Big Blue Búvár Blog

Tragikus sorsú hajó roncsára bukkantak a Lake Huron mélyén.

A Nagy-tavak sok titkot rejtenek a felszín alatt is. A Kanada és az Egyesült Államok között elhelyezkedő Felső-, Michigan-, Huron-, Erie- és Ontario-tó igazi történelmi helyszínnek számít. Itt Európában nem is feltétlenül tudjuk, mekkora jelentősége volt a tavak által biztosított vízi útvonalaknak a két ország életében.

Az évszázadok alatt nagyon sok hajó veszett oda, és mostanában egyre újabb roncsokat fedeznek fel. Egyrészt fejlődik a búvártechnika, jobbak a szonárok is. Másrészt sok olyan lelkes búvár is van, aki idő és pénzt nem sajnálva önállóan is folytatja a kutakodást a Nagy-tavak mélyén, hogy azok történelmének tanúit megtalálja.

A Jane Miller 1881. novemberében süllyedt el a Huron-tóban, a kanadai Ontario közelében. A viharba került hajó a fedélzeten tartózkodó mind a 28 embert magával rántotta a hullámsírba. A 24 méter hosszú hajó viszonylag újnak számított, alig két évvel korábban bocsátották vízre, és rendszeresen szállított utasokat illetve árut Collingwood és Manitoulin-sziget között. 

A helytörténészek számára fontos felfedezésről van szó, mert annak idején ezek a kis hajók kötötték össze a Manitoulin-szigetet a külvilággal. A roncs további vizsgálata olyan dolgokat mutathat meg a 19. század második felének mindennapjaiból, amik nagyon érdeklik a régészeket. A Jane Miller igazi időkapszula, ráadásul helyben is készült, Little Current városában.

A roncs a felvételek alapján egyenesen áll, és ahhoz képest, hogy 136 éve van a víz alatt, egyben is maradt. Egy kivételével valamennyi mentőcsónak a hajó testén van még, mint ahogy a főfedélzeten levő kabinokba is be tudtak nézni a búvárok. A kormánylapát erősen el volt fordulva, a hajócsavarról két lapát is letört, tehát talán manőverezni próbált, és a hajócsavar még forgott, amikor a fenékre ért. 

Jared Daniels, Jerry Eliason és Ken Merryman búvárok fedezték fel a Jane Millert, aminek árboca csak 23 méterre van a tó felszínétől. Nem úsztak be a roncsba, mert arra nem volt engedélyük, viszont benézve emberi maradványokat láttak. A roncs pozíciója nem nyilvános, amíg a hatóságok nem döntenek a továbbiakról.

A roncsot még a nyáron felfedezték, de csak az elsüllyedés 136. évfordulóján hozták nyilvánosságra a megtalálását. Merryman az egyik helyi roncskutató társaság alapítója, és nagyjából húsz roncsot fedezett fel a tavakban. Elmondása szerint az viszont mostanában ritkább, hogy különleges felszerelés nélkül merülhető roncsokat találnak- ám ma már a mélyebben levők sem számítanak elérhetetlennek.

Búvárkodást oktat egy lábait elvesztett veterán katona.

Chris Middleton alig múlt 17 éves, amikor belépett a brit seregbe. Három év múlva Afganisztánban egy bomba robbanása súlyosan megsebesítette. Túlélte, de két lábát elvesztette. Nehezen birkózott meg azzal, ami rá várt, hiszen ettől a naptól kezdve élete alapvetően megváltozott. 

Komoly irodalma van ma már annak, hogy a harcteret megjárt, súlyos testi és lelki sérülésekkel hazatérő veteránok milyen traumákkal küzdenek. Sokan nyúlnak az italhoz- Chris sem volt kivétel. Sokáig nem akart szembenézni vele, hogy neki is problémája volt, nem akart beszélni róla, min ment keresztül.

A búvárkodás lett számára az a gyógymód, ami sokat segített felépülésében. A tenger szerelmese lett, imádja a nyugalmat, a szabadságot, s azt, hogy lábak nélkül is lebeghet, a többi búvárral együtt kalandozhat a víz alatt. Olyannyira beleszeretett a merülésbe, hogy maga is oktató akart lenni. 

Mostanra pedig már ő segít poszttraumás stresszel küzdő embereknek, akiket megismertet a búvárkodással. A Depthterapy olyan civil szervezet, ami sebesült, problémákkal küzdő veteránok búvároktatásával foglalkozik, és itt dolgozik Chris. A videót nézve látható, milyen magabiztossággal, profizmussal oktat, s így tényleg saját maga lesz a példa a hozzá hasonlókon átment veteránok számára. 

Furcsa rekordot döntött egy indiai búvár.

Korán kapta a karácsonyi ajándékot két indiai barát: az egyik repülésben állított fel nemzeti rekordot, a másik pedig víz alatti kerékpározásban lett világcsúcstartó.

Számomra az utóbbi az érdekesebb, természetesen. A búvárbringázásról láttam már pár meglehetősen kínos videót, ugyanis sajnálatos módon a víz alatt az úszás sokkal hatékonyabb formája a haladásnak, mint a futás vagy a biciklizés. Nishant Patel talán alkalmasabb volt a legtöbb próbálkozónál, mert rutinos kerékpáros, downhill szakágban.

Egy edzés során, tavakon áttekerve jutott eszébe, víz alatt is lehetne biciklizni. Másfél évig készült medencében, hogy aztán a tengerben már ne legyen gond. A Bengáli-öbölben került sor a rekordkísérletre, méghozzá közel 33 méteres mélységben. 100 métert 6 perc 47 másodperc tett meg, ami jelzi, még egy jó kerékpárosnak sem kis feladat a felszínen jelentéktelen távolság letekerése. (Ami a videón inkább reménytelen küzdelemnek és kínlódásnak tűnik egy biciklit meglovagolva.)

Ez lett a rekordok nyilvántartója szerint a legmélyebb és leggyorsabb búvárbringázás. Persze, mint sok más csúcsnak, ennek sincs sok gyakorlati haszna, de azt elhiszem, hogy egy embernek kellemes érzés lehet ilyesfajta teljesítménnyel büszkélkedni- aztán visszatérni a szokásos hétköznapokhoz, de már rekorderként. 

Újabb remek videót találtam a Truk-lagúna roncsairól.

A Truk (avagy Chuuk) lagúna mélye valóságos hadiflottát rejt. Bár már a blogban is írtam róla, nem tudom megunni az ott készült jobb videókat, ugyanis olyan messze van, többségünk számára annyira elérhetetlen, hogy minden ilyen tud érdekeset mutatni.

A második világháború egyik legpusztítóbb tengeri ütközetének áldozatai voltak azok a japán hadihajók (sőt, még repülő és tank is van a víz alatt!), amelyek ma nem kevés búvárt vonzanak. Persze a mélység miatt felkészült, rutinos búvár számára tudnak igazán nagy élményt nyújtani a beúszások- már csak ezért is egyszerűbb a videókat megnézni...

Igazi élő zátonnyá vált Kanadában a Chaudiere.

Azon senki nem nagyon lepődik meg, hogy a trópusi tengerekben víz alá került hajók pár év alatt teljesen megváltoznak: megtelepednek rajtuk a korallok, szivacsok, színes halak úszkálnak felette, a zugaikban rákok és murénák telepednek meg. Így aztán a meleg tengerekben elsüllyesztett hajókból gyorsan mesterséges zátony lesz.

A Kanada nyugati részén található Brit-Kolumbia körüli hideg vizek is jó merülőhelynek számítanak, mert különleges az itteni élővilág. Ám arról például nekem nem sok fogalmam volt, mi történik a hajókkal, ha itt lesz belőlük mesterséges zátony

A HMCS Chaudiere nevű rombolót 1959-ben állították szolgálatba, majd kanadai zászló alatt több NATO-műveletben is részt vett. A vele egy osztályba tartozó rombolók korszerűsítéséről született döntést megváltoztatták, és a Chaudiere kimaradt a programból költségcsökkentés miatt. Így aztán először kiképzésre használták, majd 1974-ben kivonták a szolgálatból. 

1991-ben a kanadai kormányzat a hajót eladta egy mesterséges zátony telepítését tervező szervezetnek jelképes egy dollárért. A szükséges tisztítás után 1992 decemberében süllyesztették el a 112 méteres hajót Sechelt Inlet közelében. Ennek negyedszázados évfordulója adta az apropót a mesterséges zátony alapos felmérésére.

A videó igazolja, hogy még a hideg óceánokban is teljesen újjá tud éledni egy roncs. Ráadásul a roncsbúvárok számára is érdekes merülőhellyé válik- ha gondosan tervezik meg a műveletet, a mesterséges zátony-programok mindenki számára hasznosak lehetnek.

Paul G. Allen expedíciója újabb hajókra bukkant a tenger mélyén.

Egyre komolyabban kell az egykori Microsoft-társalapító kutatási tevékenységét, mert már nem az első híres roncsot találták meg. Ezúttal a Fülöp-szigetek déli részén dolgoztak, Mindanao közelében, japán és amerikai hajók után kutatva. A Petrel nevű hajót 2016-ban vette meg a milliárdos, és a 35 fős legénység rendelkezésére csúcstechnológiás eszközök állnak, amelyekkel akár hat kilométeres mélységig képesek felderítést végezni.

Meg kell jegyezni, Allen nem azért kutatja a háborús roncsokat, mert zsákmányra vadászik, ki akarná fosztani a maradványokat- elsősorban a történelmi jelentőségű víz alatti emlékhelyeket akarja feltárni. Így tudhattunk meg többet a híres USS Indianapolis, a japán Musashi vagy az olasz Artigliere sorsáról.

A most megtalált hajókból a leghíresebb a USS Ward, ami a legelső amerikai hajó volt, ami lövést adott le a második világháborúban. 1941. december 7-én Hawaii közelében támadott meg egy japán minitengeralattjárót- a Pearl Harbort érő csapás előtt még a hajnali órákban, és el is süllyesztette azt. Egy másik amerikai hadihajó, a USS Cooper is előkerült Leyte közelében 250 méteres mélységben.

Az expedíció által felfedezett öt japán hadihajót is megpróbálták azonosítani. Az első vélemények szerint a Yamagumo és a Michishio rombolókat 100 méteres mélységben, a Yamashiro és a Fuso csatahajókat 200 méteren, az Asagumo nevű hajót 250 méteres mélységben találták meg. A hajók 1944 októberében vesztek oda a Surigao-szorosnál zajlott ütközetben. Ez a történelem legnagyobb tengeri csatájának volt az egyik szakasza, aminek során a japánok az amerikai és ausztrál flottával csaptak össze.

Az amerikai közvéleményt természetesen elsősorban a USS Ward érdekelte, ami 1944-ben süllyedt el, egy sikeres kamikaze-támadás után. A Ward csapatszállítóként és őrhajóként volt szolgálatban amikor súlyosan megrongálta egy japán repülő és kigyulladt. A hajót a legénység elhagyta, majd egy másik amerikai hajó, a USS O'Brien küldte a tenger fenekére. Érdekesség, hogy az O'Brien kapitánya az a William Outerbridge volt, aki 1941-ben a Ward kapitányaként szolgált. 

A szakemberek szerint a most felfedezett hét roncs erősen megviselt állapotban van a tenger fenekén, de a tenger élővilága már benépesítette a maradványokat. Paul Allen csapata a roncsokat háborús sírhelyként kezelte, nem hatoltak be a távirányítású eszközökkel és nem hoztak semmit a felszínre, mint ahogy a pontos helyzetüket sem hozták nyilvánosságra. 

Az első tengeri szoborparkot telepítik az Egyesült Államok területén.

A víz alatti szoborparkok divatossá váltak mostanában. Jason deCaires Taylor két leghíresebb alkotása, a mexikói és a lanzarotei tengermélyi tárlat már jól ismert, számtalan búvárt vonzó látványosság. Nem meglepő, hogy máshol is kedvet kaptak a hasonló tervek megvalósításához.

Florida állam nyugati részén, a Mexikói-öböllel határos területen nem különösebben látványos a felszín alatti világ. Jellemzően homokos aljzat van, és búvárként nyugodtan mondhatom, a "beautiful sandy bottom" felett úszkálni nem különösebben izgalmas. A kisebb élőlények nem találnak védelmet, zugokat, élőhelyet, és így aztán nem jönnek a nagyon sem. A kihalt homoksivatag nem csak halakat nem vonz, turistákat se.

A South Walton megyében megvalósuló ambíciózus tervre pályázatot írtak ki a szobrászoknak. Olyan a víz alatt maradó alkotásokat kellett tervezniük, amelyek anyaga környezetbarát, s elegendő lehetőséget az élővilágnak a megtelepedése. Az alkotásokat egy alapítvány finanszírozza. A szobrokat 15-20 méteres mélységbe telepítik majd.

Ez lesz tehát az első víz alatti szobortárlat a tenger mélyén Észak-Amerikában az ötletgazdák szerint. Ezen persze lehet vitatkozni, mert egyfajta múzeumnak foghatók fel az elsüllyedt hajók roncsai, s a mesterségesen elsüllyesztett hajók egy részére is szobrok kerültek. És persze vannak olyan helyek, mint a Neptune Memorial Reef, ahol már most is emberi alkotások vannak. De ha éppen ezt akarják az első ilyen művészeti múzeumnak nevezni, azzal sincs gond- pár év múlva nem az lesz a lényeg, ki és miben az első, hanem hogy mennyire válik élővé a sok alkotás.

A szobrok koponyát, mozgásban levő hajócsavart ábrázolnak például, és van, ami Jacques-Yves Cousteau-nak állít emléket. Remélhetően olyan víz alatti oázis lesz a szoborparkból, ami állatoknak és embereknek is kedvére lesz.

Létezhet olyan állat, ami kortársa volt Shakespeare-nek és Einsteinnek is. 

A grönlandi cápák a legrejtélyesebb halak közé tartoznak. Az Észak-Atlanti térségben élő ragadozók egyikének vizsgálata után kutatók állítják, akár 512 éves is lehet az a példány. Természetesen a cápáknak nincs személyi igazolványa, születései anyakönyvi kivonata, de azért vannak eszközök, amivel próbálják a korukat meghatározni. És azt egy tudós már felvetette, hogy ennek a fajnak az egyedei a 400 évet is megérhetik. Ki tudja, talán még ezzel is alábecsültük a veteránok korát.

Annak a bizonyos grönlandi cápának a méreteit vizsgálva jutottak arra a következtetése, hogy a 6 méter hosszú ragadozó legalább 272 éves, de ennek majdnem a duplája is lehet. Ha tényleg 1505-ben született volna, akkor még a Shakespeare-darabok ősbemutatóját is láthatta volna, s tanúja lehetett volna az első spanyol expedícióknak Amerikába. De az több mint valószínű, hogy az Egyesült Államok alapítása, az 1848-as forradalmak, a hirosimai atombomba vagy a Szovjetunió bukása úgy zajlott le, hogy eközben a hideg Atlanti-óceán mélységeiben élt ez az állat. 

Tehát vélhetően ezek bolygónk legtovább élő gerinces állatai. Persze a méretük ellenére meglepően jól rejtőzködő grönlandi cápák élete még ma is nagyon titokzatos. Egy frusztrált tudós nem is olyan régen jelentette ki, hogy mennyire hihetetlen, hogy egy ilyen csúcsragadozóról sokáig még gyanítani sem lehetett, 20 vagy 1000 évig élnek. Azt se nagyon lehet tudni, mit esznek. Találtak már jegesmedve-maradványokat a gyomrukban, de a kutatók szerint ezek a cápák nem vadásznak rájuk, hanem a víz mélyére süllyedt tetemekből lakmároznak. De könnyen lehet, még ezen a téren is érik meglepetések a kutatókat.

A Norvégia és Kanada között nagy távolságokat beúszó állatok vizsgálata során arra is kiváncsiak, mi lehet a hosszú életük titka, mi a különleges a génállományukban. Erről még csak tippek vannak: egy kutató szerint gyakorlatilag fogalmunk sincs a válaszról. A hideg közeg, az anyagcsere, a táplálkozás, a gének? Talán egyszer majd kiderül. De most még azt sem tudjuk, hol és hogyan szaporodnak, pontosan merre vándorolnak, hogy élnek- csak azt tudjuk, hogy sokáig, nagyon sokáig.

Búvárként pedig végképp ritka a találkozás ezekkel az állatokkal. Párszor fordult csak elő, és mivel szerencsére méretük ellenére veszélytelenek, nagy kalandnak számítanak. Talán ha többet megtanulunk róluk, azt is tudjuk majd, hol keressük őket...

Görögországban ritkán unatkoznak a búvárrégészek.

Az egykori Korintosz városának közelében bukkantak rá a római kori kikötő maradványaira. Az első századból fennmaradt kikötői építmények annak az időszaknak a tanúi, amikor a rómaiak a saját képükre formálták Korintoszt. A rendkívül jó állapotban megörződött romok tekintélyes, öt tonnás kövekből állnak.

Időszámításunk előtt 148-ban a rómaiak legyőzték a görögöket, és leromobolták Korintoszt. Egy évszázad múlva építettek csak újjá a várost, amikor Julius Caesar felismerte a hely stratégiai jelentőségét. Magáról nevezte el: Colonia Laus Iulia Corinthiensis lett az új neve. 

A Koppenhágai Egyetem kutatói a helyi búvárrégészekkel együtt dolgozva tárják fel az ókori építmények maradványait Lechaion előtt, ami Korintosz fő kikötője volt. 2017-ben jutottak el az első római kori falakhoz. A két és fél hektáros területen levő romok az első században épült létesítményekből származnak. Igen komoly építkezésbe foghattak annak idején a rómaiak, mert egy 45 méter hosszú, 18 méter széles és 4 méter magas mólót emeltek. Egy másik, négy hektáros területen pedig hatodik századi kikötőre bukkantak. További izgalmas leleteket is vizsgálnak, mert úgy vélik talán megtalálták a világítótorony épületének alapjait.

Ahogy egy forgalmas kikötőben nem meglepő, sok tárgyi lelet is előkerült. Fából, csontból készült eszközök, töredéket, magok is remekül megörződtek az üledékben. A régészeket lenyűgözte, amikor két évezrede a mélyben nyugvó cölöpökre bukkantak. A jó állapotú maradványokból még DNS-mintát is tudtak venni, aminek elemzése sokat elárul az egykori viszonyokról.

A közös dán-görög projekt még 2013-ban indult, Dr Bjorn Loven és Dr Dimitris Kourkoumelis vezetésével. Több alap is támogatja a munkát, ami elég sokáig el fog tartani, a lelőhely kiterjedése miatt. A görög vizekben annyi régészeti lelet rejtőzik még mindig a számtalan sziget közelében, hogy az ilyesfajta nemzetközi együttműködésre szükség van, enélkül ugyans a helyiek nem boldogulnának.

Még egy ártatlannak tűnő turistalátványosság sem feltétlenül veszélytelen.

A Karib-tengeren töltötte nászútját egy ifjú pár. Ilyenkor persze nem csak egymással foglalkoznak a fiatalok, hanem kicsit belekóstolnak a kalandokba is. Így aztán befizettek egy olyan helyre, ahol dajkacápákkal lehet úgy úszkálni, mint a delfináriumokban a (nem mindig) barátságos emlősökkel.

Hogy mennyire van értelme annak, hogy bezárják ezeket a ragadozókat egy helyre turistacsalogató látványosságként, az nagy-nagy kérdés. Persze, az élmény megvan, hiszen "vérszomjas" cápák körében lubickolhatnak az emberek, de valójában ez azért messze nem olyan, mint amikor valódi búvárkodás közben látjuk őket, élőhelyükön.

És ezúttal valamiért még be is kattant az egyik állat, így a velük úszkáló Sarah Illig már csak azt vette észre, hogy valami belekapott a kinyújtott karjába. Szerencsére az első ijedtség komolyabb volt, mint a sérülés, de azért nyilván nem lehetett kellemes élmény, amikor fájós kezéről lerázta a cápát, és attól tartott, a többi nem vadul-e be.

Sarah a videó alatti beszámolóban leszögezi, hogy nem provokálta az állatokat, nem rángatta az uszonyukat- ez jól látható is. Tulajdonképpen semmi különös nem történt. Éppen csak egy ragadozó nem pont úgy viselkedett, ahogy azt tőle valaki elvárta. Hogy ez az állat hibája-e, az őt bezáró embereké, vagy a ragadozókkal együtt úszkálóké, mindenki eldöntheti maga.