Klasszikus izraeli titkosszolgálati akció, meglepő fedősztorival.
Nemsokára a mozikba kerül a Red Sea Diving Resort című film Chris Evans főszereplésével. Noha a cím azt sugallja, hogy a középpontban a vörös-tengeri búvárkodás áll, valójában egy akciódús filmről van szó, ami egy különleges történetet dolgoz fel a nyolcvanas évek elejéről. És ami a legjobb: valós történelmi eseményeken alapul!
A Haaretz hosszabban is ír a történetről. Az izraeli állam az 1970-es évek második felében hozott döntést az etiópiai zsidók kimentéséről és Izraelbe viteléről. A polgárháború elől menekülő emberek Szudánban kerültek menekülttáborokba. Noha az arab ország nem volt éppen baráti viszonyban Izraellel, helyzete miatt mégis jó esélyt kínált az emberek kimentésére. Nyilván csakis titokban hajthatták ezt végre, tehát a Moszad bevonásával kezdték a tervezést.
Ám évekbe telt, amíg a titkosszolgálat megtalálta az ideális helyszínt: egy néhány szépen felszerelt tengerparti villákból álló komplexumot, ami akkor éppen üresen állt. Olasz befektetők építették 1972-ben, de a resort nem nyitott meg, ugyanis a szudániak képtelenek voltak kiépíteni az ígért infrastruktúrát, nem volt út, víz és villany sem. Ám a Moszadnak pont a félreeső, tengerre néző helyszín miatt lett nagyon is érdekes.
A szudáni idegenforgalmi hatóság meg volt róla győződve, hogy egy svájci cég vette bérbe a resortot, méghozzá csinos summáért. Miközben azt hitték, európai menedzserek, búvároktatók és szörftrénerek érkeztek a resortba, valójában mind fedett izraeli ügynökök voltak. Gyakorlatilag a Moszadnak adták ki három évre a bázist. Az ő embereik tényleg nekiláttak dolgozni, hogy egy csinos tengerparti nyaralóhelyet alakítsanak ki, felújítottak mindent, lett víz és elektromosság is, és az Arous Holiday Village hamarosan várta a vendégeket.
A helyi alkalmazottaknak fogalma sem volt róla, mi a resort működtetésének valódi célja, nem tudták azt sem, főnökeik izraeilek. A turistáknak szintén elképzelése sem volt arról, hogy egy titkosszolgálati akció díszletében nyaralnak, viszont annyira szerették a helyet, hogy a resort még nyereséges is lett. Voltak csinos, színes brosúrák, amivel a pénzes búvárokat csalogatták a szép villákba, de a fő attrakció természetesen a homokos tengerpart, a korallzátonyok, a roncsok voltak. (Szudán ma is sokak fantáziáját megmozgató búvár úticél, de az infrastruktúra hiánya miatt továbbra sem tudják kihasználni a Vörös-tengerben rejlő potenciált.)
Egyetlen kanadai vendégnek tűnt fel, hogy az "európai" búvároktatók és menedzserek nagyon izraeli stílusban reggeliznek. Maga is zsidó származású volt, és kibucban élt hosszabb ideig, így vette észre, mennyire vékonyra szeletelik a salátában a zöldséget- de megtartotta magának a titkot. A szudáni alkalmazottaknak a péntekenként sütött édes péksütemény lehetett furcsa, no meg persze az is, hogy a főnökeik időnként eltűnnek és meglehetősen fáradtan térnek vissza.
Ugyanis ők elsősorban nem a resort miatt voltak Szudánban. Időről időre teherautóval mentek a menekülttáborokba, ahonnan etiópiai zsidókat vittek a nyaralófaluba, s innen mentek tovább hajóval vagy repülővel Izraelbe. Veszélyes akció volt ez, 1982 márciusában például a szudáni hadsereg egységei nyitottak rájuk tüzet, amikor csempésznek hitték őket- valójában azok is voltak, csak az emberek voltak a "szállítmány". Őket tették csónakba, hogy a nemzetközi vizeken várakozó izraeli hadihajó vehesse őket a fedélzetre.
A golyózáporban az izraeli ügynökök határozott fellépése mentette meg a helyzetet. Elkezdtek üvöltözni a szudániakkal, hogy elment az eszük, fizető turistákra lőnek, és persze azzal fenyegetőztek, hogy a parancsnoknál tesznek panaszt. Azzal indokolták az éjszakai fuvart a tengerpartra a csónakokhoz, hogy a vendégeikat épp éjszakai merülésre viszik- a meglepett katonák még bocsánatot is kértek.
De a történet máshogy is alakulhatott volna, így ezek után ideiglenes leszállóhelyekre vitték a sivatagba az embereket, akiket légi úton juttattak ki az országból. Ezt a tevékenységet ugyanúgy az Arous üdülőfaluban dolgozó izraeli ügynökök irányították. 1982 és 1984 között 17 ilyen légi transzfert szerveztek meg.
A történetet először 1997-ben ismerhette meg a nagyközönség, ugyanis a resort kiépítésében és a fedett akciókban is főszerepet játszó Gad Shimron könyve ekkor jelent meg. Természetesen aligha írhatott meg mindent, hiszen a Moszad cenzorai gondosan ellenőrizték, mi kerülhet napvilágra- ez igazán nem meglepő egy titkosszolgálati akció kapcsán.
Shimron elmondása szerint a kaland veszélyes része mellett viszont voltak nagyon jó dolgok is a búvárbázis üzemeltetésében. Noha viszonylag egyszerű körülmények között éltek és dolgoztak, igazi paradicsomi helyen töltöttek éveket. Csodálatos strandok, fantasztikus merülőhelyek vártak rájuk, és még fizetést is kaptak.
A Moszad ügynökei számára az is vonzó újdonság lehetett, hogy nem megtorló bevetésen kellett részt venniük, hanem egy humanitárius akcióban. A menekülő embereknek segítettek új hazát találni, és büszkeséggel töltötte el őket, hogy sok pénz befektetésével alakított ki egy olyan infrastruktúrát egy ellenséges országban Izrael, amivel ezreket menthettek ki Etiópiából. A búvárbázison keresztül is sok embert vittek ki, de az igazán nagy volumenű mentőakciókra 1984 végétől került sor. S amikor ez befejeződött, az Arous Holiday Village története is lezárult. A bevetés sikerrel járt, és minden veszély ellenére valamennyi izraeli ügynök épségben hazatérhetett.
Igazi filmvászonra illő sztori ez- és ezt Hollywoodban is így gondolták. Gideon Raff rendező megkereste Shimront hogy egyeztessenek a könyvének a jogairól, de végül Raff úgy döntött, hogy inkább átdolgozza az egészet. Így aztán nem történelmi filmre, hanem inkább "amerikanizált" akciómozira számíthatunk. Meglehet, nem lesz rossz az sem, de azért mindenképpen izgalmas megismerni a valóságot is. Az ugyanis önmagában is meglehetősen hihetetlen és különleges...
Csatlakozz a búvárok közösségéhez!
