Big Blue Búvár Blog

Olasz bombázó nyugszik egy görög sziget mellett.

A második világháború idején a legendás német, szovjet vagy angol vadászgépek mellett rengeteg olasz katonai repülőgép is bevetésre került. Mivel a németeknek maguknak volt szüksége a korszerű harci gépekre, sok szövetségesüknek kellett beérnie olasz vadász-, bombázó-, szállítógépekkel. Ez igazi volt a magyar légierőre is, ahol nagy számban álltak szolgálatban például Fiat, Caproni és Savoia-Marchetti repülők.

Ez utóbbi gyártmánya volt az SM.75 jelű katonai szállítógép, ami egy súlyos katasztrófa főszereplője lett nálunk. A Jugoszlávia elleni hadműveletek során bevetni szándékozott ejtőernyősöket szállító egyik ilyen gép ugyanis a felszállás után nem sokkal lezuhant a veszprémi repülőtéren. A fedélzetén hősi halált halt katonák között volt vitéz Bertalan Árpád őrnagy, az ejtőernyős fegyvernem hazai megszervezője. 

A Savoia-Marchetti többi típusa közül említhető az SM.79 jelű gép, ami a Sparviero, azaz Karvaly nevet kapta. A harmincas évek közepén szolgálatba állított, kissé esetlen, "púpos" hárommotoros bombázó még sebességi rekordokat is döntött. Kissé elavultnak számított a második világháború idején, ám mivel több mint ezer darabot gyártottak belőle, nem csak az olasz, de a román vagy a jugoszláv légierő is harcba vetette. Az olaszok az SM.79 gépeiket legeredményesebben ellenséges hajók ellen, torpedóvetőként alkalmazták. Több rombolót is elsüllyesztettek, jópár más hajót pedig megrongáltak.

Athéntól délre található az apró Pórosz sziget, és ennek a partjainál fedeztek fel 2011-ben egy hárommotoros gépet 59 méteres mélységben. Mivel a repülő kiváló állapotban, szinte teljesen egyben maradt meg, nem volt nehéz azonosítani a típust: egy Savoia-Marchetti SM.79 gépről volt szó. Az nem keltett nagy meglepetést, hogy ilyen típusú olasz bombázóra bukkantak. Az SM.79-eseket a görögök ellen is harcba küldték 1940-ben, és persze a későbbiekben az Égei-tengeren is támadták a szövetségesek hajóit. Sőt, a jugoszlávok gépei közül is több Görögországba menekült. 

A kutatások során arra jutottak,  hogy ez a gép 1944 augusztusában veszhetett oda, amikor egy olasz SM.79 kötelék támadott angol hajókat Bengázi közelében. Egy olasz szakember szerint legalábbis ekkor kényszerült a vízre szállni az üzemanyag elfogyása miatt az a gép, amit a búvárok felfedeztek. Érdekesség, hogy az olaszok egy része már 1943. szeptember 8-án szembefordult a fasisztákkal, de voltak, akik továbbra is a németek oldalán harcoltak- természetesen a két szembenálló olasz haderő pont ugyanazokat a géptípusokat használta. A németekkel szövetségben maradtak légiereje volt az Aeronautica Nazionale Repubblicana, ennek egységéhez tartozhatott a Pórosz mellett lezuhant torpedóvető.

Az alábbi videó a roncsról készült, és nagyon szépen megmutatja, milyen kiváló állapotban nyugszik a mélyben a "Karvaly". Ugyan az 59 méter már nem kis mélység, ma már ez a technikai búvárok számára rutinmerülésnek számít, így volt idő és lehetőség alaposan feltérképezni a maradványokat.

A tenger mélyén nyugszanak egy tragikus történet bizonyítékai.

Tíz évbe telt, amíg Grahame Knott sikerrel járt és megtalálta a US Air Force szállítógépét a csatorna mélyén, aminek helyzete fél évszázada ismeretlen volt. Most pedig elindulhat a szisztematikus kutatás a roncsnál, hogy kiderüljön, a repülésben járatlan, a gépet ellopó szerelő hibája miatt zuhant le- vagy esetleg a nyomába eredő vadászgépek lőtték le?

Grahame Knott elmondása szerint egy vagyont költött sörre, amíg a roncsra bukkant. A kutatás ugyanis nem a tengerben kezdődött, hanem az Egyesült Királyság déli partszakaszának kocsmáiban, ahol a sokat látott látott tengerészek meséi és megalapozott történetei közül kellett kiszűrni, mi segíthet a keresésben. A fenéken vontatott hálókba ugyanis sok olyan roncsdarab akad, ami később nyomra vezetheti a roncskutatókat. A halászok számára ez inkább bosszúságot okoz, s jól oda kellett figyelni rájuk, hogy kiderüljön, melyikük akadhatott repülőgépmaradványokat.

Mivel ezekben a vizekben számos roncs nyugszik, ezért egy-egy fém alkatrész csak a hozzáértők számára árulhatja el, pontosan mihez tartozik. Így aztán a halászok sztorijai, aminek még csak tárgyi bizonyítékai sem feltétlenül voltak, sokszor vezethetik tévútra a roncskutatókat. Ám a türelem és az okos kérdezősködés végül segített abban, hogy sikerüljön egy kisebb területre leszűkíteni a kutatást a repülőgép után. Idén márciusban szálltak először úgy vízre Knotték a Deeper Dorset búvárcsapattal, hogy ezen a területen vizsgálódva megtalálják a négymotoros C130 Hercules szállítógépet a tenger fenekén.

A feladat korántsem volt könnyű, hiszen csak a búvárbázis kicsi, 13 méteres hajójával dolgozhattak. Annak fedélzetéről eresztették a vízbe a szonárt, hogy lássák, mi van a víz mélyén. Ám eközben észnél is kellett lenni, mert igen forgalmas hajózási útvonalról volt szó. Persze használhattak volna csúcstechnikával felszerelt roncskutató hajót- de sajnos nem volt napi 30,000 fontjuk annak az igénybevételére. A teljes eszközparkjuk árából két napi hajózást tudtak volna csak finanszírozni, a napi üzemanyagköltséget is közösségi gyűjtésből fedezték. 

Az időjárás sem volt mindig barátságos, így csak 21 alkalommal tudtak kihajózni a kis hajóval a nyílt vízre. Majd elérkezett a 2018-ra tervezett utolsó kutatási nap novemberben, amikor végre valami ígéretes rajzolódotott ki a képernyőkön. Knott elmondása szerint nem egy nagy "Heuréka-pillanat" volt, hanem lassan nyert igazolást a tény, hogy megtalálták a repülőt, aminek 1969 május 23-án veszett nyoma. A vízbe eresztett kamera először azt mutatta meg, hogy ami lenn van, alumíniumból készült (az acél ugyanis máshogy korrodál), majd meglátták a vízből kiálló futóművet, a szárnyakat, és végül kirajzolódott a repülőgép. A csapattagok pedig arra gondoltak, talán a pilóta maradványai még ma is ott vannak a fülkében, fél évszázada- a tenger feneke magányos hely.

Paul Meyer minden bizonnyal nem ilyen sorsról álmodott. A US Air Force kötelékében szolgáló repülőgépszerelő még csak 23 éves volt, de már megjárta Vietnamot. 1969-ben egységével Suffolkban állomásozott, a RAF egyik bázisán. A fiatal katona szenvedett a honvágytól, nagyon szerette volna látni feleségét, akit nem sokkal korábban, kevesebb mint két hónappal azelőtt vett el. Alkoholba fojtotta bánatát, és az végképp elkeserítette, hogy áthelyezési kérelmét Virginiába elutasították. 

1969 május 22. éjszakáján is komolyan berúgott. Viselkedése miatt kivitték a kocsmából, majd a barakkhoz vitték hogy feküdjön le és aludja ki magát. De Meyer ehelyett nem tudott tiszta fejjel gondolkodni, az Epstein százados nevet használva megszerezte a 37789 számú C-130 Hercules szállítógép feletti irányítást. Mivel fedélzeti szerelő volt, tudta, mi hol van a gépen, még némi repülési ismerettel is rendelkezett. Felszállt a géppel, nyugatra fordult- és ez lett az utolsó útja. Repülés közben még felhívta a feleségét, akivel néhány szót váltott, és állította, képes lesz hazarepülni.

Ám ekkor már levegőben voltak a szökevény nyomába eredő vadászgépek is. Másfél óra múlva viszont a Hercules eltűnt a radarok képernyőiről, és csak napokkal később sodródott partra egy üres mentőtutaj. Még ma sem vikágos, hogy a gép azért zuhant-e le, mert a gyakorlatlan pilóta nem tudott megbirkózni a gép vezetésével a viharos időben, vagy esetleg a vadászok lőtték le. Erre nem feltétlenül azért lehetett volna szükség, mert így akarták megakadályozni a hazatérést, hanem azért, mert a képzetlen szerelő esetleg lakott területen is lezuhanhatott volna a méretes szállítógéppel, komolyt tragédiát okozva. A roncsot kereső búvár, Knott szerint a roncs vizsgálata majd megválaszolhatja ezt a kérdést.

A Deeper Dorset búvárainak nem ez az első felfedezése. Például ők találták meg az 1874-ben elsüllyedt Aracant, ami egyszer még a híres Cutty Sarkot is lehagyta. Rábukkantak a Miniota nyughelyére is: ez az első világháborús hajó ezüsttel megrakva süllyedt el- Ám a rakteret már kifosztva találták, amiből rájöttek, nem ők voltak ők az első itt, hanem a kincsvadászok. Knott megjegyzi, ők nem vagyont érő kincsekre vadásznak, hanem történetekre, ami egészen más. Éppen ezért tiszteletben tartják a balsorsú roncsokat is, így hiába szerveznek merüléseket kedvtelési búvárok számára, Meyer Herculeséhez nem terveznek túrákat. Az odaveszett szerelő családja ugyanis ma is él, és nem szeretnék, ha a szomorú történetet idéző roncsból egyszerű látványosság lenne.

Tavasszal folytatják a feltáró merüléseket, háromdimenziós modellt is alkotnak majd a roncsról. Persze már most is vannak első elképzeléseik- mivel a gép teste jórészt egyben van, ezért inkább tűnik valószínűnek, hogy a gép vízre szállt, mint hogy lelőtték. Egy nagy sebességgel lezuhanó gép ugyanis minden bizonnyal darabokra szakadt volna. De Knott nem akar találgatni, a merülések majd választ adnak ezekre a kérdésekre. Főleg azért nem akar így elméleteket felállítani, mert a US Air Force korabeli jelentése robbanásról és tűzről szól, ami egészen más jellegű eseményekre utal. Még a repüléstörténészek számára sem tiszta a kép, mert a jelentés csak arról tesz említést, hogy az amerikai elfogóvadász nem járt sikerrel az üldözés közben, ám vannak arra bizonyítékok, hogy angol és francia vadászok is keresték a Herculest. 

Knott mindenesetre a történet emberi oldalát is szeretné ismertté tenni. Itt volt egy fiatal katona, aki nem tudok megbirkózni a rá nehezedő nyomással, a családja távolléte miatt érzett magánnyal. Manapság ezt poszttraumás stresszként ismerik, és igyekeznek feltárni, kezelni. A beszámolók szerint Meyer egyébként is különös figura volt, aki a saját feje után ment, és ez vezethetett a tragikus döntéshez, a repülő ellopásához. A szerelő maradványait soha nem találtak meg. Egy vízben sodródó tetemet láttak hetekkel később a tengerben repülős ruhában, de nem emelték a fedélzetre, nem tudni, ő volt-e. 

Meyer felesége még ma is él, a nyolcvanas éveiben jár. Őt és Meyer mostohafiát is értesítették a felfedezésről. Bár mostohafia gratulált a búvároknak, azért bevallotta, keserédes pillanat ez a család számára, hiszen felidézte a szomorú történetet. Májusban, a repülőgép lezuhanásának ötvenedik évfordulóján Knott szeretne a víz alatt emléktáblát elhelyezni a roncsnál, és bízik abban hogy a hozzátartozók is el tudnak utazni Angliába a méltó búcsúztatásra.

(Jordániában egyébként tavaly egy pont ugyanilyen Hercules szállítógépet süllyesztettek el a búvárok számára, amit a közelmúltban én magam is meg tudtam nézni.)

90 év után találtak meg egy híres roncsot a búvárok a Huron-tóban.

A rendkívül jó állapotban megmaradt Manasoo még 1928 szeptemberében süllyedt el. Az acélből épült gőzhajó a Georgian Bay mélyén nyugszik, és idén nyáron találták meg a búvárok 60 méteres mélységben, a Griffith sziget közelében.

A nagy viharban odaveszett hajó 21 utasából 16-an vesztek oda. A hajó rakományának érdekes darabja egy kiváló állapotú 1927-es Chevrolet Coupe, amiről szintén felvételek készültek.

A búvárok szerencsésnek mondhatják magukat, mert mostanában több izgalmas felfedzést is tettek. A Manasoo után egy nappal a J.H. Jones-t találták meg, még 2017-ben pedig a Jane Millert. Valamennyi a Georgian Bay-ben süllyedt el.

Mivel a Nagy tavakon a feljegyzések szerint hétezer hajó veszett oda, amiből csak kétezret találtak meg eddig, a roncskutatók még sokáig nem fognak unatkozni.

Búvárok találták meg azt a roncsot, ami az első világháború elfeledett hőseinek sírhelye lett.

Az 1914-ben kitört nagy háború számos ütközetéről hallhattunk a történelemórákon, ám sokan olyan bevetéseken vesztették életüket, amiről már az érintett országokban is szinte elfeledkeztek. Ilyenek azok a hadba sorozott halászok is, akik veszélyes küldetést teljesítve aknát kerestek a tengeren.

A brit haditengerészet már évekkel a háború kitörése előtt felismerte, hogy megváltozott a tengeri hadviselés, és a hajókra leselkedő aknáknak nagy jelentősége lesz. Ekkor döntöttek úgy, hogy számba veszik a halászhajókat, és a háborúban be is vetik azokat.

Ezek a hajók rossz időben is megállták a helyüket, alkalmasak voltak a fegyverzet elhelyezésére, ráadásul a halászok személyében volt tapasztalt legénységük is. Náluk jobban senki nem ismerte azokat a tengerszakaszokat, ahol dolgozniuk kellett. 

A feladatuk az volt, hogy a háború évei alatt megtisztítsák a többi hajó számára a hajózási útvonalakat. Aknát kerestek, majd azokat fel is robbantották. A háború előtt halászhajóként szolgáltak mellett 1914 és 1918 között kifejezetten ilyen feladatra is építettek halászhajók tervei alapján aknaszedőket. Összesen több száz ilyen hajó cirkált az Egyesült Királyság partmenti vizein, fedélzetükön rengeteg önkéntessel. Még ósdi lapátkerekes gőzösöket is harcba vetettek, amelyek szintén megállták a helyüket.

A bevetések viszont nagyon veszélyesek voltak. A hajók és velük együtt a legénységük közel ötöde veszett oda a háború során, ez volt az egyik legnagyobb halálozási arány a fegyvernemeket tekintve. Nem meglepő, hogy ennyi volt az áldozat: nem kevés kockázattal járt az aknaszedés. Ezek az emberek azokat a fegyvereket keresték a tengeren, amit mindenki más el akart kerülni.

A közelmúltban a búvárok Cornwall partjainál, St Ives közelében bukkantak rá egyikre az odaveszett aknaszedő halászhajókból. A felfedezésre különös körülmények között került sor: eredetileg rossz helyen keresték a roncsot.

Aztán találtak egy 1940-ben elsüllyedt tankert, és közvetlenül ez alatt volt az aknaszedő roncsa. A legénységből 11-en vesztek oda, és a búvárok egyike, Mark Milburn ki is emelte, hogy hazájuk szolgálatában estek áldozatul.

A víz alatt nyugvó, besorozott halászhajók védelmet élveznek, hiszen tengeri sírhelyek, másrészt az első világháború olyan epizódjáról mesélnek, amiről kevesen tudnak. A jobb állapotban levő roncsokon pedig megfigyelhetőek azok az utólag felszerelt dolgok, amiknek köszönhetően aknaszedőként vethették be őket.

Több ezer éves olívabogyókat is találtak a horvát búvárrégészek.

Általában elsüllyedt hajók felfedezéséről szoktak beszámolni az újságok, de izgalmasnak számítanak a víz alá süllyedt városok is. Ezekre szeretik rásütni az "Atlantisz-bélyeget", pedig nincs semmi misztikum: az évezredek alatt változott a tengerszint, a partvonal, így aztán előfordul, hogy őskori települések mára víz alá kerültek- mint ahogy olyan is van, hogy kikötővárosok romjai már a szárazföld belsejében vannak. 

A horvát búvárrégészek Dalmáciában, Turanj városka és a közelben levő Ricul sziget előtt találtak rá bronzkori települések nyomaira. Az Adria ezen részén eddig nem sokat tudtak a három és fél ezer évvel ezelőtt erre élő emberekről, de a feltárásoknak köszönhetően gyarapodni fog a tudásunk.

A tengeri üledék alatt megörződött sok szerves maradvány is, így a már emlegetett olívabogyók is. Több tucatnyi lett belőlük, így lehet kormeghatározást végezni, sőt, arra is kíváncsiak, ezek olyan fákról származnak-e, mint amik most találhatóak az országokban.

Más bogyókat is találtak az üledékben, emellett fa maradványokat, cserébdarabokat, kőeszközöket. A viszonylag rendezetten talált kövekről úgy vélik, egy fal részei lehettek.

Mivel tengerparti településről volt szó, halat szinte biztosan ettek. De találtak a víz alatt számos csontot, amik háziasított állatok, szarvasmarhák, kecskék, birkák tartására utalnak. A malomkövek pedig azt igazolják, hogy gabonát is termesztettek, kenyeret sütöttek, tehát az itt élő emberek nem éltek szűkösen.

A jövőben tervezett feltárások során még találhatnak izgalmas leleteket, az is kiderülhet, volt-e kapcsolat a Turanj előtti és a Ricul sziget melletti települések között.

Az Adria egyik titokzatos roncsát csak 1-2 éve fedezték fel.

Tudjuk, hogy sok ma még ismeretlen roncs nyugszik a tengerekben. Horvátországban is minden évben találnak új hajó- vagy repülőmaradványokat, és ahogy fejlődik a búvártechnika, úgy tudnak egyre mélyebbre merülni a felfedező búvárok.

2016-ban a horvát partszakasz déli részén találták meg az amerikai gyártású PBY Catalina hidroplán, azaz repülőcsónak maradványait. A 100 méteres mélység elérése nem csak a búvárfelszerelés miatt kihívás, a víz alatti fényképezőgépek tokjai közül sem bírja ezt mindegyik. 

A repülőgép 1944. szeptember 12-én veszett oda. A hidroplán egy mentőexpedícióban vett részt, egy lezuhant B-24 Liberator bombázó túlélőit próbálták a viharos tengerből hánykolódva a fedélzetre venni. A bombázó egy nagyobb kötelék tagja volt, ami a BMW motorgyárát támadta Németországban, és a visszaúton műszaki hiba miatt ugrott ki a legénység ejtőernyővel. 

A PBY Catalina pilótája képes volt leszállni a hullámos vízre, fel is vettek öt embert, ám utána viszont a repülőcsónakkal nem sikerült a levegőbe emelkedni. Mindenki elhagyta a Catalinát, ami a tenger mélyére került, és a két odaveszett repülő túlélőit egy hajót vette a fedélzetére, ami Vis szigetére vitte őket. Ám a Liberator legénységének négy tagját soha nem találták meg.

A jó állapotban megmaradt PBY Catalina maradványaihoz csak technikai búvárok merülhetnek le, de szerencsére ők videóznak is, így mi is képet kaphatunk róla, hogy néz ki mostanában ez a ritkán merült adriai repülőgéproncs.

A Catalina egykoron több ezer példányban szolgált a szövetségesek oldalán. A sokoldalú géppel szállítottak, őrjáratoztak s persze mentettek: a fentinél sikeresebb bevetéseknek sok bajba került ember köszönhette életét.

Több száz éves hajót fedeztek fel portugál vizekben.

Újabb meghökkentő, izgalmas leletre bukkantak rá a tenger mélyén. Egy 1575 és 1625 között odaveszhetett hajó az, ami lázba hozta a helyi régészeket. Az expedíció vezetője, Jorge Freire máris az évtized felfedezéséről beszél.

A hajó rakományának nagyon értékes részeit képezik kínai porcelán tárgyak, amik a Ming-dinasztia vége felé készültek. Találtak fűszereket, korabeli pénzt, bronz ágyút is. A régészek szerint valószínűleg Indiából tartott a hajó Lisszabonba, amikor Cascais közelében, végső úti céljától nem messze elsüllyedt. Szeptember elején találták meg a roncsot, alig 12 méteres mélységben, tehát nem támaszt nagy kihívást a roncs merülése. 

A feltárás természetesen folytatódik, hiszen a már kiemelt tárgyakon kívül még bőven lehetnek a mélyben különleges leletek. Az eddig megvizsgált kínai tárgyak kora jól meghatározható, így lehetett becslést adni a hajó elsüllyedésének időpontjára- de talán az is pontosan kiderülhet, melyik hajó volt ez.

Noha az "évtized felfedezése" szavakkal dobálózni nem mindig indokolt vagy jogos, azért érezhető, miért annyira izgatottak a portugál régészek. Ilyen sekélyben találni sok értékkel megrakott, nem kifosztott, kiváló állapotú roncsot nagyon komoly felfedezés. 

Mint egy időkapszula: évtizedek óta nyugszik ez a második világháborús repülőgéproncs olasz vizekben.

A két világháború között a legismertebb utasszállító gépek közé tartozott a hárommotoros Junkers Ju-52. A megbízható repülőket meglehetősen nagy számban gyártották.

Aztán a németek és szövetségeseik "bevonultatták", nagy számban használták a roppantul jól bevált szállítórepülőgépeket. A "Tante Ju", azaz Ju néni becenevű gépeket minden fronton bevetették, így a magyar légtérben is gyakran bukkantak fel.

Ezt a példányt 2016-ban fedezték fel. 72 méteres mélységben nyugszik Capri szigete és a szárazföld között, és meglepően jó állapotban van. 

Újabb roncsfelfedezés, újabb történetek a múltból.

A Microsoft-alapító Paul Allen által finanszírozott roncskutatás jelentősége az, hogy felhívja a figyelmet a hajózás és a tengeri hadviselés történelmének tragikus, hősies pillanataira. Április elején jelentették be, hogy a Petrel kutatóhajóval rátaláltak a USS Helena roncsára, és ez alkalmat teremt arra, hogy ennek a hajónak a sorsáról beszéljek- pontosabban a rajta szolgáló emberekéről.

A USS Helena (CL-50) 1939-ben állt szolgálatba, tehát épp időben ahhoz, hogy a második világháborúban részt vehessen. A nagyjából 180 méter hosszú könnyűcirkáló 1941 decemberében ott volt Pearl Harborban is, meg is sérült a japán támadásban, de a legénység gyors reakciójának köszönhetően nem süllyedt el, 1942-re pedig kijavítva szállt harcba.

A hajó az év végén kitüntette magát a Guadalcanal környéki összecsapásokban. Részt vett az ellenség parti állásainak támadásában, ellátmányt szállító hajókat védelmezett, tüzérei lelőttek egy japán bombázót is. Ott volt, amikor a súlyosan sérült Wasp repülőgéphordozó megsérült, és a Helena 400 főnyi tengerészt vett a fedélzetére.

1943. július 6-án az éj leple alatt több japán torpedó találta el a USS Helenát a Kula-öbölben zajló összecsapások során. A végzetesen megrongálódott hajót elhagyta a legénysége, de a sötétben az emberek a tengerben elsodródtak egymástól, az áramlás is más irányba vitte a különböző csoportokat.

Hamarosan két romboló, a Nicholas és a Radford érkezett a helyszínre, és sokakat kimentett a Helena legénysége közül. Ám amikor felvirradt a napvilág és jöttek a japánok, a két romboló visszavonult, de négy mentőcsónakot a tengerre tettek. Ezeket a rombolókon önként jelentkezők vezették a veszélyes helyzetben a túlélőkhöz, hogy egyesével felvegyék azokat. Egy kis, 88 fős csoportot mentőtutajokkal, halászhajókkal vittek partra, őket másnap mentették ki.

Közel 200 ember viszont még mindig a tengerben küzdött az életéért. Egy tengerészeti repülőről dobtak le nekik mentőtutajokat. Ezekre felsegítették a sérülteket, míg a többi ember kapaszkodva próbált túlélni. Megpróbálták úszva a part közelébe vinni a tutajokat, de nem jártak sikerrel az erős áramlás miatt. Egyre közelebb sodródtak az ellenséghez, és az amerikai repülőkről sem vették őket észre. Végül egy sziget közelébe értek, ahova 165 tengerész jutott ki élve.

Ám még mindig nem menekültek meg: a bennszülöttek bújtatták őket a japánok elől. A USS Helena elsüllyedése után 11 nappal, július 16-án sikerült kiementeni őket a szigetről. A hajó 900 fős legénységéből 168 ember veszett oda, de a többség túlélte a hajó elsüllyedését. A hajót és a legénységét a harcokban tanúsított hősies helytállása miatt kitüntette a haditengerészet, s most már a roncs helyzete is ismert, Paul Allen csapatának köszönhetően. 

Izgalmas római kori roncsról készítettek felvételt Szicília közelében.

Mindenkit más vonz a búvárkodásban. És még a különféle merülési ágakon belül is vannak eltérések. Én például szeretem a roncsokat, nagyon szívesen olvasok a hajók történetéről- nyilván nem meglepő, hogy maga a történelem is érdekel.

De a gyengém az ókor, az amforák. Pár helyen láttam már a víz alatt amforákat, de szeretem a víz alatti régészeti múzeumokat is, ahol ilyesmiket állítanak ki. (Cipruson is van egy érdekes, egy hajó másolatával többek között, de a bodrumi tetszett igazán.)

És még az olyan felvételeket is nagyon szeretem, ahol egyszerűen csak bemutatnak egy izgalmas lelőhelyet. Ez a videó például Szícilia mellett készült. Capo Mulini előtt még 2011-ben fedeztek fel maradványokat, amikről a mélységük miatt újralégzővel merülő búvárok forgattak videót.

Hogy miért annyira érdekes ez nekem? Nehéz elmagyarázni. Egyszerűen arra gondolok, nem ötven vagy száz éve élt emberek használták ezeket, hanem olyanok, akik Julius Caesar vagy Jézus kortársai voltak. Ez maga az élő történelem.

Óriási érzés lehet, amikor valaki felfedez egy roncsot, benne amforákkal, amiket évezredekek óta nem láthatott emberi szem. S ha erre sok esélyem nincs is, arra azért van, hogy pár ilyen lelőhelyen búvárkodjak. Nem én leszek az első, mégis izgalmas a pillanat.

Az is eszembe jut, mennyien fosztogatják ezeket a helyeket. Annyira, de annyira nem tudom elképzelni magam, amint amforát lopok a víz alól. Egyáltalán nem attól tartok, hogy a törvény teljes szigorával sújtana le rám- a tudat tart vissza, hogy közös kulturális örökségünk részét megrongáljam, kisajátítsam. Ha mindenki így gondolná, maradhatna minden a víz alatt. Szomorú, hogy sokszor múzeumban van csak biztonságban egy ókori amfora!

De hát ilyenek vagyunk mi, emberek. S nyilván azok az egykori tengerészek sem voltak mind nemeslelkű angyalok, akik ezekkel az amforákkal együtt vesztek oda. Ki tudja, milyen sorsuk, életük volt? S így aztán számomra átérezhető, hogy egy-egy ilyen leletnek nem csak történelme, hanem nagyon is személyes története is van...