Az első világháború során az angolok legyőzték a németeket a tengeren, ám a skóciai Scapa Flow mélyére a foglyul ejtett német hajókat a saját legénységük küldte. Ezt az epizódot szeretném felidézni a British Pathé néhány remek archív felvételének segítségével.

Az Orkney-szigetek között levő Scapa Flow jól védett, természetes kikötőhelynek számító nagy tengeröböl, ezért a Királyi Haditengerészet (Royal Navy) életében fontos szerepet kapott. Ám ahogy említettem, jelen pillanatban leginkább nem az itt nyugvó angol hajók roncsairól ismert, hanem az első világháború egyik különös eseményének vált örök mementójává.

1918 végén elhallgattak a fegyverek Európában. A központi hatalmak veresége egyértelművé vált, és a hadakozást megszakító fegyverszünet ideje alatt szakadatlanul folytak a tárgyalások. A nagy háborút földön, levegőben és vízen is vívták az ellenséges országok, és ki-ki saját taktikai elgondolásainak megfelelően fejlesztette a fegyvernemeket. A németek célja a háború előtt az volt, hogy a Royal Navy erejéhez mérhető flottát építsen, és valóban erős hajóhaddal rendelkezett a háború évei alatt. Mégis, a nyílt tengeri flotta (Hochseeflotte) igazán nem tudott nagy sikereket aratni, így 1918 végén már tétlenségre volt kárhoztatva. Az angolok gyakorlatilag "túszul ejtették" az egész hajóhadat, és arra kötelezték a németeket, hogy csökkentett legénységgel hajózzák át a hatástalanított fegyverzetű flottát Scapa Flow öblébe. Itt várakoztak a németek Ludwig von Reuter ellentengernagy parancsnoksága alatt hónapokon át.

Nem akármilyen erőt képviselt volna teljesen felszerelve ez a csoport: 11 csatacirkáló, 5 csatahajó, 8 cirkáló és 50 romboló tartozott hozzá! Összesen 74 hajó, formálisan egy német tiszt parancsnoksága alatt, de a britek fogságában, gyakorlatilag elzárva a kommunikációs lehetőségektől. Von Reuter egy régebbi újságból értesült arról, hogy néhány nap múlva lejár a fegyverszünet, ám arról állítása szerint nem volt tudomása, hogy azt az utolsó pillanatban meghosszabbították. A parancsnok dilemmája az volt, hogy ha a fegyverszünet lejár, akkor az angolok nyilván egyből megszállják a hajókat, ám ő nem akarta így veszni hagyni a német flottát. Végül sorsdöntő elhatározásra jutott.

1919. június 21-én reggel a brit hajóhad elhagyta Scapa Flow-t, csak két romboló maradt hátra őrszolgálatban. Délelőtt 10 órakor Von Reuter megjelent díszegyenruhában az Emden cirkáló fedélzetén, és a hajóról leadták a jelzést: minden német hajót el kellett süllyesszen a legénysége. A nemzetközi zászlójeleket használva ment körbe az értesítés, hajóról hajóra, amíg vissza nem ért az Emdenig a nyugtázás. A hatalmas hajók pedig egymás után kezdtek süllyedni, ezzel a Scapa Flow a világtörténelemben a legnagyobb flottasüllyesztés helyszíne lett. A britek, amikor észrevették mi történik, azonnal leadták a riasztást, pár hajó fedélzetére fel is szálltak és néhány német tengerészt le is lőttek, aki ellenszegült nekik. Ők lettek hivatalosan az első világháború utolsó áldozatai.

Néhány hajót sikerült még a teljes süllyedés előtt kivontatni a partig, de a többség (összesen 52 hajó) hullámsírba került. A német tengerészeket kimentették ugyan az angolok, de nem bántak velük kesztyűs kézzel. Természetesen elsősorban Von Reuterre irányult a haragjuk, akit később kétszer is bíróság elé próbáltak állítani, de nem mentek vele sokra, mert a hajóhad jog szerint a németeké volt, így azt tehettek vele, amit akartak. A német közvélemény a háború utolsó hőstetteként emlékezett meg a süllyesztésről, ami után roncsokkal telt meg Scapa Flow.

Eleinte a hajókat nem bolygatták. A háború után bőven volt ócskavas, nem tűnt hát jó üzletnek a kiemelés, ráadásul úgy gondolták, a normális hajóforgalmat nem fogja akadályozni a sok roncs. Utóbbiban tévedtek, és amikor újból értékes lett a fémhulladék, a húszas évektől megindult a roncsmentés. A búvárok az első időkben minden mozdíthatót kihoztak a vízből, legyenek azok akár csak a mélyben nyugvó hangszerek- talán valamelyik unatkozó német tengerész használta ezeket annak idején.

Számtalan újítás és ügyes ötlet bevetésével sikerült kiemelni még az olyan hatalmas hajókat is, mint a 26,000 tonnás Hindenburg csatahajó. Ha belegondolunk abba, hogy Skócia északi részén milyen az uralkodó időjárás, hány fokos jellemzően a víz és milyen szinten állt annak idején a búvártechnika, csak elismeréssel adózhatunk a teljesítmény előtt. Komoly trükköket dobtak be, a süllyedés közben felfordult hajók fenekére például lyukat vágtak, oda csövet hegesztettek, így aztán a belül daraboló munkások tulajdonképpen szárazon ereszkedtek a hajótestbe. Na nem mintha így könnyű lett volna kiemelni a több ezer tonna vízkiszorítású hajókat.

A roncsmentést csak a harmincas években fejeztek be, jó egy évtizednyi megfeszített munkával. Az utolsó hajó kiemeléséről készült felvételen is látszik jól hogy a hajót megfordulva kell a partra vontatni.

Napjainkra mindazonáltal összesen hét nagyobb hajó roncsa maradt meg az öbölben, három közel 26,000 tonnás csatahajóé (König, Kronprinz Wilhelm és Markgraf) illetve négy cirkálóé (Brummer, Dresden, Köln és Karlsruhe). Remek három dimenziós képeket lehet találni a roncsokról a Scapa Flow Wrecks honlapján, ahol a nem merülők is bátran nézelődhetnek.

Manapság jó üzletnek számít a búvárok merültetése Scapa Flow térségében, így sokan megfordulnak erre. Jelentős részben a nagy német flotta utolsó hírmondói vonzzák az embereket, de a valóság az, hogy 30-40 méteres mélységben nyugvó csatahajók nem feltétlenül izgalmasak mindenki számára: a felépítmény nagy tömege miatt az összes átfordult süllyedés közben, tehát gyakorlatilag csak egy irdatlan nagy hajófenéknél zajlik jellemzően a merülés. A cirkálók az oldalukon nyugszanak, jobban látszik a felépítmény, de ezeknél sem számít egyszerűnek a búvárkodás. Az UB-116 tengeralattjáró roncsa nehezen felismerhető már manapság. A sekélyebben levő roncsok közül viszonylag népszerű és könnyebben merülhető az F 2 nevű, 1946-ban elsüllyedt német hadihajó és az 1915-ben aknára futott HMS Roedean maradványa.

A merülést Scapa Flow-nál meghatározza a változékony, alapvetően hűvös időjárás. A felszínen bármikor feltámadhat a szél, a víz pedig nyáron sem melegebb 15 foknál. Ezek a körülmények egyértelművé teszik, hogy komfortosan merülni kizárólag szárazruhában lehet errefelé. A látótávolság a nagy német roncsok körül 10-15 méteres lehet, de a május végi és szeptemberi planktonrajzás idején lényegesen rosszabbra kell számítani. Állítólag az év első hónapjaiban a leginkább tiszta a víz, de a téli Skócia még kellemetlenebb időjárása miatt ezt csak nagyon kevesen tapasztalták meg. Noha az időjárás meg tudja hiúsítani a napi merülési terveket, Scapa Flow fekvése miatt mindig akad egy alternatív merülési lehetőség valamelyik oldalon. Az viszont szinte minden helyre igaz, hogy a roncsokat benépesítette az élővilág, így ha a hajó nem túl érdekes, vagy esetleg nem is felismerhető, az állatok miatt izgalmassá válik a merülés.

A német roncsok nagyok, néhol nagy nyílásokat láthat a búvár, de a beúszás kizárólag tapasztalt, megfelelően felszerelt búvár számára lehet realitás, mert az eleve közepes látás a felkavarodó üledék miatt még rosszabb is lehet és a hatalmas hajótestekben könnyű eltévedni. Több ember életét követelte már az, hogy nem vették figyelembe ezeket a dolgokat. A nyugvóhelyeken a tenger 35-45 méter mély is lehet, tehát a merülések során gyakran csúszik dekóba a búvár. A víz hideg, a merülés fárasztó- tanácsos még a szokásosnál is konzervatívabb lenni, a második merüléseknél pedig a sekély, de még mindig érdekes roncsokat felkeresni. A látótávolság és a nagy mélység miatt a német roncsokat nehéz fotózni, a legjobb esélyeket a nyugati záróhajók kínálják a fotózásra. Összességében Scapa Flow nem a tapasztalatlan búvárok terepe, és azok sem fogják szeretni, akiket nem vonz a hideg vizes merülés. A tapasztalt roncsbúvárok viszont Európa egyik egyedülálló helyén merülhetnek, történelmi jelentőségű hajók maradványainál.