A Dzsedzsu szigeti búvárnők hagyományait ismerte el az UNESCO.

A haenyo néven emlegetett búvárnők kulturális örökségének megőrzését több okból fontosnak tartják: egyrészt azért, mert a máshol szokásos női szerepekkel szemben nehéz, fontos munkában jeleskednek, másrészt kifejezetten környezetbarát a halászati módszerük, harmadrészt pedig a sziget identitásának meghatározó szereplői.

Miután több száz éve merülnek egyetlen légvétellel a nők Dzsedzsu sziget közelében a hűvös tengerbe, komoly hagyományai alakultak ki a tevékenységüknek. És ez nem csak a búvárkodásra vonatkozik, sajátos szertartásuk van a tengerbe szállásuk előtt, és a hajózás közben is a régi dalaikat éneklik. Ezeket ismerte el az UNESCO, amikor a legutóbbi nemzetközi tanácson a világörökség részévé emelte a haenyo kultúrát.

Először a 17. században kezdtek el a búvárnők a víz alá merülve kagylókat, tengeri uborkát, tengeri füvet gyűjteni. Akkortájt még semmiféle más lehetőség nem volt a szigeten, hogy eltartsák a családjaikat, ezért kezdtek búvárkodásba a nők, illetve ekkortájt még a férfiak is tengerre szálltak velük.

A most is búvárként dolgozó asszonyok szeretik a munkájukat, hiszen az jóval változatosabb, mint egy irodában ülni. Igazságosnak is érzik, hiszen aki a legügyesebb búvár, az gyűjti a legtöbb fogást, tehát ő is keres a legjobban. Ám természetesen fontos, hogy ne legyenek mohók- addig legyenek víz alatt, amíg a levegő kitart. A mélyben bőven van zsákmány, ám aki túlfeszíti a húrt, ráfizethet. A búvárkodásnak régen is megvolt, most is megvan a maga kockázata, hiszen egy légvétellel még a rutinos haenyoknak is csak 3 perce van odalenn. Ez a korlát pedig annak is határt szab, mennyit tudnak kifogni- túlhalászásnak nincs esélye, mint ahogy nincs "selejt", feleslegesen elpusztított mellékes fogás sem. Ezért számít környezetbarátnak ez a módszer.

A világ viszont változik, és a fiatalabbak ma már nem nagyon vágynak a búvárnők nehéz munkájára. Új lehetőségek nyíltak, és ők sokkal kényelmesebbnek érzik az irodában ücsörgést, mint azt, hogy nap mint nap a tengerre szálljanak. 1965-ben még 23,810 haenyo volt, fél évszázaddal később már csak 4,415- és a búvárnők 98 százaléka 50 évesnél idősebb. 

Az UNESCO világörökségi cím ráirányíthatja a figyelmet a haenyok munkájára, hagyományaira. Helyben is elismerik a nők kemény munkáját, és szeretnének minél többet megőrizni az örökségükből. Dzsedzsu szigetének önkormányzata nagyon büszke rá, hogy nemzetközi szinten is felfigyeltek erre a különleges tradícióra.