Big Blue Búvár Blog

Egy amerikai bányatóba Cessna gépet süllyesztettek.

Mostanában többször is írtam az adriai bombázóroncsról, a történelmi jelentőségű német repülő maradványáról. Barátaim is izgalomba jöttek, hiszen könnyen elérhető a helyszín és izgalmas a roncs is, a története is.

Ilyenkor az embernek mindig eszébe jut, hogy mennyivel különlegesebb egy ilyen roncs, mint azok, amiket csak úgy, látványosságként süllyesztenek el. Pedig valójában azokkal sincs semmi baj: egyszerűen nem mindenhol ugyanolyanok az adottságok. Egy bányatóban nyilván ritka a komoly roncs vagy a korallzátony, de sokaknak mégis ezek jelentik a legkönnyebben elérhető merülési lehetőségeket.

Nem csoda, hogy az ilyen tavak gondozói megpróbálják feldobni valamivel a helyet. A repülőgépek pedig kicsi, de viszonylag látványos roncsokká válnak a mélyben, ezért egyre több helyen látni ilyeneket.

Egy amerikai bányatóba Cessna gépet süllyesztettek, és ugyan nem kell hanyatt esni attól, mennyire izgalmas a repülő és milyen sok rajta a látnivaló, számomra érdekes volt, hogy mind a süllyesztést, mind az első körbemerülést megörökítették- aztán pár év múlva rendesen meg fog változni az egész.

Bármennyire nem jelentős a helyszín, naná, ha én is Tennessee államban élnék, akkor megnézném magamnak az új roncsot. Szóval eléri a célját a süllyesztés, bárhogy is nézzük, amíg sikeresen felkelti az érdeklődést. 

Megjegyzem, azért nagyon nem mindegy, hova kerül az a repülőgép. Nálunk például szintén bányatóba került egy An-2 "Ancsa" mezőgazdasági gép, de olyan tragikus volt a látótávolság, hogy gyakorlatilag csak a kezünkkel tapogathattuk ki- kép nem is születhetett róla. Szóval az, hogy van egy repülő odalenn, önmagában bizony még nem tesz csodát. Épp nagyobb lesz a csalódottság, ha kiderül, a gép érdekes, csak sajnos minden más körülmény elkeserítő a mélyben.

Az amerikaiak helye viszont kifejezetten biztató. Addig jó, amíg van bőven lehetőségünk válogatni ilyen és olyan merülőhelyek között, és mindegyikben megtalálhatjuk azt, ami érdekes és vonzó. Hiszen a lényeg végülis az, hogy merülhessünk, akárhol is tesszük azt.

A búvárok néha átvitt értelemben is képesek mélyre süllyedni.

Most, amikor egyre gyakrabban előkerül a zaklatások ügye, mindenféle csoportok, közösségek szennyesét kiteregetik. Az egyik, női búvárokat tömörítő oldalon is megjelent egy MeToo írás, ami nyomulások elszenvedőinek beszámolóit összegzi. 

Erre a témára érzékenyebb vagyok, mert engem felháborított mindig is, hogy valaki úgy érzi, joga van kihasználva a helyzetét. Mert amikor egy sok év tapasztalattal bíró, rutinos oktató próbál a tanfolyamdíjon felül egy kis pluszt kiharcolni magának a fiatal lányoktól, vagy amikor egy jórészt pasikból álló búvárcsapatba bekerül egy-két nő, akiket afféle prédaként kezelnek, az nagyon egyenlőtlen helyzet.

Nem tegnap kezdtem a búváros témában a publikálást, és több mint tíz éve született egy írásom, ahol a párkapcsolatok és a búvárkodás kapcsolatát boncolgattam. Ebben pár szót ejtettem arról is, hogy nem tolerálható az, amikor valaki túlmegy egy határon. Bevallhatom, nem ötletszerűen születtek a sorok: láttam egy s mást az évek alatt.

Máris hozzá kell tennem, személyesen az utóbbi években nem nagyon voltam ilyesminek tanúja. Főleg azért, nyilván, mert olyan csapattal utazok, ahol nem erőszakos tahók a hangadók. Ráadásul szeretnék hinni benne, hogy magyar búvárok körében nem ez a jellemző viselkedés, hiszen mégiscsak van egy olyan különleges kötelék, ami összekovácsol minket.

És mi van a hitemen túl? Hát, néha nyilván az a valóság, amiről nem tudok, mert nem tudhatok, hiszen a lányok ugyanúgy nem mesélnek a tapizós, erőszakoskodós élményeikről ebben a körben sem, mint ahogy máshol sem. Azért hallottam sztorikat, és volt is, akiket lebeszéltem bizonyos oktatókról- jobb az óvatosság. 

A legjobb védelem a jó közösség, a jó csapat. Ott a lányokat éppen úgy megbecsülik mint bárki mást, ha valakinek segítenek, az nem afféle szexista megalázás, hanem udvariasság, és nem használják ki azt, hogy valaki magányos vagy kezdő. Tulajdonképpen olyan baromi egyszerű dolog ez, semmiféle nagy titok nincs. Empátia, odafigyelés, a normális együttélés szabályainak betartása, ennyi az egész.

Meg sem értem azokat a családos oktatókat, akik egy-egy búvártúrán a tanfolyamozó lányokat hajkurásszák esténként, aztán csodálkoznak, hogy csapataikból sokan lemorzsolódnak, mert nem szívesen akarnak ilyen közösséghez tartozni. Miért gondolják, hogy ez jár nekik, ezt szabad nekik? Hát nem, baromira nem. Az jusson eszükbe, az ő női rokonaik is kerülhetnek hasonló helyzetbe, amikor kihasználná valaki a kiszolgáltatottságukat, orvosnál, autósiskolában vagy bárhol.

Természetesen lehet, a búvárkodásból már teljesen kikopott az ilyesmi, és azért találkozok ezzel kevésbé. De azért valószínűbb, hogy egyszerűen megválogatom a társaságom. És fontos leszögezni, nem keverem a saját elhatározásból szövődő akár hosszú, akár rövid távú kapcsolatokat a zaklatással. Felnőtt emberek közt az előbbivel nincs semmi baj, az utóbbi viszont elfogadhatatlan.

Remélem, hogy kevés olyan búvár van, akit valami ilyen rossz élmény tántorít el a merüléstől. A búvárkodáshoz a zaklatásnak semmi köze, az ilyesmit nem kell elviselni senkinek. Mivel ebben a körben nem nagyon vannak hírességek, nem lesz sajtóhír abból, ha valaki mesél a fájdalmas élményekről. A legjobb megoldás az, ha a szűkebb közösség nem tűri meg a saját körében az ilyesmit. Tudom, láttam, el lehet bagatellizálni a problémát-mindenkinek a lelke rajta. Szerintem az is sok, ha egyetlen embernek volt ilyen keserű tapasztalata, de ennél még én személyesen is többet ismerek.

Tulajdonképpen annak örülnék a legjobban, ha nem nekem lenne igazam, és az egész túlérzékenykedős hiszti csak túlzás, a magyar búvárok mind intelligens ember módjára viselkednek egymással. Ezt vélhetően úgysem fogom tudni kideríteni, talán nem is akarom magam jobban beleásni az ügybe. Maradok annál a verziónál, hogy ahol én vagyok a csapat tagja, ott figyelek rá, hogy mindenki minden szempontból jól érezze magát egy búvártúrán.

A többit talán elrejti a jótékony mélység. Ha nem- aki túl messzire ment, magára vessen.

Különleges alkotást építettek egy elsüllyesztett hajó tetejére.

YO-44 - aligha kapják fel sokan, ha ezt az elnevezést hallják. A meglehetősen jellegtelen kód alatt szolgáló viszont nagyon is izgalmas hajó, hiszen ez a második világháborús amerikai üzemanyagszállító ott volt Pearl Harbor megtámadásakor, és egyike volt az öt hajónak ami megúszta a japán bombázást.

A háború után a lényegesen jobban csengő Kodiak Queen névvel ruházták fel, és mint halászhajó szelte a tenger habjait. Aztán csak repültek az évtizedek, és ahogy az szokott lenni, kiszuperálták. Mike Cochran történész rozsdásodva találta meg egy roncstelepen 2012-ben, és egyből izgalomba jött. Gyűjtést szervezett, hogy megmentsék a hajót. A hír eljutott Sir Richard Bransonhoz is, aki beszállt a projektbe, aminek végcélja az volt, hogy a Kodiak Queen mesterséges zátonyként éledjen újjá, ne pedig szétdarabolják.

A Brit Virgin-szigetek egyik tagja, Virgin Gorda előtt alig 20 méteres mélységben nyugvó kis hajót viszont nem egyedül süllyesztették el 2017 áprilisában. Művészek egy hatalmas, acél rácsszerkezetű krakent, azaz óriáspolipot rögzítettek rá, így válik igazán egyedivé a BVI Art Reef nevű merülőhely. Persze ez a "szörnyeteg" nem hogy elijesztené a búvárokat, azok szívesen merülnek a nagy multú hajó roncsánál. 

Naná, hogy tetszik nekik a hely, hiszen az acélszörny élettelen csak, a tengerben élő sok hal, például cápa és barakuda kifejezetten izgalmassá teszik a merülést, mint ahogy a roncsba beúszás is igazi élmény lehet.

Túl csábító volt a jó idő ahhoz, hogy kihagyjunk egy roncstúrát.

Pár hete merültem először a Zirje melletti bombázóroncsnál, és a képeim, sztorijaim fellelkesítettek pár barátot, így aztán együtt vágtunk bele a tervezésbe. Felmerült, hogy várjunk esetleg jövő nyárig a túrával, de aztán kialakult egy rácsapásszerű minitúra koncepciója: péntektől vasárnapig voltunk Horvátországban, és merültünk kettőt.

Bizonyára van, aki szerint nem túl okos ötlet ennyit vezetni ilyen kevés búvárkodási lehetőségért, de néha alkalmazkodni kell. Igaz, hogy fajlagosan nem olcsó az út a két merülésre vetítve, de a másik fele a történetnek az, hogy nincs zsúfoltság, olcsók a szállások, és nem kellett más búvárokat sem kerülgetni. Ha pedig fotózni akarunk, kell az, hogy csak a "mienk" legyen a roncs.

Október közepén persze szerencse kérdése is, milyen időjárást fogunk ki, és most egyáltalán nem panaszkodhattunk: napközben 24-25 fok volt, a víz pedig kellemes 20 fokával bőven jó volt a merüléshez. Szerintem a hó végéig még simán be lehet vállalni rövid adriai kiruccanásokat a délebbi partszakaszokra.

Szóval megérte az út, nekem másodjára újból élmény volt megnézni a Ju87 Stuka roncsát, a cimboráim pedig lelkesen fotózgatták a roncsot minden szögből. Egyikük még jó kis videót is készített a merülésről.

Az egész kalandban az a különleges, hogy nem csak egyszerűen víz alatt vagyunk, fontos a jó fotózási lehetőség, no meg persze a történelmi jelentősége a roncsnak. Az ilyen maradványok esetén az ember mindig utánajár, utánaolvas a történetnek, és a legendás Stukáról bőven találni információt. Noha ma békésen nyugszik a repülő a víz alatt, annak idején bombái sok pusztításért voltak felelősek. Mindenkinek jobb lenne, ha az ilyen harci repülőket csak múzeumban vagy merülés közben lehetne látni...

Megfigyelőből is lehet préda egyik pillanatról a másikra.

Egy búvár nagyon izgalmas jelenetet örökített meg kamerájával: egy hatalmas tigriscápa kóstolgatott egy teknőst. Legalábbi megpróbálta, ám a teknősöket már többször megfigyelték ilyen helyzetben, és kiderült, a vízben egyáltalán nem lomha állatok mindig képesek úgy befordulni, hogy a kemény páncéljuk legyen a ragadozó félelmetes fogai felé.

A teknős ezúttal is ügyesen manőverezett, és el is tudott menekülni. A cápa viszont úgy döntött, hogy ha már benne van, megnézni, ki úszkál még a közelben, és ekkor fordult a búvár fele, gyakorlatilag tátott szájjal úszott bele a kamerába. Vélhetően rutinos cápás merülő volt a búvár, így nem ijedt meg, de azért elég sokan lettek volna vele úgy, ha ezzel jár a természet megfigyelése testközelből, akkor inkább kicsit messzebbről próbálkoznak vele legközelebb...

A tenger még mindig olyan helyszín, ahol szinte bármikor előfordulhat valami nagyon váratlan, nagyon izgalmas dolog. Aki nem merül, az talán meg sem érti ezt, miért nagy pillanat ilyesmit megélni: gyanítom, a búvár roppant boldog a felvételével, és eszébe sem jut, hogy többé a biztonságos hajón maradjon, ha akció zajlik a mélyben.

A víz alatt is képest káoszt okozni egy-egy heves hurrikán.

A Kajmán-szigetek és az egész Karib-térség egyik leghíresebb roncsa a USS Kittiwake. Ám a Nate hurrikán tombolása után lemerülő búvárok aztlátták, a hajó már nem egyenesen áll, hanem az oldalára dőlt, és talán a korallzátonyban is kárt tett.

Az 1945 és 1994 között szolgált hajó az egész világon megfordult. A Kittiwake elsődleges feladata tengeralattjárók mentése volt, részt vett ilyenben élesben és gyakorlaton is. Rendszeresen merültek róla búvárok emiatt, így aztán igazán pont megfelelő választás volt, amikor búvárok számára süllyesztették el mesterséges zátonyként 2011. januárjában.

A süllyesztés jól sikerült, a roncs egyenesen állva várta a víz alatti látogatókat. Így nézett ki annak idején:

Most viszont az oldalára borulva találták, ráadásul a korábbi 20 méteres mélységű vízből pár méterre mélyebbre dobta a hurrikán iszonyú ereje. Ezzel az a baj, hogy nagyon közel került egy korallzátonyhoz is, és félő, hogy hasonló vihar után letarolja azt is. Jason Washington képein látható, ám talán meg lehet akadályozni azt, hogy a legrosszabb bekövetkezzen. Az viszont biztos, hogy az egyszer már itt merült búvárok számára egészen új élményt fog jelenteni most a roncs,  hiszen beúszásnál megtapasztalhatják, a fenn és a lenn mást jelent, mint korábban.

A tengernek van olyan része, ahonnan menekülnek az élőlények.

Louisana és Texas államok partszakaszán, a Mexikói-öböl északi részén 1985 óta növekszik az ún. halálzóna. A Mississippi folyó által a tengerbe vitt, nitrogénban és foszforban gazdag édesvíz ideális tápanyagforrás a tengerben élő algáknak. Az elpusztult algák aztán a tenger fenekére süllyednek, ezek olyan baktériumokat táplálnak, amik felhasználják a vízben levő oxigént.

Az oxigénben szegény vízből elmenekülnek a halak- ami pedig nem képes erre, az elpusztul. Így válik halálzónává ez a terület, ahol szinte már semmi nem maradt meg az eredeti élővilágból. A zóna kiterjedése óriási, több ezer négyzetkilométer.

A kutatók rendszeresen próbálnak vizsgálódni a területen. Ez a videó azt mutatja be, nem túl nagy móka itt merülni, és nem csak azért, mert nincsenek halak vagy más élőlények. A tenger pár méteres mélységben teljesen sötétté és zavarossá válik, a búvárok egymást sem látják már. 

Gyanítom, az itt dolgozó tengerbiológusok erősen irigylik azokat a kollégákat, akik egy trópusi korallzátonyon végezhetnek tudományos munkát. Ám valakinek itt is merülnie kell, mert a halálzónákkal is kezdeni kell valamit: ha túl nagy területről tűnik az élet, előbb-utóbb a ma még virágzó élőhelyek is bajba kerülnek.

Szép darab a Rolex Submariner, csak épp merüléshez nem nagyon használják már.

Valamikor a búváróra a felszerelés alapvető darabja volt, hiszen a felszín alatt töltött időt mérése a biztonságos dekompresszióhoz elengedhetetlen. A vagány és egyben elegáns, vízálló búvárórák szélesebb körben is divatba jöttek, a korai James Bond-filmekben is mindig viselte Submarinerjét Sean Connery. 

Ma is van piacon drágább és olcsóbb búváróra (és a drága itt tényleg drágát jelent), a karórák kedvelői számára vonzó darabok. Én viszont, aki hosszú évek óta nem hordok órát, inkább csak esztétikai értelemben találom őket érdekesnek. És a víz alatt pedig főleg nem nagyon van rájuk szükségem.

Nem mintha bármit változott volna a búvárkodás élettana, ugyanúgy kulcsfontosságú az idő, amit a mélyben töltünk. Csak éppen pár évtizede elkezdődtek a fejlesztések, és megjelentek az óra formájú, a dekompresszióval az aktuális mélység és az eltelt idő függvényében számoló műszerek, mára pedig a búvárok alapfelszerelése a búvárkomputer, ami mindezt pontosan, alaposan kidolgozott algoritmussal, különböző összetételű légzőgázzal képes számolni. Némelyikük pont olyan kicsi is, mint egy normál óra, akár a hétköznapokban is viselhető, mert mutatja az időt, de merülés közben válnak igazán hasznos segítőtárssá.

A hagyományos búváróra tehát pont búvárkodáshoz nem túl fontos, a felszínen annál inkább menő. Most már van olyan ami bírná az ezer métert, meg van bennük héliumszelep, meg hasonló érdekességek, amire egyébként sok szükség nincs, egy egészen szűk réteget kivéve. De hát az óraviselés nem csak erről szól, hiszen a pontos időt látjuk a telefonon is.

Azon meg kár keseregni, hogy egyszerűen nem arra használják ma a búvárórát, amire elvileg kitalálták. Mennyi ideig volt elengedhetetlen egy jó térkép a tájékozódáshoz, de a telefonokban jelen levő GPS-ek és ingyenes navigációs alkalmazások korában már csak érdekességnek számítanak. Ettől én még nagyon szeretem a régi, míves térképeket, és más nyilván így van a búvárórákkal: nem azért veszi, mert merüléshez kell, hanem azért, mert nagyra tartja annak szépségét, kifinomultságát, pénzben nem is feltétlenül kifejezhető értékét.

Tajvan is büszkélkedhet egy kevéssé ismert búvárparadicsommal.

Ázsiában épp nem szokatlan, ha van pár jó merülőhely egy országban. Indonézia, Thaiföld, Malajzia vagy a Fülöp-szigetek legjobb búvárhelyeit felsorolni sem lehet, nem panaszkodhat a Maldív-szigetek, sőt, még Japánban is akadnak búvárokat vonzó régiók, mint Okinawa.

Tajvanról nyilván kevesebbet beszélnek, sőt, magát az országot sem ismerik igazán sokan. Nem nagyon hiszem, hogy búvárok kifejezetten oda terveznének utazást, és ezt talán én sem tenném. De az egy másik kérdés, hogy ha elmennék oda, merülnék-e. A válaszom egyértelműen igen, ha ez a remekbe szabott videó tényleg a valós képet mutatja a Zöld-szigetről, ami víz alatt és felett is igen látványosnak tűnik.

Egy rejtélyes tragédia elemzésénél felmerült, hogy áramütés volt két búvár halálának oka.

Biztosat ugyan nem tudni még, de nagyon furcsák a körülményei a közelmúltban Kínában bekövetkezett balesetnek. Két rutinos, mélymerülésekben is járatos technikai búvárnak veszett nyoma pár hete, akik a Nagy fal víz alatt levő részeinél végeztek felméréseket.

Nem az egykori császárok építettek falat a víz alá. A kínaiak egy gát építésével felduzzasztottak egy folyót, és ekkor került a felszín alá egy szakasza a hatalmas építménynek. Erről a részről nem sokat tudni, mert az országban gyerekcipőben jár a víz alatti régészet, ám lelkes technikai búvárok saját maguk végeznek kutatásokat, hogy többet megtudjanak erről a többség által nem ismert helyszínről. 

Xu Hayan és Sun Hao nagyjából ötven méteres mélységet tervezett és két és fél órás merülési időt. Ez az ő képzettségükkel és felszerelésükkel nem volt túl sok. Egy másik páros szintén lemerült, ők máshol terveztek felmérést végezni. Elvileg Xu és Sun kellett volna hogy előbb végezzenek, de őket hiába várták.

A mély tóban nem volt egyszerű a keresés. A lemerülő búvárok ráadásul azzal szembesültek, hogy rengeteg a háló, a varsa, a beszakadt zsinór, és ezek mind veszélyforrást jelentettek. Próbáltak szonárral keresni, minden gyanús jelnél merültek, de eredmény nélkül. Végül távirányítású eszközzel, 62 méteres mélységben találták meg az egyik búvárt, mellette kicsivel pedig a másik áldozatot.

Nagyon ritka az olyan baleset, ahol két, magasan képzett búvár gyakorlatilag ugyanakkor, ugyanott kerül olyan bajba, amit nem tud megoldani egyikük sem. Előfordult már, hogy az egyik búvár rosszul lett, és társa mentés közben járt szerencsétlenül, de itt a jelek szerint nem ez történt. 

Valami másra viszont felfigyeltek az áldozatokért lemerülő búvárok. A tó fenekén nem kevés élettelen halat találtak, és elkezdtek gyanakodni. Kínának ezen a részén, bár tiltja a törvény, még ma is halásznak úgy, hogy áramot vezetnek a vízbe. Ez a barbár módszer nagy pusztítással jár, sok elpusztult hal nem a felszínre emelkedik hanem simán csak elmerül, és a helyszín utána nagyjából úgy néz ki, mint amit most a kereső búvárok láttak. Idén áprilásban is ítéltek el árammal halászó embert, de félő, volt, akit ez sem tartott vissza, s akár emberéletet is követelhetett ez.

A búvárok ugyanis látszólag minden sérülés nélkül voltak a tó fenekén, és egyikük sem tett semmit azért, hogy a felszínre jusson, noha baj esetén elvileg ez lenne az elsődleges fontosságú. Ha elektromos sokk érte őket, akkor ez magyarázatot jelenthetne. Ezt majd a halottkém vizsgálata deríti ki- vagy sem. Nem mindig lehet utólag feltárni az összes körülményt, de árulkodó lenne, ha például a búvárkomputerük adatai szerint mind a ketten pont ugyanabban a pillanatban kezdtek mozdulatlanul süllyedni a tó fenekére. Bármennyire csak teória, ijesztő a gondolat, hogy ez a lehetőség egyáltalán felmerülhet- mint ahogy az is hihetetlennek tűnt, amikor pár éve úgy haltak meg búvárok, hogy dinamittal halászók a közelükbe dobták a robbanószert.

Természetesen azért lehet más forgatókönyv is, és az ilyen balesetek feldolgozása amiatt fontos, hogy levonhassák a tanulságokat. Akár azt is, hogy a helyszín nem biztonságos, és ott ne merüljenek többet- egyetlen víz alatti kutatás sem éri meg azt, hogy emberéletet kockáztassanak miatta. Esetleg maradnak a távirányítású eszközöknél, hogy feltárják a Nagy fal víz alatti szakaszának titkait.