A reblog.hu-n való regisztráció időpontja, a reblog.hu megtekintése során
rögzítésre kerül az utolsó belépés időpontja, illetve egyes esetekben -
a felhasználó számítógépének beállításától függően - a böngésző és az
operációs rendszer típusa valamint az IP cím.
Ezen adatokat a rendszer automatikusan naplózza.
Süti beállítások
Az anonim látogatóazonosító (cookie, süti) egy olyan egyedi - azonosításra,
illetve profilinformációk tárolására alkalmas - jelsorozat, melyet a szolgáltatók
a látogatók számítógépére helyeznek el...
A szolgáltatást a Mediaworks Hungary Zrt.
(székhely: 1082 Budapest, Üllői út 48., továbbiakban: „Szolgáltató”) nyújtja
az alább leírt feltételekkel. A belépéssel elfogadod felhasználási feltételeinket.
Jelen Adatvédelmi és Adatkezelési Tájékoztató célja, hogy a Mediaworks Hungary Zrt. által tárolt adatok
kezelésével, felhasználásával, továbbításával, valamint a Társaság által üzemeltetett
honlapokon történő regisztrációval kapcsolatosan tájékoztassa az érintetteket.
Nyolcvanadik szülinapját roncsmerüléssel ünnepelte Pat Fung.
Az öt unokával büszkélkedő bristoli hölgy ráadásul nem akármilyen helyen búvárkodott: a Skóciához tartozó Scapa Flow mélyén, 45 méterrel a felszín alatt nyugvó első világháborús roncs, a SS Kronprinz Wilhelmet kereste fel.
Pat nem a legidősebb búvár a világon. Az ő történetének különlegessége az, hogy eleve 68 esztendősen kezdett el merülni. Bár előfordul az ilyen, hogy valaki idősebb korban tesz először próbát a búvárkodással, sokkal jellemzőbb, hogy az egész életükben merülő "veteránok" űzik kedvelt hobbijukat, amíg csak lehet.
A 80 esztendős örökifjú búvár csak ebben az évben a skóciai merülés előtt Egyiptomban és Mexikóban kalandozott a tenger mélyén. De az első benyomás még a Maldív-szigeteken ejtette rabul, ahol egy bő évtizede férje nyugdíjba vonulása után töltöttek el pár napot, és a merülés kipróbálása után többé nem is akarta abbahagyni a búvárkodást.
Rendszeresen, évente több alkalommal utaztak el külföldi, meleg tengerekhez merülni. Aztán Pat úgy érezte, ez neki kevés, és csatlakozott a brit búvárszövetség, a BSAC egyik klubjához, és azóta odahaza is búvárkodik.
Mint elmondta, egyszerűen imád víz alatt lenni. Szereti a békét, a csodálatos élővilágot, a súlytalanság érzését. Elmondása szerint néha az ő korában már úgy érzi, nincs meg a régi mozgékonysága, de a víz alatt megszabadul a nyűgeitől: mintha madár lenne, aki képes repülni. Élvezi annak a varázsát, hogy mennyi különleges élőlényt láthat szemtől szemben. Ám a skóciai roncsmerülés bizonyítja, minden búvárkalandra nyitott.
A 28 ezer búvárt tömörítő BSAC minden életkorú búvárt szeretettel vár soraiba, és mondani sem kell, nagyon büszkék a szépkorú merülőtársukra. Mary Tetley így fogalmazott: "Pat igazán remek példa arra, hogy bárki belevághat a búvárkodásba, kortól függetlenül." A merülés iránti lelkesedése mindenki számára inspiráló, s szívből kívánnak még neki sok szép merülést.
Remek multifunkciós magyar búvárlámpát próbálhattam ki a közelmúltban.
Aki nem merül rendszeresen, annak nehéz elmagyarázni, miért is fontos a víz alatt a megbízható fényforrás. Még nappal sem árt, mert ahogy egyre mélyebbre megyünk, úgy tűnnek el a színek, s végül minden kékes-szürkés árnyalatú lesz. (Hogy ez miért is történik, arról itt lehet bővebben olvasni.) Aztán ha bekapcsoljuk a lámpánkat, meghökkenünk, hogy még az "unalmas" Adria mélyén is milyen pompás piros, bíbor, sárga élőlények bújnak meg.
Ez még inkább egyértelmű, ha mondjuk egy barlangról, üregről beszélünk, vagy egy roncs helyiségeiről, ahova alig szűrődik be fény. Lámpa nélkül egy sötét, kihalt helyiséget látunk, ha viszont van nálunk fényforrás, akkor kiderül, mi mindent süllyedt el a hajóval együtt. Az éjszakai merülés esetén pedig végképp nem kell indokolni, miért visz magával lámpát is a búvár.
Szóval a lámpa az éppen úgy része a búvár alapvető felszerelési tárgyainak, mint a maszk vagy a légzőautomata. A probléma ott kezdődik, hogy olyan lámpát szeretnénk, ami megbízható, többfunkciós, állítható a fényereje, sokáig bírja, nehéz beáztatni és még kicsi is. "Csak" ennyi elvárásunk van egy korszerű lámpával szemben...
Ezeket együtt azért elég nehéz teljesíteni. Közel két évtizednyi búvármúlttal a hátam mögött ódát (vagy tragikomédiát?) tudnék írni a lámpás kalandjaimról. Például voltak kicsi, de gyengécske lámpáim, amiket korlátozottan lehetett használni. Amikor videóztam, egy nagyon erős, de nagy és nehéz lámpaszettem volt, amivel alig tudtam repülős utakra menni. Szép volt, jó volt, és a sarokban kuksolt mert mindig maradt itthon. Gyönyörű nap volt amikor el tudtam adni. Később vettem Kínából LED-lámpákat. Olcsók volt de nem is tartottak sokáig- az egyiknek töltővel együtt durrant el egy akkumulátora, a másik meg beázott.
Mostanában inkább fotózok, a gépre rögzítve van egy mini videokamerám is. Ha egy olyan lámpát teszek fel, ami elég nagyot világít be a videózáshoz, akkor az éjszaka túl erős. Akkor egy vörös fényű lámpa lenne hasznosabb, ami nem riasztja el az állatokat. Ki akartam próbálni a kék fénnyel világítást a víz alatt, hogy megfigyelhessem a fluoreszkáló állatokat- újabb lámpa, újabb kiadás. Ha a nagy videós, a fotózáshoz szükséges, az UV fényű, meg a kis tartalék lámpákat egybe összeraktam volna, plusz poggyászt kellett volna vásárolni az utazáshoz...
A magyar gyártású Spark Lights lámpákkal ilyen előzmények után találkoztam. Bevallom, nagyon szkeptikus voltam, amikor azt ígérték, ezeket a funkciókat megkapom egyben, egy tenyérnyi méretű kis lámpában. Amikor a mindentudó Action Light 7F-et a kezembe vettem, és elkezdtem kapcsolgatni, meg is hökkentem, hogy valóban azt és úgy tudja, ahogy azt a katalógus állítja.
A régi, terjedelmes videós lámpámmal összemérhető fénye van, ha filmezni szeretnék. Tud kereséshez remek spot fényt szolgáltatni, van benne piros fényű LED, no meg UV és kék fényű is. Sorba raktam mellette gondolatban azokat a lámpákat, amikre az elmúlt években kisebb-nagyobb összegeket költöttem, s amelyek közül a többség vagy gyorsan cserben hagyott, vagy egyszerűen nem volt praktikus, s be kellett látnom, most bizony egy áráért mindet megkaphatom.
A legnagyobb csomagban ráadásul jár a lámpához minden kiegészítő, amire csak szükség lehet: markolat, kamerára rögzítéshez szükséges gömb, töltő, egyebek. A gyártó kifejezetten átgondolt terméket alkotott, mert a strapabíró kialakítás, a szabályozhatóság mellett még arra is figyeltek, hogy a burkolat megbontása nélkül lehessen tölteni, azaz nem kell attól tartani, rosszul összerakva beáztatjuk a lámpát. A sós víz ugyanis kegyetlen, ha ilyesmi történik, akkor a lámpa a jövőben már csak csinos dísztárgyként funkcionálhat... Komoly fejlesztések, újítások állnak amögött, hogy egy ilyen világszínvonalú magyar termék jelent meg a piacon, amire ráadásul valódi garancia vonatkozik- 6 évig vállalnak garanciát például a beázásra.
Mostantól a fényképezőgépemre ezt a lámpát szerelem fel: ha kell, videolámpának használom, ha kell, fókuszfénynek, éjszaka pedig a piros LED-et kapcsolom be. Végre nem kell ahhoz sem külön lámpa, hogy éjszaka a fluoreszkáló állatok neonfényeit megfigyelhessem. Vészhelyzetben pedig erős villogással tudok vele jelezni, amire remélhetően sose lesz szükség- de mindig jobb egy kéznél levő eszköz, mint egy olyan, ami csak akkor nincs ott, amikor kellene.
Pusztán egyetlen kellemes gondom van a Spark Lights Action Light7F lámpával. Annyi mindent tud, hogy tanulnom kell a használatát. Valóban, a régebbi lámpáim a ki- és bekapcsoláson túl nem nagyon rendelkeztek semmilyen lehetőséggel, itt viszont a funkciók olyan széles skálája elérhető, ráadásul mindig állítható erősséggel, hogy eleinte párszor biztos töprengenem kell majd, melyik kapcsolóhoz nyúljak. Ez az ára annak, hogy a régebben használt szatyornyi nehéz lámpát egyetlen csinos kis fényforrással váltottam ki. Sose rosszabb üzletet!
Egy videó jó képet ad arról, hogy is kerül túlzott közelségbe egy cápa a búvárokhoz.
A szigonyos vadászat mifelénk nem nagyon űzött kedvtelés, a világ sok pontján pedig csak a sportszerűbb szabadtüdős vadászatot engedélyezik. Légzőkészülékkel felszerelt búvárok viszont például az Egyesült Államokban gyakran vadásznak, nem ritka látvány a szigonyokkal búvárhajóra szálló utas.
Ahány ház, annyi szokás- én ezzel kapcsolatban nem tudok mit mondani, mert a magam részéről sose érdekelt a víz alatti vadászat. Ugyan lehet, hogy valakit taszít a kilőtt halak látványa, de az tény, itt nincs vízbe visszadobált "mellékes" fogás, mint mondjuk a vonóhálózásnál, és nehezebb is letarolni egy adott merülőhelyet. A tisztességes búvár annyi halat lő ki, amennyit ő meg a család megeszik, és ez valahol rendben is van. (A kegyetlenségről annyit, hogy a disznóvágás se lehet nagyobb élvezet, legalábbis a disznónak.)
Csak éppen ennek a hobbinak megvannak a maga kockázatai. Ezt nyilván tudja minden olyan búvár, aki szigonypuskával a kézben ugrik a vízbe. Ami miatt érdemes szót ejteni erről, az a balesetek témája: a "búvárra támadt a cápa" címmel megjelenő írások túlnyomó részében olyan eseményről írnak, mint amit ez a búvár megörökített.
A floridai vizekben ólálkodó ragadozók megérzik a vér szagát, a kilőtt hal vergődését, és jönnek. Egyre közelebb merészkednek, majd végül maguknak is akarnak a zsákmányból. Idegessé válnak, és bizony ha ott a hal a búvárnál, a cápa nem vacakol, ráúszik. Hát ebből lesznek aztán balszerencsés esetben a sérülések. De ha beugrik valaki Floridában merülni, és senki a közelben nem szigonyoz, azért ilyesmi aligha fordul elő vele. A videót nagyjából 1:50-től érdemes nagyon figyelni, akkor kezdi el egyre inkább zaklatni az emelkedő búvárt egy cápa.
Szóval hiába tűnik úgy, a palackkal merülő búvár a szigonyával csak ész nélkül lövöldöz, a valóságban nagyon is oda kell figyelni, ha maga nem akar bajba kerülni. És aztán mindenki saját maga eldöntheti, mit vállal be egy halvacsoráért.
Közel háromezer éves romokra bukkantak török búvárrégészek.
A Törökország keleti részén található Van-tó az ország legnagyobb tava. A történelemben járatosak tudják jól, ez a vidék ősi civilizációk bölcsője. Nem füllentem, hogy ezeket én fel tudnám sorolni, és az Urartu államalakulatról valaha is hallottam volna mostanáig- de köszönhetően a búvárkodás irénti érdeklődésemnek ez is megváltozott.
A Wikipedia szerint az örmények Örményország elődeiként tekintenek Urartura. Ám ez az állam nem volt hosszú életű, az időszámítás előtti 9. és 6. század között létezett. Az asszírok támadási okozták a bukását, de hiába telt el hosszú idő, viszonylag sok építmény maradt fel Urartu fénykorából. Pontosan kivitelezett, erős, kőből épült erődítményeket találtak ezúttal a Van-tó mélyén is, ami egykor a felszínen lehetett, de a vízszint emelkedésével eltűnt.
Legendák és szóltak viszont róla, és ugyan a török búvárrégészek nem hittek a víz alatti város létében, megvizsgálták a helyszínt. És nagyon jól tették! Falakra bukkantak, romokra, egy közel egy négyzetkilométeres területen. Szóval lesz még okuk sokszor merülni itt, hogy feltárják a lelőhelyet, mert rejthet még sok érdekességeket a mélység. Az építmények korát ugyanis háromezer évesre becsülik!
Talán egyszer látogatók számára is megnyílik majd itt a búvárkodási lehetőség, mert a videofelvételek alapján érdekes lenne szétnézni. Kinyílt a nagyvilág, ezerféle úti cél közül lehet választani, de mindig vannak olyan "csemegék", amiket azért sokan megnéznénk. Hiába nincsenek korallok vagy cápák, egy tó is izgalmas lehet, ha annak mélyén ilyesmi nyugszik.
Tegnap adták át a hazai búvárfotós bajnokság díjait- nem meglepő módon a képek többsége nem magyar vizekben készült, de azért vannak kivételek.
Előd László: Portyázók II (Hal felvételek I. díj, a verseny legjobb felvétele)
Minden alkalommal nagy kihívás a rendezők számára, hogy megszólítsák a búvárfotósok mezőnyét. Néhány verseny rendezésének a tapasztalatával a hátam mögött tudom, nem mindig egyszerű feladat az. Sokan visznek a víz alá kamerát, de kevesebben akarják megmérettetni magukat- ez talán világtendencia.
Rózsahegyi Levente: Naplemente citromcápákkal (Nagy látószögű felvételek I. díj)
Ám szerencsére azért mindig akadnak lelkes versenyzők, és az idei mezőnyben is akadt több figyelemre méltó felvétel. Ebben a kis válogatásban a győzteseket illetve számomra érdekes felvételeket adok közre, bízva abban, hogy a kívülállók számára is szép válogatást tudok nyújtani a víz alatti világ csodáiról.
Tökölyi Csaba: Tengeri toll porcellánrákja (Makro felvételek I. díj)
Apróság, de nekem nyilván fontos: kicsi, de összetartó közösség a mienk, szinte minden versenyző ismerősöm, barátom. Nem egy fotó olyan utazás során készült, ahol én is ott voltam, sőt, az egyik képen én magam vagyok a modell... Így aztán elfogult vagyok a résztvevőkkel, de vállalom a véleményem: idén is jó kis mezőny gyűlt össze, gratulálok minden versenyzőnek, és persze különösen a díjazottaknak!
ifj. Lőrincz Ferenc: Uszonyosúszás felszínen (Víz alatti sportágak felvételei I. díj)
Bálovics Sándor: Együtt (Új pályázók felvételei I. díj)
Csak pár hónapja nyugszik Pompano Beach előtt ez a kis hajó.
Florida keleti partszakasza végig roncsokkal van tele. A legismertebb, könnyen merülhető roncsokat direkt süllyesztették el a búvárok kedvéért, s ez olyan jól megy a helyieknek, hogy több száz ilyen mesterséges zátony is van. Így aztán West Palm Beach-től egészen Key Westig mindig van hol merülni- már persze a természetes élőhelyeken kívül.
A Floridában töltött napok alatt természetesen folyamatosan figyeltem rá, mikor és hol lehetne merülni- aztán például Pompano Beach volt az egyik hely, ahol búvárkodtunk. Zátonyoknál is szétnéztünk, tulajdonképpen volt rajtuk élet, az egyik helyen még majdnem egy tucatnyi langusztára is rábukkantunk, de bevallom, a legjobb fotótémának a roncsokat találtam.
Az Okinawa idén nyáron került a víz alá. Az eredetileg LT-1970 jelű, nagyjából 50 méter hosszú katonai vontatóhajó évtizedeken át szolgált. A víz alatt egy sellőszobor is került rá, amit nyilván minden búvár megcsodál.
Sokkal érdekesebb az, hogy a roncsba könnyű beúszni. Meglepően nagy a motor odabenn, hiszen saját magánál sokkal nagyobb hajókat vontatott annak idején. Mindenféle ajtót leszereltek, így aztán viszonylag egyszerű benézni. Természetesen nem árt észnél lenni így sem, de azért egy rutinos búvár számára nem nagy kihívás a belső terek felfedezése.
Bár még nagyon új a roncs, lassan kezd feltűnni rajta az üledék. Az élővilág is megtelepedik előbb-utóbb- meglehetősen nagy meglepetésünkre egy irdatlan méretű góliátsügér is úszkált körülötte. Végig ott maradt a közelében, nagyon úgy fest, ő már itt is lakik. Nem volt annyira barátkozó, hogy le tudtam volna fotózni, de azért így is örültem neki, mert ez a faj a floridai vizek igazi látványosságának számít. S amikor éppen nem őt kerestem, ki-beúszkáltunk a hajóba, jó alaposan felfedeztük magunknak. Egy-egy ilyen merülést bármikor szívesen bevállalok!
A helyiek meséltek arról, hogy a roncs eredetileg teljesen szabályosan, egyenesen állt, de az Irma hurrikán még harminc méteres mélységben képes volt megbillenteni. Új élményt jelent azoknak, akik már merülték korábban, és egyébként is "roncsszerűbb" így, hiszen kicsit meg van dőlve. Így hát mostantól így "szolgál" az Okinawa, továbbra is a tengerhez kötődve, de egészen új szerepkörben.
A csónakban utazó búvárok arra figyeltek fel, hogy egy hatalmas szemétsziget közelébe keveredtek, s az egyik búvár be is ugrott, mintha egy kellemes, égszínkék színű lagúná felszíne alá merülne a hulladékréteg helyett.
Sajnos nem nagyon kell és lehet hozzáfűzni semmit a látványhoz. Ez ma az óceánok és tengerek realitása, és nem kell nagy bölcsesség annak belátásához, hogy mi, emberek tehetünk róla...
Barátságos tengeri tehenekkel úszkálhattunk a Crystal Riverben.
Florida államban nem nehéz vízhez kötődő programot szervezni, de a turisták többsége nyilván délre, a Florida Keys-hez megy búvárkodni, vagy esetleg West Palm Beach, Fort Lauderdale környékére. Mi viszont rászántuk az időt az egész napos autózásra, ami Key Largótól várt ránk a Crystal Riverig.
Ez a Tampától északra eső folyó arról híres, hogy egész évben manátik élnek itt, akik szigorúan védettek, s nagyon jól alkalmazkodtak az emberi társasághoz. Szóval jó ötletnek tűnt eljönni ide, hogy szemtől szembe láthassuk őket, egészen addig, amíg ki nem derült, a kora reggeli manátis túra kezdetén még alig öt fok lesz. Ez elsőre nem jó hírnek hangzik, ám a helyzet az, hogy a manátik igazán nagy számban akkor úsznak fel a Crystal River egész évben meleg vizes forrásaihoz, amikor jön a tél.
A manátik kedvenc helyéhez tartva a víz fölött pár gomolygott a hűvös reggelen. A folyó ugyanis jóval melegebb, mint a levegő, s bíztunk benne, az úszás sem lesz fogvacogtató élmény. Aztán ahogy közeledtünk a kis folyóághoz, feltűnt hajónk alatt egy manáti, majd egy újabb. Hogy ne essen baja az állatoknak, kapitányunk leállította a motort, egyszerűen csak besodródtunk.
A manátikkal való úszásnak komoly szabályai vannak, a természetvédelmi őrök mindenre figyelnek. Egyszerre csak egy kézzel lehet az állatokhoz érni, nem szabad csapkodni, rájuk úszni, kiabálni se. A helyzet az, hogy ennek nem is lett volna semmi értelme: a hihetetlenül barátságos, érdeklődő manátik közül páran jöttek, hozzánk simultak, vakartatták a hasukat és hátukat.
Az élmény leírhatatlan. Furcsán hangzik, amikor egy fél tonnás emlősről azt mondom, hogy "cuki", de ezek az állatok tényleg azok. Az aktívabbak mellett több tucatnyian aludtak, pihentek a folyóban, őket nem szabad ilyenkor zavarni- szerencsére akadt épp olyan, ami barátkozni akart velünk.
Utólag derült ki, mekkora mázlink volt az időponttal: pont a lehűlés után érkeztünk, amikor rengeteg állat húzódott be a hideg elől a forrásokhoz, de még november 15. előtt, amikor lezárják a szakaszt a hajók előtt. Örök emlék marad a manátis úszás, amire errefelé komplett iparág épült: sok cég szervez túrákat és mindenhol manátis emléktárgyakat lehet venni.
Ám azzal együtt is, hogy igazi turistacsalogató látványosság, nagyon komolyan veszik a veszélyeztetett állatok védelmét, és az, hogy jók a szabályok, látszik abból hogy a manátik mennyire nem félnek az emberektől, pedig régen sok esett áldozatul a száguldozó motorcsónakoknak. Jó lenne mindenhol egy ilyen békés, mindenki számára előnyös együttélés...
A Florida Keys egyik legismertebb víz alatti látványossága sok búvárt vonz.
Az USA legdélebbi államának szerepe a kedvtelési búvárkodásban megkérdőjelezhetetlen. Key Largótól Key Westig pedig tucatszámra sorakoznak a remekül felszerelt búvárbázisok, a nagy búvárboltok, sőt, még egy remek búvármúzeum is van itt. Csak egy példa arra, mennyire pörög itt a búvárkodás: az általunk választott bázisnak van öt nagy hajója, mindegyik kifut minden nap délelőtt és délután is, két-két merülésre. Az ember a képzettségének, rutinjának, érdeklődésének megfelelően választhat a napi merülések közül. Mi természetesen meg akartuk nézni a leghíresebb itteni roncsot, a Spiegel Grove-ot.
A kifejezetten búvárok számára elsüllyesztett, meglehetősen nagy hadihajó egyike az egész világ legnagyobb mesterséges zátonyainak. Az 1956-ban szolgálatba állított, 160 méter hosszú hajót 2002-ben küldték a tenger fenekére, de mélysége, mérete miatt csak rutinosabb búvárok merülhetnek itt.
A meglehetősen hullámos kihajózás után élmény volt beugrani a kellemesen meleg, 28 fokos vízbe. A roncs tényleg hatalmas, és mivel csak egy merülés volt a programban, csak részleteket láthattunk belőle. Pár helyen be is lehetett úszni a vezetőnket követve, és az is látható volt, aki nem tudja, merre van a járás, pillanatok alatt el tudna tévedni odabenn. Tényleg óriási a hajótest, és sok érdekeset lehetne látni- csak éppen egy merülés ehhez nagyon kevés.
Az is gyorsan kiderült, hogy a többi bázis is szereti ezt a roncsot, mert a kötélen tucatszámra lógtunk dekózás közben. Hja kérem, ami népszerű, az népszerű- és ha arra gondolok, a kezdőket viszik a többi, sekély merülőhelyre, mások egyéb roncsoknál búvárkodnak, nagyjából el tudom képzelni, mekkora üzlet itt a merültetés.
Egyébként minden profi és olajozottan megy, a bázisok tényleg mindennel fel vannak szerelve, a hajókon van több vezető, korrekt az eligazítás és így tovább. Meglehetősen árulkodó látni, ahogy a délelőtti és délutáni merülések közt mekkora a pörgés, töltik és cserélik a palackokat a fedélzeten, pakolnak, mert késés az nem fér bele.
Az ott töltött idő alatt láttuk, mekkora csapás érte az Irma hurrikán idején Florida állam déli részét, a híres Keys-t. A bázison kérték, vigyük hírét annak, hogy nyugodtan lehet utazni, nyaralni, mert minden működik, minden nyitva van, és várják a turistákat, szükség van minden bevételre.
Mit is mondhatnék? Az út szélén még vannak takarításra váró törmelékhalmok, de szemmel láthatóan nem sokáig, szállítják őket folyamatosan. Van hol enni, megszállni, merülni, szóval tényleg bátran lehet Floridába nyaralást tervezni. Ha pedig személyes tanács kell, akkor azt mondanám, aki komolyabb búvárélményre vágyik, inkább a roncsokat válassza, mert a zátonyok, hiába védettek, azért messze nem olyan színesek és mozgalmasak, mint az általunk jól ismert egyiptomi merülőhelyek. A hajók maradványainál viszont nem nagyon lehet unatkozni.
A búvárkodásnak szentelt múzeumok egyik legjobbika Floridában van.
Lehet arról vitatkozni, hol is van a búvárvilág középpontja, de Florida mellett erős érvek szólnak. Valószínűleg a ma ismert, üzleti alapon működő merülés itt indult meg pár évtizede a kellemesen meleg vizekben. Most is számtalan búvárbázis található a Florida Keys térségében éppen úgy, mint északabbra.
A sok itt nyaraló búvár kedvéért rengeteg roncsot süllyesztettek, sorakoznak az óriási választékú és meglepően megfizethető búvárboltok, az önállóságra vágyók pedig saját hajóról is merülhetnek. A búváriskolák gyorsan búvárt faragnak a jól fizető turistákból, akik aztán évről évre visszatérnek az amerikaiak számára régi favoritnak számító Floridába.
A felszíni programok közül kiemelném az Islamorada városban lévő búvármúzeumot. A History of Diving Museum magánkézben van, nem túl nagy, de zsúfolva van klasszikus felszerelésekkel. Tablók mutatják be az ősi történeteket, a legelső felszereléseket, az ipari vagy kincskereső búvárkodást.
A kollekció csúcsa az a több tucatnyi klasszikus búvársisak, amik láttán leesett az állam. Meg lehet ismerkedni a legendás Mark V sisakkal, még arról is mesélnek, hogy lehet megismerni az olcsó másolatot. A könnyűbúvárkodásnak is jut egy kis rész, s aztán a nagy mélységekbe merülők különleges "pálcézata" is látható.
Egy szó mint száz, akit érdekel a búvárkodás és van szerencséje eljutni Florida déli csücskére, ezt a múzeumot ne hagyja ki.
Csatlakozz a búvárok közösségéhez!
