Big Blue Búvár Blog

Edd Sorenson búvármúltjában van egy hihetetlen mentőakció.

A barlangi búvárkodás nem számít a legveszélytelenebb hobbinak. Ma már könnyen lehet olyan tanfolyamot találni, ahol elsajáthatítóak a zárt téri merülések alapszabályai, sok helyen vannak felkészült vezetők a búvárok kalauzolására, szóval messze nem akkora a kockázat, mint a hőskorban. Az viszont tény: igen gyakran az emberi tényező a legfontosabb egy baleset bekövetkezésekor.

Edd Sorenson azon rutinos, magasan képzett profi barlangi búvárok közé tartozik, aki vészhelyzet esetén riasztható. Oregon államból költözött Floridába, hogy barlangi búvárkodást oktathasson, mert errefelé bőven akadnak híres barlangi merülőhelyek. Ekkor vált a nemzetközi víz alati barlangi mentő egység (IUCRR) tagjává is.

Hiába van ilyen szervezet, az szinte soha nem fordul elő, hogy időben érkezne a segítség. Természetesen nem példa nélküli, hogy nagy szerencsével megmenekül aki barlangban reked: a közelmúltban Spanyolországban élt túl egy búvár több napot egy barlangban, és magyar búvárt is mentettek már pár éve zárt térből.

Ettől függetlenül Sorenson tudja, ha hívást kap, lélekben egy holttest keresésére kell felkészülni. 2012 áprilisában például hét órájába telt, amikor egy áldozatot kellett kihoznia egy igen szűk részről, aki beszorult. Amikor megkérdik tőle, hogy tud ilyen feladattal megbirkózni, azt mondja, kikapcsolja az érzélmeit, az elvégzendő munkára koncentrál.

Alig egy hét múlva újból csörgött a telefon, és egyből a legrosszabbra gondolt. A Mills Pond egyik felén tartott tanfolyamot- ha öt perccel később hívják, már víz alatt lett volna, nem tudott volna átrohanni a baleset helyszínére. Egy kétségbeesett apa hívta, aki fiával és lányaval a Twin Caves nevű helyen merült alá. Ennek a 6-30 méter mélységben húzódó, hosszú barlangrendszernek sok mellékága van, és kötél csak a fő ágban segíti a tájékozódást.

A barlangi búvárkodásban meglehetősen sok dologra kell figyelni, ami tanfolyamon sajátítható el. A csak nyílt vízi búvárkodásban járatos apa és merülőtársai úgy mozogtak, hogy felrúgták az aljzat üledékét, és a barlangban a látótávolság pillanatok alatt teljesen lecsökkent. Egy helyi barlangi búvár épp merülést vezetett, amikor látta, mi történik. Jelzett a csapatának, hogy kifelé, de épp csak annyi idejük volt, hogy a kötélhez menjenek és azt követve elindultak. Apa és fia őrült tempóban hagyta le őket, amikor megijedtek a teljesen zavarossá vált vízben.

A felszínen derült ki, hogy a lány nem tartott velük valamiért, valószínűleg egyszerűen nem látott semmit. A felemelkedő barlangi búvároknak könyörgött az apa, hogy menjenek vissza érte, de ők egyszerűen nem voltak felkészültek mentésre ilyen körülmények között, és nem vállalhatták senki életének a kockáztatását. A bajba került, pánikoló búvár felszínre hozatala csak a legképzettebb búvárok számára kivitelezhető egy barlangból.

Edd Sorenson számára mindig össze van készítve egy teljes barlangi felszerelés, ha azonnal riasztják mentéshez. Mire visszament érte a bolthoz, alkalmazottja már mindent összerakott a számára. A hívás után 15 perccel ért a helyszínre, beöltözött és lemerült- tudta, hogy minden pillanat számít.

Noha üledékfelhő borította a bejáratot, a tapasztalt búvár, tudta, merre kell keresnie. Beúszott, de gyakorlatilag semmit nem látott. Ezért aztán jobbra-balra úszva, minél nagyobb területet lefedve próbálta keresni az eltűnt búvárt- és tíz perc múlva egy kapálózó lábba ütközött. A lány egy apró kis üregbe dugta ki a fejét, ahol megrekedt némi levegő. Elmondása szerint próbált kijutni, de mindig elakadt, és óriási mázlijára visszatalált a kis üregbe. Fázott és ijedt volt, de végre megérkezett a segítség.

Edd Sorenson elmondta neki, kiviszi a barlangból- de nyugodtnak kell maradnia. Sorenson nem bízta a véletlenre a kijutást, saját kötelét már a keresés elején rögzítette. Így aztán visszataláltak a főkötélhez, és a kezét szorongató lánnyal elértek a kijáratig, ahol átpréselték magukat a lyukon, majd a felszínre emelkedtek. 

Először hitetlenkedés, majd kitörő öröm fogadta, hogy mind a ketten életben vannak. A lány már a vízben hálálkodni akarta, de Sorenson tudta, majd ráér erre, ha már a parton lesznek. A legrosszabbtól tartó apa szeretett volna valamit adni, de a mentőbúvár ezt visszautasította. Így aztán egy alapítványnak adott pénzadományt a nevében. A megmentett búvár egy kedves levélben mondott köszönetet, amit Sorenson azóta is őriz. 

Ez a történet tehát jól végződött- de sajnos ez a ritkább eset. Természetesen nem lehet tökéletesen nullára csökkenteni a kockázatot, de felkészüléssel, tanulással, a képzett búvárokkal való merüléssel legalább az emberi tényezőre befolyással lehetünk. Aki csak olyan merülést vállal be, amelynek során bekövetkező vészhelyzeteket kezelni tudja, nagyban javítja az esélyeit. Mert nem mindig van pont kéznél egy Edd Sorenson...

Nem öngyilkos akció a merülés az atomerőműben, ha valaki kellően felkészült a feladatra.

Egy bő évtizede állították le az angliai Suffolkban található Sizewell A atomreaktort. Ennek medencéjéből emelik ki a használt radioaktív fűtőelemeket 10 hónapos munkával: egy 12 fős amerikai búvárcsapat vállalta a feladatot.

Az ilyen munkát általában a távirányítású eszközökkel végzik el, ahol az embereket nem fenyegeti sugárfertőzés- elvileg. Mivel az eljárás során máshogy kezelik a radioaktív hulladékot, ennek is megvannak a veszélyei.

A víz alatt dolgozó búvárok, amennyiben megfelelő védőfelszerelésben merülnek, biztonságosabban tudják sugárbiztos tárolókban elhelyezni a fűtőelemeket. Ráadásul könnyebben el tudják érni a nehezen megközelíthető helyeket, mint a gépek.

A nukleáris búvárcsapat már dolgozott az Egyesült Királyságban: 2016-ban a szintén 2006-ban leállított kenti Dungeness A reaktorban végezték el ezt a feladatot. Több, mint 250 merülést hajtottak ott végre, és sok értékes tapasztalatot szereztek, amit a mostani munka során is felhasználnak. Az ott kiemelt fűtőelemeket sikeresen tovább tudták szállítani egy újrafeldolgozó üzembe.

A Sizewell A radioaktív hulladékával is ez fog majd történni. Az első merüléseket már végrehajtották, felmérték a munkaterepet, felállították a szükséges berendezéseket, és elkezdték az első rekeszek kiemelését. Komoly munka vár a veszélyt vállaló ipari búvárokra, akik ugyan igyekeznek belátható időn belül végezni, ám kapkodásról szó sem lehet. Ez nem olyan munka, ahol megérné kockáztatni egy kis időspórolásért...

Thaiföldön nem tolerálják, ha egy jó fotó kedvéért korallokra hever valaki.

A mai Facebook-instagram-univerzumban mindent megteszünk a lájkokért. Születnek a képek életveszélyes helyzetekben, pusztán azért, hogy nagyobb figyelem irányuljon a készítőkre. Akadnak olyanok, akik magasból tesznek a helyi törvényekre, vallásra, csak hogy "jópofább" fotókat tudjanak lőni. És olyan is előfordul, amikor azzal nem törődnek, a természetet károsítják fotózás közben.

Víz alatti fotózás közben egyébként komoly kihívás úgy mozogni, hogy az ember ne érjen hozzá semmihez, ne okozzon kárt. Egyrészt ezért fontos, hogy csak rutinos búvár kezdjen fotózni, akinek a lebegés, a mozgás már nem okoz semmilyen gondot. Másrészt mindig dönthetünk úgy, bármennyire csábító a téma, hogy inkább keresünk mást, ha az jobban megközelíthető. 

Ha aztán mégis felkerül egy olyan kép, amin az látható, hogy valaki a korallokat, állatokat fogdossa, búvárkörökben gyakran felháborodnak- de ez még épp nem tragikus. Ám amikor a hatóság kezébe kerülnek az önlebuktató bizonyítékok, akkor már nagyobb a baj. 

Thaiföldön két ügyben is eljártak mostanában. Az egyik búvárbázis vendégei a hajón dolgozó hivatásosok tudtával úgy ünnepelték egy búvártársuk 200. merülését, hogy koralltömbre feszítettek ki egy molinót- a bázis engedélyét felfüggesztették, ami azért elég kemény szankció a csúcsszezonban.

A másik fotósorozaton pedig turisták voltak láthatóak, akik a korallokon ülve pózoltak. Ők bírságot kaptak, mert elismerték a vétséget. Azt állították, nem tudták, hogy nem sziklán ülnek hanem kőkorallon- de ez nem ad felmentést a számukra.

A hatóságok tisztában vannak vele, hogy nem tudnak minden egyes turista mellé környezetvédelmi őrt adni, főleg nem a víz alatt. Pedig meg kellene érteni, ahol ennyi látogató van, ott a sok apró érintés összességében komoly korallrombolássá válik. Az ilyen büntetések, a felröppenő hírek pedig visszatartó erőt jelenthetnek, mert mind többen értik meg, a korallzátony élő, sérülékeny világ- meg kell tanulni úgy megnézni, fotózni, pózolni előtte, hogy ne essen semmi baja.

Különös párkapcsolatban élnek ezek a jellegzetes zöld férgek.

A Bonellia viridis nevű lények nőnemű egyedei nagyjából 15 centisre nőnek meg. A tenger fenekén, kövek között élnek, az aljzaton található táplálékot fogyasztják. Sajátos, élénk zöld színűket azoknak a pigmenteknek köszönhetik, amelyek egyébként mérgezőek, és a kutatók jelenleg azt vizsgálják, fel lehet-e használni valamilyen gyógyszer alapanyagaként. 

A hímek viszont ehhez képest gyakorlatilag láthatatlanok: csak 1-3 milliméter hosszúságúak, és a nőstények testén belül élnek, magukban életképtelenek. Tulajdonképpen kizárólag szaporító szerveik vannak. Mondhatni, ha egy nőnemű Bonelliát látunk, akkor valahol ott kell lennie "a szívébe zárva" egy hímnek is.

Mellesleg a nem meghatározott nemű lárvák attól függően lesznek nő- vagy hímneműek, hogy amikor letelepednek a tenger fenekén, van-e a közelben nőstény. Ahol nincs, kifejlett példányként nőneműek lesznek, ám amelyek kapcsolatba kerülnek a nőstények zöld pigmentjével, hímmé fejlődnek ki, majd a párjuk testébe kerülnek.

Sajátos "házasság" ez, s így aztán amikor ezt az Ausztráliában készült videót megnézzük, eszünkbe juthat, a tenger mélyén sokkal több izgalmas történet van, mint amennyi a szemünkkel látható. Ha megismerjük ezeket, még egy elsőre nem túl bizalomgerjesztő lény felbukkanását is sokkal többre értékeljük.

Boracay egyetlen roncsmerülőhelye mesterséges zátony.

Még az olyan országokban is, mint a Fülöp-szigetek, néha felmerül a kérdés, van-e egy érdekes roncs a víz alatt. Pedig ott aztán bőven akad természetes korallzátony, fantasztikus szépségű élővilággal. De a hajóroncsoknak mégiscsak van valamiféle vonzereje, kalandfaktora.

Az országnak bizonyos pontjain bőven akad roncs: ahol a második világháború idején csaták zajlottak, ott nem kevés hajó került a tenger fenekére. Coron vagy a Subic Bay ilyen hely. Más, szintén sok búvárt vonzó szigetek, mint Cebu vagy Boracay viszont nem számítanak a roncsbúvárok paradicsomának.

Boracaynál ezt a problémát a Camia nevű hajó elsüllyesztésével próbálták orvosolni. Nem különösebben fontos hajóról van szó, a 37 méteres teherszállítóhoz hasonlók ezrével járják a tengereket. A 2001-es elsüllyesztése óta viszont szépen benépesítették a halak az egyenesen álló roncsot.

A videók arról árulkodnak, hogy be is lehet nézni a hajó belsejébe, tehát egy merülésnek biztos jó lenne, ha arrafelé vetődnék. De azért azt hiszem, ahol ennyire szép a tenger maga, inkább csak kitérő lenne egy ilyen roncs számomra, nem pedig fő célpont...

Sok roncsot kifosztanak az Adria mélyén.

Az osztrák-magyar flotta Zenta nevű cirkálója még az első világháború elején veszett oda. 1914. augusztus 16-án süllyesztették el brit és francia hajók- majd zavartalanul nyugodott a montenegrói Petrovac közelében évtizedeken át. Ám 2001-ben rátaláltak a roncsra, és hamarosan megjelentek a kincsvadászokis.

Dragan Gacevic egy jól ismert búvár Herceg Noviból, aki könyvet írt Montenegro víz alatti világáról, és filmeket is készített. Rengeteget merült ezekben a vizekben, és saját szemével látta a fosztogatók munkájának nyomát. Noha a Zenta 73 méteres mélységben nyugszik, különleges felszerelés és gázkeverék kell a merüléshez, a tolvajok számára ez nem akadály. Egyértelmű jele volt annak, hogy a kapitányi hídról el akarták vinni a tájolót, de végül nem jártak sikerrel.

Gacevic nem jelentette, mit tapasztalt, mert a tájolót nem tudták kiszedni. Ám a tapasztalatok azt mutatják, nem elszigetelt esetről van szó. Sajnos Montenegro víz alatti értékeinek felmérése nem teljes, ráadásul azok gyakorlatilag teljesen védtelenek. A törvény ugyan kiterjed ezekre, ám annyira kis számú ember védi a roncsokat, hogy gyakorlatilag büntelenül fosztogathatják őket.

Először is természetesen tisztában kellene vele lenni, mi van a víz alatt, és mi az, ami különösen érdemes a védelemre, mert kiemelt fontosságú eleme a kulturális örökségnek. Erre viszont nem nagyon költ a kormányzat, és forrás hiányában a hivatalos szervek nem tudnak víz alatti kutatásokat folytatni. 

A tolvajok nem válogatósak, és sajnos széles a választék is: a víz alatti ókori görög és római roncsok vannak, amelyek amforákat szállítottak, középkori hajók maradványaira is lehet bukkani, és persze ott vannak a jóval modernebb hadihajók. Igazán a kilencvenes évek végétől gyorsult fel a kincsvadászat, amikor elérhetőbbé váltak a korszerű búvárfelszerelések, amikkel nem jelentett akadályt a nagyobb mélység.

Régen persze inkább csak szuvenírokat gyűjtöttek a búvárok: maroknyi ember merült, ők kisebb dolgokat őrizgettek otthon emlékként a roncsokról. De ez ma már szervezett bűnözői körök biznisze, ami nagyüzemben zajlik. Ők nem maguknak hoznak fel értékes régi leleteket, hanem jó áron eladják a feketepiacon, mert egy eredeti amforára vagy egy híres hajó valamelyik jellegzetes alkatrészére mindig van fizetőképes kereslet.

Gacevic saját szemével látja, ahogy pusztulnak a roncsok. A Risan-öböl mélyén több évezredes roncs is nyugszik. Vélhetően ideiglenes horgonyzóhely volt az ókorban a viszonylag védett öböl, ahol sokszor szabadultak meg felesleges dolgoktól. Így aztán a tenger fenekén amforák, egyéb tárgyak tucatjai hevertek, ám egyre kevesebb van belőlük. Hiába számít védett lelőhelynek, még mindig hirdetnek ide búvártúrákat, és gyakran horgonyoznak szuperjachtok is errefelé.

Egy másik jellegzetes példa Gacevic szerint a Rumija jacht sorsa, ami Montenegro utolsó királyának, I. Nikolának volt a hajója. Ezt az ottomán szultán ajándékozta a királynak 1905-ben, később hadianyagokat szállítottak vele. 1915-ben süllyedt el Bar közelében, és a roncs nagyjából egy évszázadig védtelen volt. Mivel csak pár méterre van a felszíntől és senki nem törődött a roncs sorsával, rombolták a közelben megálló hajók horgonyai, és a szuvenírvadászok minden mozdíthatót magukkal vittek. A hajó harangja tisztázatlan körülmények között került például egy újvidéki magángyűjteményben.

A Zentához hasonlóan magyar vonatkozású Árpád, ami az osztrák-magyar flotta gőzhajója volt, hasonló módon nem úszta meg a búvárok illegális tevékenységét. Az 1916-ban aknára futott hajó csak megrongálódott, nem süllyedt el, de egyik hajócsavarja a mélybe süllyedt. 48 méteren nyugodott, részben a homokba beágyazódva, de három esztendeje nyoma veszett- valaki zavartalanul kiemelte és elszállította, esélyesen továbbértékesítve orgazdáknak vagy gyűjtőknek. Gacevic szerint egy ekkora hajócsavar kiemelése nem egyszerű feladat. Amikor 2014 szeptemberében észlelte az eltűnést, nyilván meg is lepődött, hogy milyen erőket kellett felvonultatni ehhez a munkához- ám senki nem látott semmit.

Szinte tipikus történet azé a 16. századi vitorlásé, ami Kabala előtt süllyedt el. Az ágyúkkal felszerelt hajóval sok értékes lelet süllyedt el, amik elvileg védelem alatt állnak. Gacevic 2014. szeptemberében jelentette be, hogy eltűnt a roncs horgonya, a minisztérium pedig átadta az ügyet a rendőrségnek. Eközben a horgony bárki által látható módon volt kiállítva egy cég bejáratánál Herceg Noviban. Csak 2017. decemberében rendelték el, hogy szolgáltassák azt vissza a jogos tulajdonosának, a montenegreói államnak.

Az érintett cég képviselője azt állította, nem tudja kitől vásárolta a horgonyt, amit éppen meg akart őrizni épségben, hogy ne ócskavastelepre kerüljön. Ám máig nem tartóztattak le senkit az ügy kapcsán, pedig a nyomozás évek óta folyik. Állításuk szerint a hatóságok megteszik a megfelelő lépéseket, de egyelőre nem tűnik túl hatékonynak a munkájuk. Nem csoda Gacevic szerint, hogy folyamatosan tűnnek el a víz alól az értékek.

Jelenleg négy törvényileg védett hely van Montenegróban, részben a fent említettek. Emelett 27 egyéb víz alatti régészeti lelőhelyet is számon tartanak. Ezek között vannak 19-20. századi roncsok is. Elvileg ami védett, ott tilos lenne bármilyen tevékenység a kutatáson kívül. Máshol nem ilyen szigorú a védelem, de onnan is tilos lenne bármit felhozni, tehát aki itt vadászik kincsre, lopást követ el.

A hatóság szerint "összetett kérdés" a víz alatti kulturális örökség védelme. Meg kellene erősíteni a szerveket, hiszen jelenleg csak 1-2 ember dolgozni ezen a területen. A kedvtelési búvárok tevékenységét is szabályozni szeretnék, erre új törvény születik, és ebben várhatóan koncesszióhoz kötik, melyik búvárbázis hol merültethet. A lelőhelyek pontos pozícióját pedig titkosan kezelik. 

A baj az, hogy búvárszemmel nézve úgy látszik, ez leginkább a tisztességes búvárok dolgát nehezíti. Aki lopni akar, az nem vált ki koncessziót, s ha kell, megtudja, melyik lelőhelyen érdemes keresgélni értékek után. 

A minisztérium állítja, 2016 óta különböző szervek működnek együtt a lelőhelyek felmérésén, és szerintük nem volt tapasztalható lopás. A legfelsőbb szintekről nézve tehát nem nagyon érzékelik a problémát. 

Az első lépés persze az lenne, hogy tudják, mi az, ami védelemre érdemes a montenegrói partszakaszon. Tehát kellene egy olyan felmérés, ami választ ad az alapvető kérdésekre. Ezért indult egy hároméves projekt 2017-ben- nem kapkodták el a helyiek a munkát. Amit most felmérnek, az is fontos, de ugyebár amit korábban elloptak a lelőhelyekről, azoknak maximum a hűlt helyét rögzíthetnék az adatokban.

Ráadásul még erre a fontos feladatra is alig biztosítottak forrásokat. A 2018-ra előirányzott 1,1 millió eurós, amit a kulturális örökség védelmére szánnak, csak 14,000 euro jut a víz alatti régészeti feladatokra. Egy búvárrégész szerint nagy kár, hogy nem jött létre önálló víz alatti régészeti szervezet már jóval korábban. Ma is gyenge a felszereltsége a szakembereknek, nincsenek megfelelő eszközök a kutatáshoz, merülésekhez. A horvátok illetve az RPM Nautical Foundation adnak nekik segítséget. De hogy ez mire lesz elegendő a jövőben, nagy kérdés- és amit elloptak, az már minden későbbi kutatás ellenére sem fognak soha visszakerülni az országba.

(A Balkan Insight nyomán)

Katonák szobraiból alakítanak ki merülőhelyet a Floridának.

Valamikor elegendő volt a mesterséges zátonyok kialakításánál, ha akármit a víz alá süllyesztettek. A búvárok minden ilyesmit megnéztek, élveztek. De manapság már egy kicsit más a helyzet, a mesterséges zátony-projektek is versengenek. Egyszerű betonalakzatok helyett izgalmas roncsok vagy komoly víz alatti tárlatok csalogatják a turistákat.

Szóval fontos, hogy legyen egy vezérvonal, egy téma, aminek kapcsán hatékonyabban lehet népszerűsíteni az új merülőhelyet. Kell is valami, amivel feltűnést lehet kelteni egy olyan környéken, mint a búvárkodást iparággá tevő Floridában. 

A számtalan búvárvonzó hellyel rendelkező állam nyugati partszakaszán találhat Pinellas County például pont egy azok közül a területek közül, ami éppenséggel nem számít búvárparadicsomnak. Ezen kívánnak változtatni úgy, hogy szoborparkot alakítanak ki a tenger mélyén.

A szobrokkal az amerikai hadseregben szolgáló katonák előtt is tisztelegni szeretnének. 24 életnagyságú alkotást nézhetnek majd meg a búvárok, s évek múltján láthatják azt is, hogy népesíti be a tenger a víz alatt őrt álló szakaszt. Az első tucat szobrot nyár végére akarják elhelyezni Sand Key Beach előtt, nagyjából 13 méteres mélységben. 

A projekt egyik megálmodója mesélt arról, hogy eleinte csak pár nagyobb tartály lett volna elhelyezve a tengerben, aztán rájöttek, ez kevés. A szoborpark kialakítása ugyan fél millió dollárba kerül, de hisznek benne, éves szinten ennek többszöröse, akár hét millió dollárnyi bevétel termelődhet a környéken az érdeklődő turistáknak, köszönhetően. Bizonyára bőven akadnak olyan amerikai búvárok, akik nem csak a merülést szeretik, hanem szívesen tisztelegnek ilyen formában is a hazájukat szolgáló nők és férfiak előtt.

Jó látni, amikor egy búvár először csodálkozik rá a Budapest alatt rejtőző hihetetlen barlang világára.

Minden történet indul valahonnan: ez is évekkel ezelőtt kezdődött, amikor egy fiatal lány kedvet kapott a merüléshez, családi indíttatásból. A vonzódásból lelkesedés lett, a kezdőből ügyesedő búvár, s ahogy nőtt a kíváncsiság, úgy váltak a korábban elérhetetlennek tűnő helyek is merülési célponttá.

Én, aki elég jól ismerem a magyar és külhoni búvárkodási lehetőségeket, s van már mögöttem pár jó kaland, persze bőven tudtam mesélni, és a jó hallgatósággal mindig szívesen megosztom a történeteimet. Sokat merültünk együtt, kicsit olyan lett a fiatal lány, mint a tanítványom. Nem csak a búvárkodásról magáról beszélgettünk, hanem élményekről, kedvencekről is. A sztorijaim közül pedig nagyon nagy hatással lettek rá azok, ahol a Molnár János-barlangról meséltem, mert engem is mindig lenyűgöz az a tudat, hogy micsoda vízzel teli labirintus van a Rózsadomb alatt. 

Ez a világszinten egyedülálló melegvizes barlang, ami előtt villamosmegálló is van, és sétatávolságra fekszik a belvárosi látványosságoktól, valóban Budapest egyik féltve őrzött, kevesek által ismert titka. Merültem már itt párat és fogok is még, annyira izgalmas, különleges hely.

Noha az ifjú búvártárs rágta a fülemet, én sokáig türelmre intettem: kell ahhoz némi rutin, hogy valaki biztonsággal vállalkozhasson ott egy merülésre. Aztán amikor tudtam, itt az idő, segédkeztem abban, hogy a karácsonyi meglepetése egy merülési lehetőség legyen a Molnárban. Nagy volt az öröm, majd jött egy hónap, amíg izgatottan kellett várakozni a kiválasztott nap eljövetelére, számolva a napokat.

Azt gondolom, a búvárkodásban, mint sok minden másban, két dolog fontos: tudd, mire vagy képes, és tudd, hogy mire nem. Az előbbi szerencsére bővíthető, ezért inkább az utóbbira kell koncentrálni. És én teljesen biztos voltam benne, a szokatlan környezet, a dupla palackos felszerelés ellenére büszke lehet erre a lányra, aki nagyon fogja élvezni a búvárkodást a Molnárban.

Mert én is tudtam, ő mire képes. Nem volt váratlan, hogy elbírja a nehéz felszerelést, hogy nem riasztja meg a barlang, mert ha a képesség, az odafigyelés, az akarat megvan, akkor nincs legyőzhetetlen akadály. És a bátrak jutalma a szép kaland: amikor feltárul a hihetetlenül tisztva vízben egy-egy nagy terem, metróalaguatat idéző hosszú járat, gyönyörű kristály, akkor mindenkinek leesik az álla. Született budapestiként szembesülni azzal, milyen világ rejtőzik a felszín alatt, s aztán a felszínen azzal az érzéssel szemlélni a rengeteg embert, hogy azon kiváltságosok közé tartozol, aki láthatta ezt- óriási érzés lehetett a számára.

Rabul ejtő élmény, és azt hiszem, a vonzás kicsit sem csökkent azután, hogy teljesült a nagy álom. Talán még vége sem volt a merülésnek, amikor már a következőt tervezgette a lelkes ifjú búvár. Tudom, hamarosan azért fogják a fülemet rágni, hogy mielőbb menjünk vissza a Molnárba- és én ismét állni fogok a kihívás elébe!

Több tízezer kártevő tengeri csillagot irtottak ki Ausztráliában.

A töviskoronás tengeri csillag viszonylag látványos élőlény- csak az a baj velük, hogy elszaporodtak olyan helyeken is, ahol semmi nem tartja kordában őket, és gyakorlatilag teljesen elpusztítanak egész korallzátonyokat. Ausztráliában, a Nagy korallzátonyon évek óta küzdelmet folytanak a visszaszorításukért.

Ezeket az állatokat gyakorlatilag csakis egyszerű, kézi eszközökkel, búvárok bevetésével lehet irtani. A most zárult akcióban hét nap alatt 47,000 darabnyival végeztek az önkéntesek. A helyi búvárközpontok is ingyen bocsátották rendelkezésre a hajókat, palackokat, mert tudják, hogy ha korallok nem lesznek, akkor halak se, és a turisták sem jönnek többé búvárkodni.

A 12 fős csoportokban merülő tengeri csillag-irtó búvárok naponta háromszor merültek. Aztán olyan folyadékot fecskendeztek a testükbe, amiktől azok elpusztulnak, de mást nem mérgez. Ezt persze könnyebb mondani, mint csinálni a hullámzásban, áramlásban. Mivel a csillagok tüskéje szúr, nagyon figyelni kell arra, hova teszi le valaki a kezét, ha egy pillanatra megkapaszkodik. Ezért aztán még egy rövid csillagölő-tanfolyamon is át kell esnie a résztvevőknek.

Hiába pusztítottak el több tízezer invazív állatot, teljesen eltünteni nem lehet őket a zátonyról. Ez az egész akció legalább annyira fontos a figyelemfelhívás szempontjából, mint a pillanatnyi segítségnyújtáséból. Talán így az adománygyűjtés is hatékonyabb lesz, mert azért vannak költségek, amelyek felmerülnek. Már a szövetségi kormányzat is felfigyelt a problémára, és jelentős, 60 millió dolláros segítséget nyújt a természetvédőknek.

Az egyik önkéntes, Penny McCracken is arról mesélt, hogy egyáltalán nem könnyű ez a fecskendős munka. És főleg az keseríti el, mennyi csillagot találnak. Amikor húsz éve először merült ezen a zátonyon, egy óra alatt egy-két példány bukkant fel- most meg akár több száz. Ha legközelebb többen csatlakoznak egy ilyen akcióhoz, még több eredményt érhetnek el. Mivel a zátonyon nem egységes a töviskoronás csillagok eloszlása, láthatják, milyen szépek azok a részek, amiket nem tarolnak le- és azért dolgoznak, hogy a többi is ilyen életteli lehessen.

Nem mindennapi búvárélmény a Monterey Bay mélyén.

Ben Laboy elég szerencsés búvárnak mondhatja magát. Alig 30 merüléssel a háta mögött már megélt egy olyan élményt, ami keveseknek adatik meg: testközelből figyelhetett meg a víz alatt egy hatalmas szürkebálnát. Ráadásul élete első merülése volt ez kis kamerájával, amit a lehető legjobb pillanatban avathatott fel...

Mint a San Franciscóban mérnökként dolgozó Laboy elmondta, ha nincs meg a felvétel, talán a többiek el sem hiszik neki, mivel találkoztak. A merülés felénél nézett rá merülőtársára, Nicole Guido-Estradára, amikor mintha meglátott volna mögött valamit. Nagy szikla, halraj, egy árnyék- vagy csak a szeme káprázott?

Aztán kezdett testet ölteni az a "valami", s mint kiderült, a parttól nagyjából 300 méterre, alig 20 méteres mélységben levő mázlistákat egy szürkebálna vette szemügyre. A Monterey Bay ugyan az útvonalába esik az Alaszkából Mexikóba vándorló szürkebálnáknak, de azért elég ritka, hogy búvárok közelében bukkanjanak fel.

Noha a búvár teljesen meglepődött, azért volt annyi lélekjelenléte, hogy nem felejtette el használni a kamerát. Arról csak tippjei vannak, miért közelíthette meg őt az állat, talán a lámpája fénye vonzotta, talán valami más- pár másodperc múlva egy könnyed uszonycsapás után beleveszett a hatalmas emlős a nagy kékségbe.

Ezútán jöhetett a víz alatti kurjongatás és visongás, majd a felszínen a felvételek újbóli és újbóli megnézése, aztán a megosztás, és nyilván ezerszer elmesélték a valójában csak pár másodperces, mégis rettentően izgalmas találkozás történetét. Gyanítom, akármennyiszer kell újra beszámolni róla, a legnagyobb örömmel teszik meg ezt a szerencsés búvárok.