Big Blue Búvár Blog

Kutatás igazolta a mesterséges zátonyok jótékony hatását.

A világ sok részén elsüllyesztett hajók (vagy repülők, betonszirtek, stb.) az évek alatt mesterséges zátonnyá válnak. A cél általában az, hogy több vendéget, nyaraló búvárt vonzzon adott hely az új merülési lehetőségekkel, és persze hogy a túl sokat merült természetes zátonyokra nehezedő nyomást is csökkentsék.

Izrael rövidke vörös-tengeri partszakaszán található Eilat. Az itteni zátonyokat vizsgálta a negevi Ben-Gurion Egyetem kutatócsoportja, különös tekintettel arra, mit eredményezett a mesterséges zátonyok telepítése.

A kutatók szerint egyértelmű, hogy a hatás pozitív. A korábban kizárólagosan merült korallzátonyokon egyértelműen kevesebb a sérülés, a búvárok kevesebb kárt okoznak az óvatlanságukkal. A direkt víz alá süllyesztett hajók nagyon népszerűvé váltak, sokan merülnek ezeken, mert könnyen elérhetőek és látványosak, ráadásul most már ezeken is izgalmas, dús az élővilág. A Satil roncs egy jó példa erre, vagy a Tamar mesterséges zátony. A vizsgálatok szerint kétszer annyi búvár fordul meg itt, mint a közelben levő természetes korallzátonyokon. 

A kutatás azért időszerű, mert egy új partszakaszt nyitottak meg a strandolók előtt az Eilat-Askelon csővezeték közelében. Az itt levő zátonyok is mesterségesek, jórészt oszlopok, és akár ezek is népszerűvé válhatnak.

A búvárok és a korallzátonyok kapcsolata összetett. Miközben a víz alatt nézelődők szeretik a korallok látványát, gyönyörködnek a sürgő-forgó halakban, gyakran előfordul, hogy károkat okoznak óvatlanul, mert nem figyelnek a mozgásukra. Ám kitiltani butaság lenne, hiszen ha nem lehetne itt búvárkodni, akkor nem kevesebb turista jönne, s így bevétel sincs, amiből védeni lehetne a korallokat a többi, esetenként jóval károsabb hatástól.

Hiába vannak védett korallzátonyok, mindig történnek sérülések. A mesterséges zátonyok vonzereje ezért fontos: az, hogy a roncshoz hozzáér egy búvár, nem nagy tragédia. Így aztán Eilaton is azt javasolják, a vendégek körében tegyék ismertté ezeket a helyeket, és ide szervezzék a merüléseket. 

Aki ide szervez búvártúrát, a jövőben tervezzen úgy, hogy a természetes korallzátonyok mellett jusson ideje a roncsokra, egyéb mesterséges zátonyokra is. E sorok írója búvárkodott Eilat közelében, a Satil roncsnál és korallzátonyoknál is, és nyugodtam mondhatom, kifejezetten megérte útba ejteni a mesterséges zátonyokat. Ha valaki kihasználná a még mindig jó áron elérhető fapados utazási lehetőséget az izraeli vörös-tengeri partszakaszra, bátran merüljön ezeknél.

A romantikus hangulatú Koh Kradan sziget partjait időnként ellepi a szemét.

Thaiföld legszebb szigetei között emlegetik a kevéssé zsúfolt Koh Kradant. A Trang-szigetcsoporthoz tartozó üdülőhely igazi paradicsomot ígér a vendégeknek, homokos tengerpartokkal és csodálatos korallzátonyokkal.

Még 1996-ban rendeztek itt egy nagyobb szabású víz alatt esküvőt Valentin napján, és azóta hagyománnyá vált ez a február közepi program. A ceremónia teljesen hivatalos, van búvárkodásban jártas anyakkönyvvezető, szóval akinek van búvárvégzettsége, az pár méterrel a felszín alatt is kibugyborékolhatja a boldogító igent.

Az ország felpörgetett turizmusa viszont ezt a szigetet sem hagyja érintetlenül. Nemrég meglehetősen undorító szeméthalmokról készült képeket osztottak meg, amelyek nem csak elcsúfítják a partot, de büdösek is.

Noha a környék védettnek számít, a tengerbe akárhol belekerült szemét simán partra sodródhat itt is. A szigeten van pár resort, ahol nyilván igyekeznek a hulladékot begyűjteni, de a napi túrára ide érkező turisták is hagyhatnak maguk után szemetet. Valahogy ki kell tehát alakítani a begyűjtés és hulladékkezelés hatékony rendszerét- az nem megoldás, hogy elviszik aztán máshol szórják szét.

Természetesen könnyen lehet, egyedi alkalomról van szó, és nem az a jellemző Koh Kradanon, hogy pár helyen szemétben kell gázolni. Ám a dél-kelet-ázsiai térség hulladékproblémája mindenképpen komolyan veendő akkor is, ha épp sikerül megtisztítani bizonyos népszerű partszakaszokat, amik esetleg csak távolról fotózva tűnnek annyira érintetlennek.

Az eleve zsúfolt helyekre érkező rengeteg utazó a lakossággal együtt rengeteg szemetet termel, és nem nagyon látni, mit tud kezdeni a műanyag palackok és csipszes zacskók áradatával a különböző országok kormányzata. Nem lenne jó, ha a legszebb, legizgalmasabb helyeken is meg kellene szokni ezt a látványt.

Alig tudták kimenekíteni a vízből az Irma tombolása idején lemerült férfit.

Amerikai ismerőseim tegnap megdöbbenve osztották meg a hírt, hogy Floridában, Riviera Beach-en egy búvárt kell menteni. Senki nem értette, ki lehet olyan idióta, hogy a felkorbácsolt hullámokba veti magát, amikor lecsap az évszázad vihara? A gond nem csak az, hogy ilyenkor magát sodorja veszélybe, azok is bajba kerülhetnek, akik segíteni próbálnak.

A környéken levők közül páran voltak annyira vakmerőek, hogy odaszaladtak segíteni, és legalább a partra tudjon jutni a búvár. Szerencsére volt kéznél kötél, de még azzal sem volt egyszerű mutatvány kivontatni, mert a nagy hullámzásban nehezen tudta megtartani azt a vízben levő férfi. Végül aztán sikerült kihúzni.

Mint kiderült, a Florida Keys térségéből hajózott északabbra, mert ott biztonságosabbnak ítélte a körülményeket. Ám egy hurrikán közelében már nem nagyon vannak teljesen biztonságos helyek: a horgonya leszakadt, amikor egy, a hullámzásban elszabadult hajó a hajójának ütközött. Próbált védettebb helyre húzódni, ám mivel attól félt, hajója felborult, inkább lemerült hogy megpróbálja rögzíteni.

Ez viszont nagyon rossz ötlet volt, hiába tűnt viszonylag védettnek ez a csatorna. Gyakorlatilag egyáltalán nem tudott haladni a hullámzásban, aztán egy falhoz sodródott, aminek túl magasan volt a széle, képtelen lett volna kimászni. Ekkor jöttek a segítségére, de 300 méternyit vontatták egy olyan pontig, ahol már képes volt kikászálódni. A teljesen kimerült, beszélni se képes búvár egy ideig csak feküdt a földön, és közben talán elgondolkodhatott rajta, mi a fontosabb: az élete, amit most másoknak köszönhet, vagy a hajója épsége...

Izgalmas búvárrégészeti felfedezés Horvátországban.

Mljet szigete Dalmáciában található, az ország partszakaszának legdélebbi részén. A természetvédelmi területek szépsége miatt számít ismertnek, de a kulturális örökség szempontjából is jelentős helyszín.

Most ez utóbbi kapcsán beszélhetünk Mljetről, ugyanis a napokban jelentették be, hogy kétezer éves amforákat találtak a víz mélyén. Alig 20 méteres mélységben nyugodott a sok értékes lelet, ami nagyon meglepte a régészeket. Hogy a szuvenírvadászok ne kapjanak esélyt, három éven dolgoztak itt a szakemberek, s csak ez után jelentették be a felfedezést. 

A 150 amfora háromféle típusba tartozik, valamennyi az I. századból származik. Majdnem két évezreden át érintetlenek maradtak, a homokban heverve, az üledék által belepve védve voltak a külső behatásoktól. 

A nemzeti park igazgatósága is részt vett a feltárás finanszírozásában. Nem csak attól tartottak, hogy valaki ellop valamit, az itt horgonyzó nagyobb jachtok horgonyai is komoly károkat okozhattak volna.

Az amforák ott maradnak a helyszínen, tehát a jövőben a szigetre látogató búvárok is merülhetnek az egykori hajó rakományánál. Ám azokat olyan védőhálóval takarják majd, ami remélhetően elveszi a "gyűjtögetők" kedvét. (Ilyenkor egyrészt arra gondolok, hogy mennyivel szebb lenne ilyesmi nélkül a látvány, másrészt viszont arra, ha ez a háló nem lenne, pár év múlva talán már semmilyen amforát nem találna ott senki...) A leletről készült videók mindenesetre ígéretesek.

A régészek pedig folytatják a kutatást, mert egyrészt ennek a lelőhelynek a környékén is előkerülhet még ez-az, másrészt talán rejteget még roncsokat Mljet nem túl gyakran merült partszakasza.

Meglepő, de 241(!) éve próbálták az első támadást végrehajtani víz alatt lopakodó eszközzel.

Elég sokat írok tengeralattjárókról, lévén ezek a hadviselés olyan eszközei, amelyek sok, manapság gyakran merült roncsot küldtek a tenger fenekére. Emellett maguk a tengeralattjárók is gyakran végezték a hullámsírban.

Ám a történetük elég rég kezdődött. Vannak legendák víz alatti támadásokról, hiszen a felszín alatti lopakodás képessége komoly előny a hadviselésben. Említhetjük a Búvár Kund-történetet is, például. Egy búvár viszont soha nem lehet olyan hatékony, mint egy komolyabb fegyverzettel felszerelt hajó, így azzal is elég régen kísérleteztek, hogy tudnának tengeralattjárót építeni.

A 17. századi kísérletek közül kiemelkedik a holland Cornelis Drebbel tengeralattjárója, amit 1620-ban mutatott be Angliában a király és a királyi haditengerészet illetve nem kevés nézelődő előtt. Manapság nem egyértelmű, hogy ez valóban képes volt a víz alá merülni, vagy csak félig süllyedt el a felszín alatt- így is érdekes újdonság volt, ám a hadászati potenciált nem látták meg benne.

Mostani történetünk főszereplője a Turtle névre hallgató szerkezet, amit az amerikai függetlenségi háború idején vetett be az Egyesült Államok. Tervezője, David Bushnell 1775-ben álmodta meg a meglehetősen furcsa formájú tengeralattjárót. Ballasztként a vizet használta, és hajócsavarral mozgatta volna az egyszemélyes "legénység" azt.

1776. szeptember 7-én indult el az első harci bevetésére a Turtle, Ezra Lee irányításával. Sikeresen a 64 ágyús HMS Eagle közelébe lopakodott, Lee beszámolója szerint senki nem vette észre. Ám mivel mindent neki kellett egyedül kezelnie, képtelen volt az időzítővel felszerelt robbanóeszköz felerősítésére a hajó testére, így a Turtle visszavonult, az Eagle megmenekült.

Az első tengeralattjárós bevetés így eredménytelen maradt. Később még próbálkoztak támadásokkal, de a kezeléséhez igazán csak a tervező értett, a katonák nem, így nem jártak sikerrel. Az is lehet, hogy az amerikaiak kicsit túloztak a tengeralattjáró képességeit illetően, mert egy emberi erővel hajtott, idétlen jármű aligha lehetett túl hatékony. A Turtle akkor veszett oda, amikor elsüllyedt az azt szállító hajóval együtt.

Bushnell további kísérleteket hajtott végre lebegő aknákkal, torpedókkal, de a kor technikai színvonalán ezek nem lehettek olyan eredményesek, hogy érdemben befolyásolták volna a harcok kimenetelét. Ettől függetlenül a hadseregben frissen megalakított műszaki alakulatok (utászok, tűzszerészek) egyik vezetője lett.

Ugyan a Turtle nem volt sikeres konstrukció, nem is merülhető, érdekesség, hogy szintén az Egyesült Államokban, a polgárháború idején hajtották végre az első eredményes tengeralattjárótámadást. Ám a Hunley 1864-es akciója már egy másik történet...

A Moosehead Lake titkairól készítenek dokumentumfilmet.

Az Egyesült Államok északkeleti részén, Maine államban található Moosehead tó környékén korán megtelepedtek az újvilágba érkező európaiak. A hegyi tóban több, mint 80 sziget található, és a 19. századtól népszerű kirándulóhelynek számított természeti szépségei miatt.

A rendszeres gőzhajóközlekedés 1836-ban kezdődött meg, és egy évszázadon át több tucatnyi hajó szelte a tó habjait. Ezekkel utaztak a kirándulók, és ezek szállították az árukat a hotelekbe, üdülőhelyekre. Aztán ahogy változott a világ, úgy állították le a hajókat, mert új utak épültek, és egyre inkább saját autókkal érkeztek a látogatók.

A feleslegessé vált hajók egy részét egyszerűen elsüllyesztették, de nyilván az évek alatt olyan is akadt, ami balesetben veszett oda. Ami tény, manapság a felszín alatt nem kevés kiváló állapotú gőzhajó-roncsot nézhetnek meg a búvárok. 

Közéjük tartozik Ryan Robbins és Matt Kane, akik nem egyszerűen csak saját kedvükre merülnek: dokumentálni is szeretnék a roncsokat. Ehhez már pénzügyi támogatást is kaptak. Nem csak a víz alatt forgatnak, meg szeretnék szólaltatni azokat az embereket, akik még emlékezhetnek a gőzhajózás korszakára.

A roncsok egy részének még a neve sem ismert, ezek története is érdekes lehet. Aztán vannak olyanok, amelyekről feljegyzések is vannak, mint a Twilight II, a Kineo és a Priscilla. A Twilight II 1910-ben épült, egyike volt az utolsó üzemelő gőzhajóknak a Moosehead Lake-en. 1943 telén süllyedt el, talán a fedélzetet áttörő jég ütött rajta léket. Miután a tó fenekére került, testvérhajója, a Kathadin II maradt az egyedüli túlélő. 

A helyiek által The Kate-nek becézett gőzös értékét felismerve úgy döntöttek, megpróbálják felújítani azt.  A Kathadin jópár éve szolgál múzeumhajóként, így a tó mai látogatói is megnézhetik, mivel utaztak az egykori nyaralók. A víz alatt megörződött maradványok bemutatásával pedig a búvárok is szeretnének hozzájárulni a kulturális örökség dokumentálásához. A Sunken Steamboats of Moosehead Lake című film bemutatója 2019-ben várható.

Csak búvárok nézhetik meg a híres U-2511 maradványait.

A második világháború idején a német hadiipar számos komoly fejlesztése változtatta meg a fegyverek világát. Ők vetették be az első sugárhajtású vadászrepülőt, ballisztikus rakétát, és persze a tengereken is újdonságokkal rukkoltak elő.

A háború elején a németek tengeralattjárói komoly veszteségeket okoztak a szövetségeseknek. Itt pedig megemlíthetjük, az ellenfél mérnökei sem ültek a babérjaikon, így a folyamatosan fejlesztett radarokkal egyre hatékonyabban szúrták ki a német búvárnaszádokat. Egy idő után enyhén szólva sem volt életbiztosítás ilyen hajókon szolgálni, mert sorban küldték őket a tenger fenekére.

Megindult az ötletelés, hogy lehetne javítani a tengeralattjárókon. Egy mérnök, Helmuth Walter újféle meghajtással kísérletezett már a 1920-as évek óta, és amikor a haditengerészet végre ráharapott az ötletre, végre egy hajót is építhetett ami ilyet használt. Ám ekkor már a háború évek óta zajlott, és nem volt idő arra, hogy éveken át kísérletezzenek hidrogén-peroxidos hajtóművel.

Visszatértek tehát a hagyományos dízel-elektromos meghajtáshoz, ám minden korábbinál nagyobb akkumukátorokkal felszerelt tengeralattjárót terveztek. A Walter elgondolásai alapján épített XXI-es osztályú "Elektroboot" korszerűbb kialakítású és áramvonalasabb volt elődeinél, ami jóval gyorsabb lett volna a víz alatt, miközben tovább tudott a mélyben maradni.

Ám a német hadiipar már nem tudott felkészülni a XXI-esek sorozatgyártására. 1944. szeptemberében fejezték be az elsőt, az U-2511-et, aminek legénysége Adalbert Schnee kapitánysága alatt kezdtek meg a felkészülést a bevetésre. A közel 77 méter hosszú hajó 240 méteres mélységig tudott merülni és hat torpedóvetőcsővel szerelték fel. (A Háború művészetének remek cikkéből még többet lehet megtudni a hajó megszületéséről.)

A legelső éles tengeri járőrözésére 1945. április 30-án indult el, és alig néhány nap múlva kapták meg az üzenetet, ami minden harci tevékenység felfüggesztéséről értesítette a kapitányt. Schnee ki akarván próbálni tengeralattjáróját, a közelben felbukkant HMS Norfolk nehézcirkáló közelébe lopakodott, egy szimulált torpedóindítást hajtott végre, majd észrevétlenül eltűnt. A brit hajó kapitánya csak később tudta meg, hogy ha az az üzenet nem jut el az U-2511-esre.

A XXI-es osztály olyan izgalmas újdonságnak számított, hogy a németek lefoglalt épp elkészült vagy félkész tengeralattjáróit hadizsákmányként elvitték a szövetségesek. A franciák is szolgálatba állítottak egyet, ami a szuezi válság idején a helyszínen tartózkodott például. A szovjetek pedig több tucatnyit használtak hosszú éveken át a német búvárhajókból.

És hogy mi lett az U-2511 sorsa? Az angolok a lefoglalt német tengeralattjárók nagy részét az Operation Deadlight-nak elkeresztelt akció során szándékosan elsüllyesztették saját partjaik közelében. Az U-2511 1946. januárjában került a tenger fenekére Észak-Írország mellett, és most 69 méteres mélységben nyugszik. 

A kifejezetten épségben maradt hajótest felett úszva a búvárok megnézhetik a negyvenes években forradalminak számító kialakítást, a különböző fegyvereket. Ha jók a körülmények, kifejezetten látványos lehet a merülés, mint az ebben a videóban is látható.

Az U-2511 egyike azoknak a roncsoknak, amelyek igazi múzeumhajóként nyugszanak a tenger mélyén, mint a pusztító háború máig élő emlékei.

Kiderült, mennyire értékes leleteket vittek el pár éve egy víz alatti barlangból.

A történelemtudomány már csak olyan, hogy az új felfedezések időnként átírják az ismereteinket. Ezzel semmi gond nincs, nyilvánvaló módon csak tényszerű információkból, rendelkezésre álló leletekből tudunk az emberiség múltjára következtetni.

A víz alatti régészet csak pár évtizedes múltra tekint vissza, de máris rengeteg izgalmas leletet köszönhetünk a búvároknak. A mexikói Yucatán-félsziget vízzel telt barlangjaiból különleges dolgok kerültek elő, például egészen régi emberi csontvázak- olyan korból származóak, amelyek miatt át kellett írni a történelemkönyveket.

2012-ben adtak hírt kutatók arról, hogy a Chan Hol barlang mélyén emberi maradványokat találtak még 2010-ben, amelyet tovább vizsgálnak majd. Ám alig telt el egy hónap, és amikor a kutatók visszatértek, már nem volt ott csontváz, szinte teljes egészében ellopta azt valaki, csak pár töredék maradt ott.

Én eleve nem értem, miért kell a víz alól lopkodni történelmi jelentőségű dolgokat, de ráadásul egy csontvázat? Meglehetősen furcsa gyűjtő lehetett, aki azt elvitte- vagy aki megbízást adott erre egy búvárnak. 

Az érdeklődőben felmerülhet a kérdés, hogy lehet ma vízzel telt barlangok mélyén emberi csontváz? A pleisztocén jégkorszak idején jóval alacsonyabb volt a tengerszint, így ezek a barlangok akkor szárazon voltak, otthont adhattak sokaknak. Aztán mára búvárfelszerelés kell ahhoz, hogy bejárhassák a régészek.

A helyszínen maradt csontokat már nem hagyták ott a gonosztevőknek, ám a felszínen sem volt velük egyszerű a feladat. A kormeghatározás a kulcskérdés, hiszen ebből tudhatjuk meg, mennyi ideje élnek emberek az amerikai kontinensen. A hagyományos módszerek nem adtak egyértelmű eredményt. Ezért aztán váratlan megoldást választottak: a csontokat körülvevő sziklákból vettek mintát! 

Most a kutatók úgy vélik, a barlang mélyén nyugvó fiú több, mint 13,000 éve élt ott. Ezzel az egyik legkorábbi emberi lelet a kontinensen, jelentősége felbecsülhetetlen- és csak remélni lehet, talán egyszer meglesz a csontváz többi része is. Azóta mindenesetre jobban titkolják a leletek helyét a régészek...

Tunéziai búvárrégészek nagy felfedezése: szököár által elpusztított város romjaira bukkantak.

Aki kicsit járatos a történelemben, az tudja, hogy az ókori Karthago városa a mai Tunézia területén található. (E sorok írója járt is a maradványokat bemutató múzeumban, feltétlenül érdemes felkeresni.)

Mondani sem kell, az egykori virágzó civilizáció maradványainak egy tengerparti országban nem csak a felszínen, hanem a tenger mélyén is utána lehet menni. A Tunézia északkeleti részén talált romok pedig igazolják, érdemes kutatást folytatni a víz alatt is.

A megtalált 1600 éves település ugyanis igen jelentős központ lehetett a római korban. Utcákra, szobrokra bukkantak, és előkerült nagyjából száz edénnyel az ókorban nagyon népszerű, garum nevű halszószból is. Ezt az ízesítőt sokan a ketchuphoz hasonlítják, mert annyira közismert és széles körben felhasznált szósz volt- de az íze nyilván egészen más lehetett.

A Neapolis nevű város a leletek alapján a garum egyik legfontosabb előállításai helye lehetett a római birodalom területén, vélekedik Mounir Fantar, aki a tunéziai-olasz búvárrégészeti expedíciót vezeti. 2010 óta dolgoznak a helyszínen, ahol a feljegyzések szerint 365-ben egy pusztító erejű szökőár rombolt le egy várost. 

Az egykori település harmada lehet most a felszín alatt. A jelentős felfedezés olyan izgalmas leleteket tartogatott, mint például a házak padlóját alkotó mozaikokat. Még korai gazdasági épületekre is rábukkantak. 

A szökőár annyira jelentős esemény volt Róma történelmében, hogy sok feljegyzés született róla. A Földközi-tenger térségét 365 július 21-én nagyjából 8,5-es erősségű földrengés rázta meg, ami meglehetősen pusztító erejűnek számít. A legnagyobb károkat az epicentrumban található Kréta szenvedte el, de görög, ciprusi, szicíliai, spanyol és észak-afrikai területek is károkat szenvedtek el. A szökőár miatt komoly városrészek kerültek víz alá, hajókat pedig a szárazföldre dobott az árhullám.

Ami egykor katasztrófát okozott, az ma lehetőséget ad a szakembereknek a vizsgálódásra. Aztán ha véget érnek a feltárások, talán egy új, izgalmas merülőhely nyílik meg a kedvtelési búvárok előtt. Tunézia nem számít búvárparadicsomnak, de ha a Nabeul városa (ez épült az egykori római város megmaradt részeire) közelében található Neapolist megnyitják előttünk, azért én is fontolóra veszek egy utazást...

Mostantól Ray Woolley hivatalosan is a legidősebb búvár a világon.

A veterán brit búvárról már többször írtam. Először akkor találkoztam a nevével, amikor 90 láb mélységre merült 90 évesen, aztán idén azért írhattam róla, mert teljesítette a 39. merülését 93 évesen.

A vagány öregúr még a második világháborúban is szolgált, aztán a brit hadsereg kötelékében jutott el Ciprusra. Beleszeretett a szigetbe, itt is telepedett le, és mivel a merülésnek is nagy rajongója, elsősorban errefelé űzi hobbiját. 

A különféle kihívások közül a legutóbbi az volt, amikor meg kívánta dönteni a legidősebben végrehajtott búvármerülés rekordját. Az amerikai Erwin Paul Staller 2014-ben 93 évesen és 163 naposan merült. Ezt múlta felül Ray a 94. születésnapján, aki elmesélte, hogy legalább 12 méteres mélységbe kell ereszkedni és a merülésnek 30 percesnek kell lenni, hogy a Guiness elismerje. De hát ez az alkalom sem csak valamiféle buta csúcsról szólt, így a Ciprus híres roncsán, a Zenobián végrehajtott merülés során egészen 38 méterig lecsúszott, s 41 perc után bukkant fel a felszínen- ha már búvárkodik az ember, legyen valami értelme is!

Ezen a roncsmerülésen a Viking Divers csapatával hajózott ki a helyi búvárlegendának számító Ray. Mint kiderült, a 93 évesen végrehajtott 39 merülés sem egészen úgy alakult, ahogy megálmodták, mert végül 51 merülés jött neki össze. Mert az a kihívás sem a rekordról szólt, az inkább csak jópofa mellékszál...

Ray természetesen tudja, hogy nagyon szerencsés amiért még mindig búvárkodhat. Az meg külön mázli, hogy ennyi évtizednyi merülés után ugyanúgy élvezi. Igyekszik egészségesen élni, nem dohányzik, minden nap rendszeresen úszik. 

Érdemes idős korban is aktívnak maradni, mint azt az ő példája bizonyítja. Ráadásul nem is kell "vasembernek" lenni ahhoz, hogy valaki bármilyen korban élvezze a merülést. Ahogy egyre inkább terjed a kedvtelési búvárkodás, úgy készülnek fel a különböző korosztályú búvárokra a bázisok.

Az, hogy valaki nem tudja úgy cipelni a felszerelését, nem gond, hiszen akad egy segítő kéz. A derék- és hátfájás sokakat aggaszt, de a kényelmes, súlyzsebes búvármellényekkel a többség számára ilyen probléma sincs, sőt, a súlytalan lebegés nagyon kellemes élmény számukra. Természetesen az is csak szervezés kérdése, hogy olyan merüléseket szervezzenek, ahol nem a mélység a fontos, hanem a békés, megnyugtató nézelődés egy szép, sekély helyen. Vicces, de ezt is "meg kell tanulni" élvezni. Annak, aki egyszerűen csak nyugodtan akar merülgetni, ezerféle lehetőség áll a rendelkezésére, kortól függetlenül.

Szóval Ray-t lehet irigyelni a szerencsés génjei miatt, de rajtunk is múlik, mit teszünk meg azért, hogy meghosszabbítsuk búvárkarrierünket. Egészségesebb életmóddal készülhetünk fel a merülésre, a korlátainkat ismerve szervezhetjük a túrákat, és ha segítség kell, akkor kereshetünk bázist, ahol ez nem jelent gondot. Lehet, hogy nem leszünk rekorderek, de azt hiszem, igazán őt sem az ilyesmi motiválja- egyszerűen csak szeret búvárkodni és nem hajlandó lemondani róla olyan butaságok miatt, mint az életkora.

Mindenesetre sokatmondó, hogy a búvárvilág irigyelt "sztárja" most egy kilencvenes éveiben járó mosolygós öregúr, nem pedig a méregdrága extrém mélymerülési expedíciót végrehajtó technikai búvárok. Azok teljesítményét is messzmenően elismerjük- de titokban inkább arra vágyunk, hogy mi is merülhessünk egy jót 94 évesen.