A búvárok néha átvitt értelemben is képesek mélyre süllyedni.

Most, amikor egyre gyakrabban előkerül a zaklatások ügye, mindenféle csoportok, közösségek szennyesét kiteregetik. Az egyik, női búvárokat tömörítő oldalon is megjelent egy MeToo írás, ami nyomulások elszenvedőinek beszámolóit összegzi. 

Erre a témára érzékenyebb vagyok, mert engem felháborított mindig is, hogy valaki úgy érzi, joga van kihasználva a helyzetét. Mert amikor egy sok év tapasztalattal bíró, rutinos oktató próbál a tanfolyamdíjon felül egy kis pluszt kiharcolni magának a fiatal lányoktól, vagy amikor egy jórészt pasikból álló búvárcsapatba bekerül egy-két nő, akiket afféle prédaként kezelnek, az nagyon egyenlőtlen helyzet.

Nem tegnap kezdtem a búváros témában a publikálást, és több mint tíz éve született egy írásom, ahol a párkapcsolatok és a búvárkodás kapcsolatát boncolgattam. Ebben pár szót ejtettem arról is, hogy nem tolerálható az, amikor valaki túlmegy egy határon. Bevallhatom, nem ötletszerűen születtek a sorok: láttam egy s mást az évek alatt.

Máris hozzá kell tennem, személyesen az utóbbi években nem nagyon voltam ilyesminek tanúja. Főleg azért, nyilván, mert olyan csapattal utazok, ahol nem erőszakos tahók a hangadók. Ráadásul szeretnék hinni benne, hogy magyar búvárok körében nem ez a jellemző viselkedés, hiszen mégiscsak van egy olyan különleges kötelék, ami összekovácsol minket.

És mi van a hitemen túl? Hát, néha nyilván az a valóság, amiről nem tudok, mert nem tudhatok, hiszen a lányok ugyanúgy nem mesélnek a tapizós, erőszakoskodós élményeikről ebben a körben sem, mint ahogy máshol sem. Azért hallottam sztorikat, és volt is, akiket lebeszéltem bizonyos oktatókról- jobb az óvatosság. 

A legjobb védelem a jó közösség, a jó csapat. Ott a lányokat éppen úgy megbecsülik mint bárki mást, ha valakinek segítenek, az nem afféle szexista megalázás, hanem udvariasság, és nem használják ki azt, hogy valaki magányos vagy kezdő. Tulajdonképpen olyan baromi egyszerű dolog ez, semmiféle nagy titok nincs. Empátia, odafigyelés, a normális együttélés szabályainak betartása, ennyi az egész.

Meg sem értem azokat a családos oktatókat, akik egy-egy búvártúrán a tanfolyamozó lányokat hajkurásszák esténként, aztán csodálkoznak, hogy csapataikból sokan lemorzsolódnak, mert nem szívesen akarnak ilyen közösséghez tartozni. Miért gondolják, hogy ez jár nekik, ezt szabad nekik? Hát nem, baromira nem. Az jusson eszükbe, az ő női rokonaik is kerülhetnek hasonló helyzetbe, amikor kihasználná valaki a kiszolgáltatottságukat, orvosnál, autósiskolában vagy bárhol.

Természetesen lehet, a búvárkodásból már teljesen kikopott az ilyesmi, és azért találkozok ezzel kevésbé. De azért valószínűbb, hogy egyszerűen megválogatom a társaságom. És fontos leszögezni, nem keverem a saját elhatározásból szövődő akár hosszú, akár rövid távú kapcsolatokat a zaklatással. Felnőtt emberek közt az előbbivel nincs semmi baj, az utóbbi viszont elfogadhatatlan.

Remélem, hogy kevés olyan búvár van, akit valami ilyen rossz élmény tántorít el a merüléstől. A búvárkodáshoz a zaklatásnak semmi köze, az ilyesmit nem kell elviselni senkinek. Mivel ebben a körben nem nagyon vannak hírességek, nem lesz sajtóhír abból, ha valaki mesél a fájdalmas élményekről. A legjobb megoldás az, ha a szűkebb közösség nem tűri meg a saját körében az ilyesmit. Tudom, láttam, el lehet bagatellizálni a problémát-mindenkinek a lelke rajta. Szerintem az is sok, ha egyetlen embernek volt ilyen keserű tapasztalata, de ennél még én személyesen is többet ismerek.

Tulajdonképpen annak örülnék a legjobban, ha nem nekem lenne igazam, és az egész túlérzékenykedős hiszti csak túlzás, a magyar búvárok mind intelligens ember módjára viselkednek egymással. Ezt vélhetően úgysem fogom tudni kideríteni, talán nem is akarom magam jobban beleásni az ügybe. Maradok annál a verziónál, hogy ahol én vagyok a csapat tagja, ott figyelek rá, hogy mindenki minden szempontból jól érezze magát egy búvártúrán.

A többit talán elrejti a jótékony mélység. Ha nem- aki túl messzire ment, magára vessen.