Big Blue Búvár Blog

Búvárok segítségét kellett kérnie a protézisét vesztő wakeboardosnak.

Ty-Ray White a Te-Ti Beach közelében pattant deszkára, hogy kedvtelésének hódoljon a tengeren. A férfi bal karjának alsó részén viselt protézissal együtt ment a vízbe, és ugyan felesége megmondta, hogy kéne valami olyat rögzíteni ami a felszínen tartja ha netán leesne, ám a bölcs férj csak legyintett rá.

Alig pár perc múlva, miután a karbonszálas erősítésű protézis a mélybe süllyedt egy rossz mozdulat után, Ty-Ray már szinte hallotta felesége "Ugye megmondtam!" szavait. Az egykor profi búvárként dolgozó férfi ugyanis ismeri a helyi körülményeket, ahol a gyatra látótávolság, az áramlatok és a homokos aljzat miatt nem könnyű megtalálni bármit is a víz alatt.

Felesége azonban okosabb volt, és a Facebook-ra tette fel a kérést, hogy aki talál egy műkezet, szóljon nekik. A helyi búvárklub, a Paihia Dive tulajdonosa, Craig Johnston egyből jelentkezett, hogy segít, természetesen ingyen. Két búvárpárt küldött a vízbe, akiknek a fél méteres látótávolság ellenére kellett volna rábukkanni a protézisra. Két helyen néztek szét, egy meghatározott keresési útvonalat követve, és már épp a végére értek volna, amikor az egyik búvár észrevette a kart. Az egyik fele már a homokba süppedt, de a másik végén levő neoprén kicsit kiemelte az aljzatból, és ez elegendő is volt.

Hiába volt csak három és fél méter mély vízben, kis idő múltán valószínűleg vagy messzire sodródott volna, vagy teljesen betemeti a homok. Így viszont sikerült rábukkannia Adam Scanlonnak, és visszaadhatták a kart jogos tulajdonosának. Nem meglepő módon a búvárbázis tagjai sokféle dolgot találtak már a tengerben, de protézist még soha, így aztán sokáig emlékezetes lesz számukra az eredményes kutatás.

Ty-Ray White örömmel vette a jó hírt. Ő nem balesetben vesztette el kezét, hanem így született, de mivel anyja mindig biztatta, ennek ellenére mindenre képes lehet, amire csak akar, így kiválóan boldogul a protézissel is. Ám nélküle azért nehezebb dolga lenne- így aztán a jövőben szerkeszt rá valami olyan kiegészítőt, hogy az fennmaradjon a tengeren. Mert nem mindig van kéznél egy szívesen segítő, ráadásul ügyes és szerencsés búvár...

Nádai Anikó példája illusztrálja, nem kell mindenkinek búvárnak lennie.

Van egy Komfortzóna című sorozat, hírességek feszegetik a határaikat. Mivel a mélybe merülés sokak számára olyan kihívás, aminek a gondalatától is kiveri őket a víz, jó ötletnek tűnhetett búvárkodásra rávenni egy celebet.

A szerencsés kiválasztott Nádai Anikó lett, aki -elnézést a spoilerezésért- szemmel láthatóan már előre is meg volt rémülve, és a félelmeit nem tudta leküzdeni. (Az, hogy kb. 6 másodpercre lerángatták a búvárcuccba öltöztetett, pánikoló hölgyet nagyjából 20 centivel a felszín alá, nem merülés, hanem csak "merülés". És ez nem az oktató hibája, mert nincs olyan lelkiismeretes profi, aki bárkiből akarata ellenére akar tűzzel-vassal búvárt faragna. Ami itt történt, az csak a film kedvéért történt, normál esetben ennyire ijedt ember merülését teljesen felesleges erőltetni.)

De még mielőtt bárki félreértené: egyetlen másodpercig sem bántom Anikót. A felvezetésben elhangzik, hogy a vizet sem szereti, úszni is alig tud. Nem mondom, hogy ilyen hendikeppel ne lehetne valakiből búvár, de ahhoz kell két dolog: türelmes, alapos oktatás és annak a bizony embernek a saját elszántsága, akarata.

A sztori pedig innentől kezdve elég egyszerű: aki nem akar búvár lenni, abból ne akarjunk búvárt faragni. Tudom hogy ez nem egy olyan hihetetlenül nagy tanulság, de mégis észben tartandó. Aki rendszeresen merül, annak semmi "komfortzóna" meg hasonló érzése nincs egy búvártúrán. Nem megyünk különösebben mélyre, nem akarunk valami hihetetlen nagy dolgot végrehajtani, simán csak élvezzük a nézelődést a tengerben.

Ha komfortzónáról beszélünk, amikor egy méteres vízbe kellene bemászni csak úgy, akkor a búvárkodás legyen nagyon-nagyon távoli terv. A filmecske persze nem érhet ott véget, amikor valaki már a medence láttán is ijedten elszalad, nem is kell túl komolyan venni. Amikor viszont a valóságban történik ez, akkor fel kell tenni a kérdést: tényleg akar az érintett búvárkodni, vagy sem?

Ha igen, akkor lépésről lépésre kell haladni, például meg kell tanulni elfogadhatóan úszni, mert vízbiztonság nélkül nincs búvárkodás. Aztán jöhet az úszkálás maszkkal, majd a légzőkészülék- és ez nyilván egy hosszabb folyamat.

Amennyiben viszont igazán nem is akar merülni valaki, akkor nem szabad erőltetni. Annyi szép kedvtelés van a világon, nem kell mindenkinek búvárnak lennie. Szóval nagy baj nincs a fenti videóval, mert ha másra nem, erre a fontos dologra bárkit ráébreszthet.

Idén is összejöttek egy nagy közös merülésre a régi búvárfelszerelések iránt érdeklődők.

Most már hagyománya van annak, hogy régi cuccokat próbálnak ki biztonságos környezetben, medencében az érdeklődő búvárok.

A nosztalgia is érdekes, amikor beszélgetünk arról, mi mindenről merültek a hőskorban- na de amikor ki is lehet próbálni ezeket a régi duplatömlős reduktorokat, szovjet légzőkészülékeket, mégiscsak más kaland.

Én azért szeretem ezt a rendezvényt annyira, mert oly kevés manapság a kötetlen búvár közösségi esemény, ahol így össze lehetne gyűlni. Köszönet a szervezőknek, amiért már harmadjára hozták tető alá a Csillaghegyi strandon ezt a rendezvényt, ahol az érdeklődő búvárok mellett sok kiállító is elhozta féltre őrzött veterán felszereléseit, amelyek nem egyszer idősebbek voltak nálunk...

Ilyenkor fotósok is jönnek szép számmal, hiszen ritka, amikor medencében ennyi jó téma akad: izgalmas veterán cuccok, és persze az azokat használó, szívesen modellkedő búvárok.

Ezzel a kis képcsokorral én is szeretném bemutatni, mi minden került elő a polcokról. Igazi kincsek rejtőznek a búvároknál, s nem csak az idősebbeknél: az ifjabb generáció néhány tagja is gyűjti ezeket a relíkviákat.

Egy szó mint száz: remélem, hogy jövőre is lesz ilyen találkozó, s ismét alkalmunk lesz részt venni egy nagy közös búvárbulin. Mert a merülés mindig csak egy szelete a programnak: a felszíni beszélgetések a régi barátokkal ugyanolyan fontosak. És szerencsére erre  most is jutott idő!

A legendás olasz filmes több tengeri témájú dokumentum- és játékfilmet készített.

Az 1930-ban született Folco Quilici gyakorlatilag a búvárkodás hőskorszakában kezdett bele a víz alatti filmezésbe. 1954-ben már díjazott volt Velencében egyik alkotása, a Hatodik kontinens. Az utolsó paradicsom című filmje pedig 1956-ban Berlinben kapott Ezüst medvét.

Az olasz filmes nem csak a tenger szerelmese volt, hazáját is minél szebb filmekben igyekezett bemutatni. Híres volt légifelvételekből összeállított sorozata, aminek köszönhetően Olaszország legszebb vidékeit madártávlatból láthatták a nézők. 

A sok díjjal, kitüntetéssel büszélkedő Folco Quilici egyik legkülönösebb alkotása 1962-ben készült: a címe Ti-Koyo és cápája. Akkoriban nem nagyon volt divatos az olyan filmek készítése, amik az ember és a természet kapcsolatát nem alá-felérendeltségi viszonyban ábrázolta, hanem azt kutatta, mivel jár az, ahogy az emberek egyre inkább megváltoztatják maguk körül a környezetet.

Azért is nagyon egyedi a film, mert a cápa itt nem "rosszfiú", hanem a főszereplő polinéziai fiú barátja. Nagyjából olyan kapcsolatban vannak a sztori szerint, mint a később sorozatban készülő delfines filmekben a tengeri emlősök és az emberek- csak hát a Flippert 1963-ben mutatták be, azaz a cápás verzió volt a korábbi. (1980-ban a cápa-ember barátságot bemutató történetet ismét bemutatták, Beyond the Reef címmel.) 

Folco Quilici dokumentumfilmjeiben is igyekezett bemutatni, hogy változik meg a tenger az emberi tevékenység hatására. Igazi úttörő volt ebben a tekintetben, Cousteau-hoz, Hans Hasshoz hasonlóan felismerte, ami a felszín alatt rejtőzik, túl nagy érték- és túl nagy veszélyben van. Talán ehhez elegendő néhány alkalommal búvármaszkkal szétnézni a tenger mélyén, hiszen az ember látja, micsoda élővilág van ott, s mi mindent kárt okozunk mi a felelőtlenségünkkel, kapzsiságunkkal.

Az elsősorban Olaszországban ismert filmes komoly életművet hagyott maga után, munkáját pedig már az új generáció fogja folytani. Valószínűleg hasonló szellemben dolgoznak majd, bemutatják, hogy élünk együtt a tengerrel, s hogyan kellene azt okosabban csinálni. Hinni szeretnék benne, hogy ennek igenis előbb-utóbb meglesz az eredménye!

Egy tigriscápa is vágyhat némi törődésre.

A Bahamák híres Tiger Beach nevű merülőhelyén készült ez a videó egy hatalmas, utódainak világra hozása előtt álló ragadozóról, akit a készítő csak "Big Mama" néven emleget.

Kétségtelenül nyugodtnak és visszafogottnak tűnik a búvárok közelében is a tigriscápa, pedig akad a kosárban pár számára jó falat. Azért az feltűnő, mennyivel nagyobb a kisebb ragadozókhoz képest ez az állat, aminek fajtársai többször támadtak már emberre is.

A videó szerint természetesen ezek félreértett állatok, nagyon is intelligensek. Azért inkább ajánlott óvatosnak lenni velük, nehogy véletlenül a cápakedvelő búvárok maguk rontsák a statisztikát...

Kritikus helyzetben az óceánok élővilága.

Két, meglehetősen szomorú bejegyzést is olvastam a napokban. Mind a kettő ázsiai esetet mutat be: az egyiken az látható, ahogy egy indonéz faluban lakó asszony a szemetes tartalmát egyszerűen a tengerbe üríti.

A másik beszámoló arról szólt, hogy a híres búvárparadicsomként ismert malajziai Mabul szigetén a víz alatt a turisták ezúttal nem találkoztak mantával- ám visszatérőben a szigetre láthattak kettőt is, amiket éppen halászok darabolnak, néhány ördögrájával egyetemben.

Nem gondolom, hogy abban a helyzetben lennék, hogy nekem kellene beleokoskodni a néha igen szerény helyzetben lévő ázsiaiak dolgába. Azért lássuk be, annak a sok, például Balin termelődő szemétnek jelentős részét mi, nyugati turisták termeljük. Palackozott víz, chipses zacskó, kimerült elemek és így tovább. 

De ettől még nem kell annyiban hagyni a dolgot. A tenger élővilágát megtizedeli a kontrollálatlan halászat, a rengeteg hulladék pedig a még ott levő élőlényeket pusztítja. Segíteni, támogatni kell azokat a helyi kezdeményezéseket, amik felveszik a harcot ezekkel a problémákkal. Jó példát is lehet mutatni azzal, hogy az ember nem pazarol, odafigyel a környezetére. És sose kell sajnálni azt a kis felárat, ha az ilyen szempontokra odafigyelő hotelben szállunk meg, az élővilágot tiszteletben tartó búvárbázissal merülünk.

A Blue Planet új sorozata elriasztó képet fest arról, mi van ma a tengerekben, és nyugaton, ahol rengetegen látták ezek a képeket, már be is indultak az akciók. Az Egyesült Királyságban például több százezer embert várnak a "tavaszi nagytakarításra" a tengerpartokra. Jó példa ez: mielőtt az elmaradott országokat számon kérjük, először tegyünk rendet a saját házunk táján. 

Aztán lássuk, mire megyünk globális összefogással! Nem igaz, hogy nem lehet új anyagokat bevezetni, amelyek gyorsan lebomlanak. Nem igaz, hogy nem lehet a jó módszereket meghonosítani, ha megmutatják, mit tesz a tengerrel a hanyagság. Ezen a bolygón több milliárd ember él, és igenis a túlnyomó többség meggyőzhető a jó dolgokról. 

A cselekvést pedig nem lehet holnapra halogatni, hiszen már tegnap is késő lett volna. Az okozott károkat visszacsinálni nem lehet, az új projektek hatása így is csak soká lesz mérhető. Lehet, hogy aki e sorokat olvassa, úgy érzi, egyedül nem sokat tehet- természetesen megváltani a világot egyikünk sem fogja, ám munkánk eredménye igenis össze tud adódni. Ne higgye senki, hogy csak a búvároknak baj, hogy egy szép merülőhelyen szemét lebeg a szemük előtt!

Sajnos mindannyian az egész világon nagyon rosszul fogunk járni, ha tovább pusztítjuk a tengert. És én nem szeretném megérni, hogy jobb híján a mindent elborító szemétből kellene magunknak ételt készíteni valahogy, mert már csak az áll rendelkezésre- viszont abból jó sok van...

Érdekes legenda, hogy aki itthon tanul meg merülni, az felkészültebb búvár lesz a külföldön tanfolyamozó nyápicoknál.

Időről időre felröppen az a megjegyzés búvárkörökben, főleg, ha tanfolyam előtt állóknak kell okoskodni, hogy azért kell itthon tanulni, mert aki itthon megállja a helyét, az mindenhol a világon jó búvár lesz.

Az egyszerűsítő lózungokkal jellemzően az a baj, hogy nem igazak mindenkire, minden helyzetben. És sajnos ez erről a gondolatról is elmondható- de azért egy kicsit árnyalnám a képet.

Én értem, honnan ered ez a sztori. Pár évtizede igencsak problémás volt Magyarországon búvárrá válni. Az emberek klubokhoz csatlakozhattak, hónapokon át "inaskodtak", segítettek pakolni, cipekedni, palackot tölteni, hetente 1-2 este medencében gyakoroltak légzőkészülék nélkül, majd palackkal. A klubtársakkal együtt jártak tavi merülésekre, nyáron és télen, a mainál egyszerűbb felszereléseket használva, azokat nagyon megbecsülve, hiszen nem volt egyszerű beszerezni őket.

Mire a jelöltet búvárrá avatták, több hónapnyi intenzív klubélet volt a háta mögött. Tudta magáról, mi mindent tud megoldani egy lélegzetvétellel, változatos körülmények között merült a tavakban meg ahol lehetett, és jól ismerte a klubtársait, azokat, akikkel jellemzően együtt merült, néha nem csak kedvtelésből, hanem munkát végezve. Ha elvetődött külföldre, már messze nem volt zöldfülű kezdő, a tiszta, meleg tengerben jól elboldogult, ráadásul olyanokkal utazott, akikkel egyébként is jól ismerték egymást.

Naná, hogy ilyen előzmények után lehetett azt mondani, tanulj itthon, és akkor aztán búvárt faragunk belőled! Csak az a baj, hogy aki ma Magyarországon tanfolyamra befizet, pont olyan elméletet tanul, mint bárki aki külföldre megy, pont ugyanolyan alapgyakorlatokat hajt végre védett vízben, és pont ugyanúgy négy merülés után búvárkártyát kap, mintha bárhol máshol végezné el a képzést.

Teljesen felesleges emlegetni azt a régi búvárképzést és az ott megszerzett rutint, amikor ma ilyen tanfolyamot gyakorlatilag senki nem tart. A tavi merülések sok dologra felkészítenek, de akinek két nap alatt négy csobbanás jut egy bányatóban, fog pislogni amikor eljut a tengerhez. Például amikor alatta nem 10 méter a maximum mélység, tehát ha le is süllyed, megállítja az aljzat- tengerben lehet a fenék több száz méteren is. És egy tónak a közepéről is ki lehet valahogy evickélni, de akit tengerben elkap az áramlás, akár másik kontinensen is kiköthet.

Ezekre pedig pár rövidke tavi merülés nem készíthet fel. Természetesen régen sem készített fel senkit, de nagyon nem mindegy, hogy 30-40 tavi merüléssel, jól ismert merülőtársakkal jutott-e el valaki a tengerhez, vagy pedig itthoni gyorstalpaló után, egy vadidegen helyen befizetve egy merülésre. Utóbbi esetben az ember még alig tud lebegni, levegőfogyasztása sem az igazi. Ehhez képest teljesen új környezettel és új emberekkel szembesül.

Fordítva természetesen pont ugyanúgy elmondható, hogy ha valaki a Maldív-szigeteken pár nap alatt megtanul merülni, attól még erősen zavarba fog jönni, ha a csepeli bányatavakban kellene búvárkodnia és navigálnia.

Egy szó mint száz: önmagában a tanfolyam helyszíne egy ilyen pár napos képzés esetén biztosan nem készít fel mindenre egy kezdő búvárt. A rutin az, ami sokat segíthet. Mert akkor szép lassan fejlődve, lépésről lépésre haladva lehet az emberből egyre ügyesebb búvár, aki tisztában van vele, mi az, ami nem neki való, tiszteli a mélységet, és igyekszik mindig tanulni. 

Ha valakinek arra van lehetősége, nyugodtan fizessen be itthoni tanfolyamra, csak azt ne higgye el, hogy két nap egy bányató mellett szuperprofi búvárt csinál belőle. Ennél azért jóval összetettebb a történet...

Ha már nagyon hiányzik a búvárkodás, itt a vészmegoldás.

Telente, amikor itt Európában erősen beszűkülnek a búvárkodási lehetőségek, szokás vicces képekkel szórakoztatni egymást, kétségbeesésében hol merülnének az emberek. A fürdőkád tipikus helyszíne poénos képeknek- aki zuhanykabint választott, pórul járt.

A szerencsésebbeknek saját medencéje van, ami azért bővíti a lehetőségeket, legalábbis elméletben. Mert palackja és kompresszora azért már messze nincs mindenkinek. Egyébként is elég ingerszegény a környezet, a házi medencék ráadásul jellemzően nem is túl mélyek. Ha már klóros vízbe vágyik az ember, egyszerűbb oda menni, ahol palack is van, meg mélység is.

Egy nagyon okos arc azok segítségére sietett, akiknek nincs otthon medencéje, de úgy búvárkodnának egy jót otthon. Egy, jellemzően vízi mókára használt óriásgömb használatán fordított egy nagyot: ezt töltötte meg vízzel, hogy "merüljön". Alapos, részletes, és szerintem messze túl hosszú videót készített az élményeiről. (Az akció kb. a 6. perctől kezdődik.)

Konklúzió? Hát, nagyjából az, ami sejthető. Egy nagy műanyag gömbben merülni pont ilyen "izgalmas", mint ahogy azt bármelyikünk előre elképzelni. Talán csak annyi látványossága van, hogy az egyébként szárazon levő dolgokat vízrétegen keresztül látjuk. Micsoda mázli, hogy volt ember, aki kipróbálta helyettünk...

Eli Martinez nem az az ijedős fajta: közel fél tonnás tigriscápával balettozik.

A tigriscápa a legveszélyesebb cápafajok közé tartozik. Gyakorlatilag mindenevő, szinte konzervnyitóra emlékeztető fogai számára nincs túl kemény falat. Emberek is estek már áldozatul támadásának.

Így aztán a búvár mutatványa nem veszélytelen, még ha annak is tűnhet nyugodt reakciója miatt. Természetesen rengeteget merült ilyen ragadozókkal, tudja mit csinál, tisztában van a kockázatokkal- de másnak nem érdemes utána csinálni...

Fantasztikus képeket neveztek az Underwater Photographer of the Year 2018 versenyre.

Mit is mondhatnék? Inspiráló, hogy itt tart ma a búvárfotózás élvonala! Az ember mindig tud ötletet meríteni egy ilyen galériát átböngészve...