Big Blue Búvár Blog

A Scuba Diving Magazine versenyének legjobb fotói ismét megmutatják, ezerféle víz alatti témát ezerféle módon lehet feldolgozni.

Egy profi búvár érdekes módon kezelte a csalival odavonzott cápákat.

A Bahamák turizmusának egyik fontos szegmense a cápás merültetés. A Karib-tenger ezen szegletében több faj egyedei sűrűn előfordulnak, de hogy biztosan elégedettek legyenek a találkozásra vágyó fizető vendégek, még mindenféle húscafatokkal is vonzzák őket a merülőhelyekre.

Látni videókat arról, hogy az ilyen merüléseket felügyelő hivatásos búvárok némelyike milyen bensőséges kapcsolatban van a cápákkal, szinte táncolnak együtt a víz alatt. Ezek persze szép és különleges pillanatok, kell hozzá, hogy értse és szeresse a ragadozókat a búvár.

Persze egészen más egy szépen megkomponált, összevágott videó, és más a valóság, amikor az itt dolgozó búvárok számára teljesen rutinszerűvé vált a cápákkal való merülés. És a cápák is mind máshogy viselkednek, mindet máshogy kell kezelni.

Ebben a videóban a dajkacápák közt csap szét a szó szoros értelmében a búvár. Ezek ugyanis nagyon ügyesen megtalálják a kis réseket, és kiszipkázzák a halcafatokat, és ez szemmel láthatóan felbosszantotta a búvárt, aki elég durván kezeli őket.

Noha normál esetben ettől nagy baja nem lesz egy cápának, természetesen felháborodtak a cápák kedvelői. Egy magát környezettudatos cégnek hirdető búvárbázis alkalmazottjától legalábbis furcsa, hogy agresszívabb, mint a ragadozók. 

Ám csodákat nem kell várni, ez egy üzlet, remek bevételekkel, és nyilván egy-egy ilyen eset nem riasztja el a turistákat. És maga a cápaetetés is inkább showműsor mint normál merülés. Szóval volna még itt bőven kritizálnivaló, ha nagyon belemászunk. Ami tény: nagyon elüzletiesedett ez az egész, és ennek megfelelően ebben a tengeri cirkuszban nem bánnak szebben az attrakcióval, mint az oroszlánokkal a szárazföldi cirkuszokban...

(A hírek szerint a búvárt azóta kirúgta a cég.)

Két extrém mélységű búvárrekord-kísérlet is tragédiával végződött.

A mélymerülések világa külön kategória a búvárkodáson belül. Az amatőr búvárok maximum 30-40 méteres merülésein túl vannak a technikai búvárok körében már rutinszerű 80-100 méterei. De amikor arról beszélünk, hogy 200 méterre vagy tovább ereszkedik valaki, egészen szélsőséges kihívásról beszélünk.

Ez a régió még ma is veszélyes, 200 méter alatt nem lehet elkövetni egy apró hibát se, mert ott már nincs, aki menteni tudná a jellemzően egyedül, maximum egy társsal merülő búvárt. Rengeteg tanulás és tervezés előzi meg azt, hogy valaki egyáltalán elgondolkodhasson egy ilyen rekordon. És sajnos több eset bizonyítja, még a felkészült búvárok is kerülhetnek bajba.

A napokban két ilyen hírt is olvastam. Miközben nagyon sajnálom az áldozatokat, nem tudok nem arra gondolni, megéri-e vállalni a kockázatot. Biztos vagyok benne, amikor elindultak a mélységbe, számoltak azzal, hogy esetleg nem térnek vissza, de nyilván nem volt bennük öngyilkos szándék. Hitték, hogy képesek rá- hiszen korábban hasonló mélységekben jártak már. Mégis mélyebbre vágytak, vállalva a veszélyt. Hát ezért nagyon különleges a mélységi rekorderek világa.

Görögországban egy bolgár búvár, Teodora Balabanova és férje merült alá. Helyben vezettek egy búvárbázist, mellette saját kedvükre is merültek, elsősorban nagy mélységekbe. A kitűzött cél 231 méter volt, mélyebb, mint amit valaha elért egy nő. Valami baj történt, Teodora túl gyorsan emelkedett fel és életét vesztette. Férjével vészhelyzeti dekompressziót hajtottak végre és kórházba szállították súlyos állapotban.

Szintén rekordmélységbe készült a lengyel Waclaw Lejko, aki 275 méterre szeretett volna ereszkedni Olaszországban, a Garda-tóban. Őt hiába várták a felszínen, valami baj történt a mélyben: csak távirányítású eszközzel sikerült megtalálni, 230 méterrel a felszín alatt.

Nem tudhatom, ezek a tragédiák bárkit elriasztanak-e a mélymerülési rekordoktól. Valószínűleg nem, hiszen már évtizedekkel ezelőtt történtek hasonló esetek. A felfedezők, akár búvárok, repülők, sarkkutatók, mindig is vállalták a veszélyt, és nekik köszönhető az, hogy ma rutinszerű néhány olyan dolog, ami régen elképzelhetetlennek tűnt. Csak éppen az áldozatok hozzátartozóinak lehet nehéz feldolgozni, hogy miért pont nekik kell kitaposni az utat mások előtt?

Felnőtt emberek vagyunk, nem szólhatunk bele mások döntéseibe. De azt akár búvárként is észben tarthatjuk, mindannyiunknak lehet egy szint, ami már nem nekünk való. Nem 200 méterről beszélek, annál jóval kevesebbről, mégis dönthetek úgy, nekem valami túl mély, túl kockázatos. Engem a balesetek arra emlékeztetnek, mindig lehet még óvatosabb, még megfontoltabb. Mert bárhogy nézzük, a búvárkodásban is rajtunk múlik igen gyakran, mennyire feszítjük túl a húrt.

Persze ez az élet ezer területére igaz, az autóvezetéstől az edzésig... Szóval nincs ebben nagy újdonság vagy különösebb bölcsesség. Emberek vagyunk, feszegetjük a határainkat- tegyük ezt ésszel, legyen szó bármiről.

Régi terv vált valóra, amikor végre testközelben láthattam az Adria mélyén nyugvó bombázót.

Pár éve röppent fel a hír, hogy egy hibátlan állapotú második világháborús harci repülőgépet fedeztek fel Zirje szigete mellett. Természetesen ez egyből megmozgatta minden roncsok iránt érdeklődő búvár fantáziáját, pláne amikor kiderült, hogy még csak nem is kell túl mélyre menni. Én is azóta készülök egy merülésre.

A harmincas évek közepén, a spanyol polgárháborúban bemutatkozó német zuhanóbombázó, a Junkers Ju 87 Stuka (Sturzkampfflugzeug) rettegett bombái, vijjogó szirénái pár év múlva a második világháborúban is rengeteg pusztítást okoztak. Aztán ahogy fejlődött a haditechnika, a Stukák lomhává, sebezhetővé váltak a gyorsabb vadászgépekkel szemben. Később csatarepülőgépként, tankok ellen vetették be őket, de a nagyjából 6500 legyártott gép túlnyomó része elpusztult a harcok során.

Nem csak a németek vetették be a Stukákat, a Magyar Királyi Légierőben is szolgáltak többek között. Az olasz Regia Aeronautica kötelékében repültek azzal a Ju 87 R2 változatú példánnyal, amit Zirje előtt találtak: 1941 áprilisában a jugoszláv erőket támadó Stuka találatot kapott, majd pilótája a tengerre szállt le vele. A hírek szerint a két fős legénység megmenekült, mert a közeli partra tudtak úszni. A gép pedig szép csendben egészben a tenger fenekére süllyedt, és feledésbe merült.

Amikor megtalálták, mindenkit meglepett, hogy a pilótafülkében ott vannak a műszerek, ép a gép törzse, a szárnyak. Csak a legnagyobb tömegű alkatrész, a motor szakadt ki, ez kicsivel odébb nyugodott, de már közelebb vitték a repülőhöz. Noha a repülő csak 11 méter hosszú és 14 méter széles, rengeteg rajta az érdekesség és kitűnő fotótéma.

Ráadásul több helyről megközelíthető, nem csak Zirje szigetéről jönnek ide búvárok: Murteren, Biogradban, Vodicében működő bázisok hajóval is elérhető. Mélysége ideális a tapasztalt búvárok számára, 24-27 méter, és a védett helyen áramlásra kell számítani. Személyes megítélésem szerint az egész Adria egyik legjobb roncsmerülőhelye történelmi érdekessége, látványossága és merülhetősége miatt.

Naná, hogy én is meg akartam nézni. Főleg azért, mert az a hír járja, hogy hamarosan ki akarják emelni a horvátok. Ennek az az oka, hogy egyben ki lehetne venni, nem is akkora teljesítmény ilyen mélységből, és ki lehetne állítani. Jelenleg múzeumban csak Chicagóban és Londonban látható Stuka, a többi víz alatti példány pedig inkább csak roncshalmaz. Szóval ebből a szempontból érthető.

A murteri búvárbázison arról is meséltek, hogy sajnos lopkodnak is a roncsból, egy osztrák búvárt állítólag a határon csíptek el Stuka-műszerrel. Ha szétszedik a felelőtlen emberek, akkor tényleg múzeumban van a jobb helye- de amíg ez nem történik meg, akit kicsit is érdekel egy ilyen roncsmerülés, ne hagyja ki a búvárkodást.

Nekem személy szerint óriási élmény volt a merülés és a fotózás, és ennek képeit közre is adom. Már az fantasztikus volt, ahogy a tiszta vízben kivehetővé vált az alattunk nyugvó repülőgép formája, amit aprólékosan körbe lehet vizsgálni, be lehet nézni a pilótafülkébe, megnézhetjük a vezérsíkokat, a szárnyakba épített fegyvereket, a különálló motort. 

Azt hiszem, az ilyen élmények miatt csaptam fel búvárnak, s az efféle "csemegék" miatt lehet nagyon jókat merülni a világ sok pontján, így a horvát Adrián is. Ha eddig még nem jártál erre, tervezd be addig, amíg megteheted!

Pag szintén jártam a hétvégén, és nagyon élveztem a merüléseket.

Sokan szeretik az utószezont Horvátországban: visszafogott árak, nincs tömeg és ha kis szerencséje van az embernek, nagyon kellemes időjárást foghat ki. Mi pont így jártunk, napos, szuper idő volt, a tenger pedig még nem hűlt ki, mélyebben is 20 fok körül volt.

Stara Novalján búvárkodtam már több alkalommal, most a Dive Stationnál voltunk. Noha a faluban már kevés a turista, búvárból még akad bőven, hiszen nem csak én vagyok vele tisztában, miért érdemes kora ősszel célba venni az Adriát.

A színek a mélyben akkor jönnek elő, ha világítunk valamivel: a vörösek, sárgák, narancsok illenek az évszakhoz- de azért jó tudni, az adriai felszín alatt mindig ez a látvány vár, csak ősszel valahogy fogékonyabbak vagyunk rá.

Ahogy az megszokott, kicsi és nagyobbacska élőlények kerültek a szemünk elé, az apró csigák és halak mellett szép szivacsokat, hatalmas sonkakagylót is tudtam fotózni. No meg persze volt pár csikóhal is, akik a szokásosnál is szégyenlősebbek voltak. Fotózni nem is fotóztam őket, "csak" megnéztem a saját szememmel- és azért ez sem rossz program.

Mindenesetre ismét bebizonyosodott, a szeptember jó, nagyon is jó időszak búvárszemszögből az Adrián. Maximum az jelenthet problémát, hogy az éttermek egy része ilyenkor már nincs nyitva, de azért valamit mindig lehet találni. Ha mást nem, vacsorázunk valami könnyűt a tenger partján, és gyönyörködünk a naplementével egy pohár itallal a kezünkben. Ez sem rossz alternatíva...

Egy angol búvár már szinte tiszteletbeli tagja a Farnes-szigetek mellett élő fókacsapatnak.

Ben Burville nem szeret egyedül merülni, de nem is a szokványos társakkal van a víz alatt: a barátságos fókák társaságát részesíti előnyben. Nem csak hobbiból merül az Egyesült Királyság északkeleti részén található Farnes körül, életmódjukat, viselkedésüket kutatja immár három évtizede. Persze sose rosszabb "munkát" annál, mint hogy az ember időnként kénytelen érdeklődő, játékos kölyökfókákat simogatni. 

Valójában azért a fókakolónia életének dokumentálása az ilyen kellemes pillanatok mellett nem egyszerű dolog. Ben olyan viselkedésformákat szeretne megörökíteni, ami új a tudomány számára, hogy többet lehessen tudni ezekről az állatokról. A legtöbb kutató ugyanis a felszínen figyeli meg őket, de a fókáknak kettős élete van, és a víz alatt töltött idő legalább olyan fontos.

A többség számára láthatatlan felszín alatti világban vadásznak, játszanak vagy keveredenek bajba. A búvárnak olyan jelenetet is sikerült megörökítenie, ahol egy fóka sikeresen kikeveredik egy tengerbe szakadt, gazdátlan halászhálóból- de nem minden fajtársa ilyen szerencsés vagy ügyes.

Ha tudjuk, milyen veszély fenyegeti a fókákat, többet tudunk tenni a védelmükért is, és ezek a lenyűgöző állatok még sokáig örvendeztethetik meg a Farnes-szigeteknél merülő búvárokat- legyenek azok kutatók vagy egyszerűen csak érdeklődők.

Nem is az emberre veszélyes a nagy fehér, hanem a többi cápára.

A videó egy ketreces merülésen készült. A búvárok láthatták, ahogy az egyik méretes cápa megkerüli a ketrecet, de aztán egy másik ragadozó bukkant fel a mélyből, és belemélyesztette a fogait ólálkodó fajtársába.

Mindez azért jelzi azt, a természetben mindenki lehet préda és vadász. Másrészt ekkora ragadozók közelében azért jobb az óvatosság, mert ha embert kóstol meg így egy nagy fehér, akkor annak komolyabb következménye lehet...

Meghökkentő fénykép járja be a napokban a világot.

Justin Hofman Indonéziában örökítette meg a csikóhalat, ami egy műnyag fülpiszkálóba kapaszkodva "szörfözik". A csikóhalakra jellemző, hogy a nyílt vízben lebegve igyekeznek valamire rátekerni a farkukat, de ennek nem hulladéknak kellene lennie.

A kép egyrészt arról szól, hogy a tengerbe kerülve minden a maga módján hasznosulhat, mert konzervdobozból védett otthon lehet, míg ebből a fültisztítóból afféle szörf. A baj az, amikor szemétből már több van, tehát ha természetes anyagú búvóhelyet, kapaszkodót nem találnak az állatok. És az főleg nagy gond, hogy ami most kapaszkodó, azt legközelebb egy nagyobb élőlény lenyeli és belepusztul...

Már nem tudunk olyan messzire menni a világon, hogy szemetet ne találnánk a felszínen és a víz alatt egyaránt. Jó lenne hinni, hogy ezen a dolgon tudunk változtatni, de egyelőre nagyon-nagyon apró lépéseket sikerül csak megtalálni. Az, hogy egy országban betiltják a műanyag zacskókat, fontos lépés, de a harmadik világban a rengeteg helyben lakó és a számtalan turista ipari mennyiségben termeli a szemetet. 

Így sajnos nem akkora mutatvány ilyen fotót készíteni, ahol láthatjuk a tengeri élővilág mint hasznosítja a hulladékot. (Nekem is akadnak ilyen fotóim, ebbe bárhol bele lehet futni.) Keserédes egy kicsit a díj, amit a hatásos képért ítélnek oda- esélyes, hogy az alkotó is jobban örülne, ha soha többé nem tudna hasonlót készíteni.

Bali szigetének híres roncsa az egyik legjobb merülőhely az egész világon.

Nekem már volt abban a szerencsében részem, hogy búvárkodhattam a Bali keleti részén, Tulamben előtt elsüllyedt Liberty nevű hajó roncsánál. Az 1918-ban vízre bocsátott hajó USS Liberty-ként állt szolgálatba, és néhány alkalommal vitt magával ellátmányt az Egyesült Államokból Franciaországba az első világháború után, majd kivonták az állományból.

Amikor jött a következő nagy háború, az amerikai hadsereg ismét igényt tartott a hajóra, és az USAT Liberty újból hadi megbízásokat teljesített. 1942-ben egy szállítmányt vitt Ausztráliából a Fülöp-szigetekre, amikor a Lombok-szorosban megtorpedózta az I-166 japán tengeralattjáró. Ugyan sikerült part közelébe vontatni a hajót, aminek a rakományát is megmentették, de a megrongálódott Liberty-t már nem tudták kijavítani, így az megfeneklett Tulamben falu előtt Balin.

1963-ban a szigeten kitört az Agung vulkán, és a megfeneklett hajó a tengerbe csúszott. Jelenleg a lágyan lejtő aljzaton nyugszik 7 és 30 méteres mélység között. Nem csak a sziget vagy a térség, hanem az egész világ egyik legjobban ismert merülőhelyévé vált, pedig az egykori 125 méteres hajó mára alig felismerhető.

Különösnek tűnhet, de pont ez a vonzereje: azért nem látni a hajótestet, mert annyira benőtték a korallok, s belakták a halak. A Balin töltött napok alatt több merülésem is volt itt, hatalmas barakudákat, teknősöket, sügéreket éppen úgy láttam itt, mint színes korallokat, és azokon megbúvó apró élőlényeket. 

Így aztán jó érzés végignézni ezt a szép videót, ami visszaidézi az emlékeket. Azt hiszem, vannak, akik észre sem veszik, itt valójában egy méretes világháborús hajó roncsánál nézelődnek a búvárok. Ettől igazán lenyűgöző a hely...

És ami a legjobb, nem kell hajózni se, ha valaki itt akar búvárkodni: egyszerűen csak begázol a partról és élvezi a látványt...

Egy jótékonykodó búvármodell különös módon akarja felhívni a figyelmet az általa fontosnak tartott célokra.

Búvárkörökben úgy tartják, igazi búvár nem nagyon sétátgat búvárfelszerelésben. Egyrészt kényelmetlen, másrészt balesetveszélyes, harmadrészt pedig nincs semmi értelme.

Erre cáfolna rá Charley Williams, aki 3 kilométert gyalogolna szülővárosában, Chichesterben. A komoly búvárvégzettséggel, hivatásos oktató címmel rendelkező ifjú hölgy a búvárok szépségversenyének, a Miss Scuba UK-nak volt a döntőse 2017-ben. Nem csak afféle modell, akire ráaggattak egy cuccot, hanem aktívan merül, és ez mindenképpen pozitívum.

Emiatt aztán hitelesebb az is, hogy jó célja van a figyelemfelhívó akcióval. Szeretné a búvárkodást is népszerűsíteni ezen a rendhagyó módon a "szárazföldiek" körében, és pénzt is gyűjtene jótékony célra. Több szervezet között osztaná meg a bevételt, van köztük környezetvédelmi illetve beteg embereket támogató alapítvány is. A vélhetően sokakat érdeklő búvárcuccos séta után lenne egy fórum, ahol mesélhet is ezekről a szervezetekről.

Bevallom, a sok öntelt, inkább csak saját szórakozásukat, kalandjaikat finanszíroztató pénzgyűjtő után pozitív jelenség Charley ötlete. Nem azzal akar pénzt gyűjteni, hogy figyelemfelkeltésül végre akar hajtani 500 merülést a világ legizgalmasabb pontjain az adományozók támogatásából, gyakorlatilag semmibe kerül a jópofa akciója.

Az angoloknál az ilyesminek jó hagyományai vannak, például kis búvárklubok rendeznek otthoni medencéjükben maratoni merüléseket vagy szerveznek környezetvédelmi akciókat. Szimpatikus és remélhetően eredményes is az ilyen gyűjtés, és bármennyi pénz jön be, annak tekintélyes részét nem viszi el az ötletgazda saját bulijához szükséges pénz.

Ha valaki szeretne többet megtudni Charley-ról és céljairól, a crowdfunding oldalán olvashat többet róla.