A parti őrség két tagja került bajba búvárkodás közben.

Két búvár volt nagyjából 15 méteres mélységben a víz alatt az észak-karolinai Atlantic Beach-től 8 mérföldre, amikor egy hangos csattanás hangzott fel. Michael Sparks és Samuel Ragsdale mind a ketten felfigyeltek rá, de nem tulajdonítottak neki nagy jelentőséget, folytatták a roncsmerülést.

Amikor aztán visszatértek a csónakjuk horgonyához, és ott megdöbbenve látták, nem vezet fel kötél a felszín irányába, csak az elszakadt vég lötyög a tenger fenekén. Egyből tudták, nagy a baj, így aztán gyorsan a felszínre úsztak. Ám már csak a messzeségben távolodni látták az 5 méteres kis Seadoo Jetboat-ot, rajta valamennyi vészhelyzeti felszerelésükkel, rádiójukkal, telefonjaikkal. Tudták, semmi esély nincs arra, hogy úszva elérjék azt.

Ekkor már biztosak lehettek benne, hogy nagyon veszélyes helyzetbe kerültek. Egyedül lebegni a tenger felszínén hosszú időn át életveszélyes, a kiszámíthatatlan áramlások nyílt vízbe sodorhatják a búvárokat, akik kihűlnek, és édesvíz híján nem élhetnek túl pár napnál többet.

Mivel mind a ketten a parti őrség kötelékében szolgálnak, igyekeztek a vészhelyzetnek megfelelő módon cselekedni. Eldobták az ólmaikat, hogy biztosan a felszínen maradjanak, és próbáltak együtt maradni, tartani egymásban a lelket. És bíztak benne, hogy egy dolog segíthet rajtuk: elővigyázatosságból egyikük szobatársának megadták, hogy pontosan hova és mikor mennek merülni, és mikorra terveznek visszatérni. Ezt egyébként minden búvárnak javasolják, pont azért, mert ha mégsem jelentkeznek, lesz, aki keresse őket, és azt is tudni fogja, merre induljon el. Másoknak is küldtek tengerre szállás előtt üzenetet, és ahogy az éjszakában egyre inkább felkorbácsolódtak a hullámok, az volt az egyetlen reményük, hogy bajtársaik tudják, mi a teendő.

Természetesen a merülés előtt is felkészültek, volt rajtuk a hideg ellen védő búvárruha, vittek magukkal vészhelyzeti jelzőbóját és erős fényű lámpákat is. Noha nem volt hideg a tenger, mégis kezdtek vacogni a vízben töltött órák után. Együtt kapaszkodtak a jelzőbója kötelébe, és próbálták számolgatni, merre sodródhatnak- ha rossz irányba vitte volna őket a víz, az nagyon megnehezítette volna a keresők dolgát.

Az a bizonyos szobatárs pedig nem késlekedett, amikor barátja nem tért vissza időben: egyből felvette a kapcsolatot a parti őrség Fort Maconban található állomásával. A parancsnok elkezdte a mentés szervezését, igyekezett minél több hajót bevetni, s a légi keresést is elindították. 

A vízben lebegő búvárok viszont egyre fáradtabbak és reményvesztettebbek lettek. Ám akkor egyikük felfigyelt egy 47 láb hosszú mentőhajó fényeire, amit jól ismertek maguk is, hiszen a parti őrség állományában tartozott. Erős lámpáikkal próbáltak jelezni, s hamarosan a hajóról visszavillogtak- tudták, hogy hamarosan kimentik őket, és percek múlva érkezett is a segítség. 

A hajón aznap szolgálatot teljesítő Tyler McGregor vette őket észre, aki utólag elmondta, hiába az ő feladata a legénység biztatása, maga sem volt túl optimista, hiszen 2-3 méteres hullámzásban észrevenni két búvár fejét az éj leple alatt nem egyszerű- gyakran inkább csak a szerencsén múlik.

Hogy mennyire volt komoly az eset, azt jelzi, hogy hét óra alatt nagyjából hét kilométernyire sodródtak el a merülés helyétől, tehát egészen más helyen is lehettek volna, mint ahol keresték őket. A búvárok akkor döbbentek meg, amikor a partra visszaérve megláttak két hullazsákot, mert a parti őrségnél szolgáló bajtársaik a legrosszabbra is fel voltak készülve. Ám a búvárok szerencsés kimentése után másnap még a hajójukat is megtalálták a partra sodródva.

Ezzel együtt is le kellett vonnia Sparksnak a következtetést: az, hogy a parti őrség állományában szolgál, nem védi meg a tengeren bekövetkezett balesetektől. Ilyen bárkivel bekövetkezhet, teljesen mindegy mi a beosztása, a rangja. Így aztán legközelebb még óvatosabban fog horgonyt vetni, visz magával másodikat is, és beszerez egy műholdas vészhelyzeti jelzőt, ami merülés alatt is nála lehet. És észben tartja, hogy soha ne felejtse el az olyan alapvető dolgokat, mint a parton levők tájékoztatása a tervekről, vagy az életmentőnek bizonyuló lámpa magánál tartása. Ha ezekről most elfeledkezik, talán már későn indult volna a kollégák mentőakciója, s nem tréfálkozhatnának velük bajtársaik...