Big Blue Búvár Blog

Van, ahol a mesterséges zátonyok telepítéséből sem maradhat ki a politika.

A búvárturizmusáról nem éppen ismert Libanon is be szeretne szállni ebbe a népszerű üzletágba. Mivel természetes, látványos élőhelyből nincs túl sok a partszakaszon, ráadásul a hulladékkezelési problémák sem segítik az élővilágot, a szokásos megoldást választották.

A mesterséges zátonyokból ma már van mindenféle, mindenfelé. Az extravagáns szoborparkok és a nem különösebben izgalmas, direkt elsüllyesztett halászhajók között elég széles a skála. A libanoniak által választott megoldás, az, hogy páncélos harcjárműveket küldtek a víz alá, még az izgalmasabbak közé tartozik. Remélhetően ezt kellően alapos tisztítás előzte meg, mert ha olajos, szennyezett roncstelepszökevények kerültek a tenger fenekére, az nem fog segíteni az élővilág megtelepedésének.

És persze van még ezer és egy összetevője annak, hogy búvárok érkezzenek egy-egy országba. Jó infrastruktúra, profi búvárbázisok- hogy ez Szidon városában rendelkezésre áll-e jelen pillanatban, azt nem tudom, de víz alatti tankjaik legalább már vannak.

Amire nagyon ügyeltek, az az, hogy a páncélosokat úgy helyezzék el, hogy azok ágyúinak csöve az "ősi ellenség", Izrael irányába mutasson. Ezzel fejezik ki állítólag szolidaritásukat a palesztinokkal. Hogy kell-e politikai üzenetének lenni egy mesterséges zátonynak? Nos, üzenete sok projektnek van. A környezetvédelmi jellemzőbb, de a lanzarotei szoborpark például a menekültválságra reflektál, míg sok helyen a hazafias vonal a fontos- az amerikai mesterséges zátonyok közül az egykori hadihajókról nem hiányozhat a csillagos-sávos lobogó.

A víz alatt szerencsére egyenlőség és demokrácia van, a politikai felhangok pedig úgyis tompulnak, változnak. És izgalmasabb kérdés, hogy ócskavasak süllyesztése helyett nem tudnánk-e valamit tenni azért, hogy a természetes élőhelyek gyarapodjanak?

A színész nagyon rákapott a búvárkodásra, és ebből most már a gyerekei sem maradhattak ki.

Will Smith érdekes figura. Sikeres színész, énekesként is voltak slágerei, és ha arra gondoltunk, a Prince of Bel Air óta folyamatosan ott van az élvonalban, csak kalapot emelhetünk előtte. Tudatos karrierépítésének része az is, hogy mostanában a közösségi médiában aktív. 

Ennek pedig váratlanul haszonélvezője lett például kis hazánk, benne is elsősorban Budapest. A sztár felment a Lánchídra és megnézte az Operaházat, és mondani sem kell, a megosztott videókat a világon mindenki láthatta. Erősebb országimázskampányt tolt, mint amiért milliárdokat fizetünk ki közpénzből- és persze saját magának se jött jól pár jópofa, sok helyen megosztható videó.

Most pedig a búvárüzletágban dolgozók örülhetnek, mert a korábbi merülős videója után Will Smith ezúttal már egész családját bevonta a buliba. Mindhárom gyereke vele tartott a víz alá egy kis ismerkedő merülésre, azaz rövidke időre témává tette a búvárkodást.

Ha viszont nem a bizniszt nézzük, akkor csendben megjegyezhetjük, a közös merülés az egyik legérdekesebb, legizgalmasabb családi program lehet. És ennek felismeréséhez nem kell se filmsztárnak, se szupergazdagnak lenni, csak szeretni kell a kalandot, a tengert, a közösen töltött időt.

Nem láttam még búvárt, aki így gyűjtötte volna be a rákokat.

A videón elsőre csak az látszik, furcsán testes a hajóra mászó búvár. De érdemes végignézni, ahogy odamegy a ládához, s ruháját kinyitva, vagy száz rákot önt ki belőle. Őszintén szólva a logikát sem értem, sokkal könnyebb, egyszerűbb és kevésbé balesetveszélyes lehet, ha zsákba tenné a zsákmányt. Már csak azért is, mert nem tudom, hogy tömködi be az újabb és újabb rákokat úgy, hogy közben ne szökjenek el az előzők...

De egy dolog ezer százalék: a fickó biztosan nem csiklandós!

Hihetetlen mentőexpedíciót hajtottak végre a barlangi búvárok.

Még napokkal később is téma az egész világban, ami a thaiföldi barlangban rekedt gyerekek kimentése során történt. Búvárkörökben pedig egy kicsit szakmaibb szemmel zajlik az elemzés, még ha ilyen szintű barlangi búvártudással kevesen is rendelkezünk.

A mentés zárultával egyre újabb információk kerülnek napvilágra, és most már többet tudhatunk arról, milyen körülmények között dolgoztak a búvárok, hogyan zajlott egészen pontosan a gyerekek kihozatala.

Itt most tennék egy kitérőt: az emberek életéért küzdő búvároknak a barlang mélyén elsősorban a mentés megszervezése volt a feladata, nem pedig a szenzációra éhes média tájékoztatása. Bár kétségtelen, Elon Musk feltűnésében volt önreklám, tulajdonképpen nagyon hasznos volt ez, hiszen a figyelem jelentős része ráirányult, a mentésben valóban résztvevők tudtak nyugodtan dolgozni. Hogy Musk mennyire rendes ember, azt én meg nem mondom, de az biztos, hogy egy hét múlva már csak az ő nevére fognak emlékezni, az életüket kockáztató búvárokéra nem. De szerintem aki ott volt, merült vagy a felszínen segített, azt ez pont nem érdekli.

Mint kiderült, az elején, a napokon át tartó keresés során teljesen kilátástalan helyzetben voltak a búvárok. Zavaros víz, erős sodrás, szűk járatok- a barlangi búvárok már azt tervezték, feladják a reménytelen munkát. A thai illetékes viszont közölte, akkor majd a helyi katonai búvárok folytatják a keresést, mert egyszerűen ő nem állhat ki a nyilvánosság elé hogy ennyi volt, amíg biztosat nem tudnak.

A külföldi barlangi búvárok ekkor úgy döntöttek, mégiscsak újból merülnek, mert tudták, a katonai búvárok életébe kerülhet az, hogy ilyen merülésben nincs tapasztalatuk. Szerencsére javultak a körülmények is, de még mindig napok kellettek, amíg sikerült a vezetőkötelet rögzítve eljutni a gyerekekig- a felvételek bejárták a világot. 

Ám innentől jött az igazi kihívás. Feltűnt a már említett Elon Musk, és záporoztak az ötletek. A víz alatti út tűnt a legkockázatosabbnak, mégis kiderült, egyszerűen nincs más lehetőség. Így hozták ki a gyerekeket, de valójában nem tudták őket barlangi búvárnak kitanítani, ez egyszerűen nem volt reális, hiszen úszni sem tudtak. 

A srácokat hordágyra kötözték, az arcukat teljesen fedő maszkon keresztül vettek levegőt. Arról nem mondanak pontosat, milyen nyugtatót kaptak, de erre egyszerűen szükség volt, hogy ne essenek pánikba a zavaros vízben, miközben tehetetlenül tűrik ahogy a hordágyon viszik őket. A mentők döntése helyesnek bizonyult, hiszen valamennyien élve kijutottak. A hordágyat víz alatti csatárláncba rendeződött búvárok adták kézről kézre, és így egy-egy menetben négy gyereket tudtak kihozni. A mentés a végére már egészen gyorsan ment, ahogy a búvárok pontosan megismerték a helyszínt, és tudták, hol jönnek a szűkületek, hogy lehet a legegyszerűbben ott átvinni a hordágyat. 

Ne feledkezzünk el a thai búvárról, aki életét vesztette a művelet közben. Nagyon sok merülést hajtottak végre a csapat tagjai, először amíg kutattak, aztán amíg kiépítették a kötélrendszert, palackokat helyeztek el, mindezt a mentés előkészítéseként. Tulajdonképpen csodaszámba megy, hogy egyetlen ember hunyt el, hiszen magának a csapatnak is minimális esélye volt a túlélésre, de esete így is nagyon szomorú.

Összességben egy rendkívül bonyolult, ám nagyon sikeres mentőexpedíciót hajtottak végre Thaiföldön a barlangi búvárok. Nyilván egyre több részletet ismerünk meg, aztán jönnek a kissé szenzációhajhász dokumentumfilmek, majd a játékfilm is, amiben egy dúsgazdag vállalkozó nagy találmánya és egyéni önfeláldozása lesz a megoldás kulcsa. A valóság persze egész más: itt élesben ment minden, és csak egy esély volt.

És nem egy vagy két hős hanem számtalan önzetlenül segítő ember munkája kellett a fantasztikus sikerhez. Le a kalappal valamennyiük előtt!

Indonéziában nem csalódhatnak a makrófotózás szerelmesei.

A rengeteg merülőhelyről híres ország több pontját azért szeretik a búvárok, mert nem a nagy kéket kell figyelni, hanem épp ellenkezőleg, a tenger fenekén érdemes nézelődni. Ott élnek a színes kis csigák, rákok, tintahalak, murénák és még sok-sok fantasztikus látnivaló.

Horgot szedett ki puszta kézzel egy cápa szájából Leigh Cobb.

Láttam már hasonló felvételt, de azért nem túl sokat. Csakis rutinos, a cápákat kiválóan ismerő búvárok számára lehetséges ennek a kivitelezése, hiszen a ragadozók mozdulatai az átlagbúvár számára kiszámíthatatlanok.

Leigh Cobb brit tengerbiológus hölgy, aki évek óta merüléseket vezet. Floridából hajóznak át a csoportokkal a Bahamák vizeibe, ahol cápákkal merülhetnek a vendégek. Leigh már tudja, hogy reagálnak, hogy mozognak a cápák, képes őket haldarabokkal a kedve szerint csalogatni.

Ezúttal egy óceáni fehérúszójú cápa tűnt fel neki, aminek a szájába horog volt akadva. Ezt a gyors cápát viszonylag veszélyes fajként tartják számon, emiatt is van kockázata a segítségnyújtásnak. Szerencsére egy gyors mozdulattal sikerül kiszedni a horgot.

Erre azért van szükség, mert a cápának nyilván fájdalmat okozó, a táplálkozást akadályozó horog miatt akár el is pusztulhat a ragadozó. Ám a "szájsebész" beavatkozása esélyt adhat a gyors gyógyulásra.

Remek videó készül az egykori kőbánya elárasztott járataiban.

A búvárok egészen messziről is érkeznek Budapestre, mert híre ment a nagyvilágban az itt található különleges merülőhelyeknek. Az egyik a legendás Molnár János-barlang a Rózsadomb alatt, a másik pedig a kőbányai pincerendszer.

Két teljesen eltérő adottságú helyről beszélhetünk. A Molnárban a víz meleg, és a barlang természetes, míg Kőbányán hideg, de tiszta víz töltötte fel az ember alkotta helyiségeket. Nagyon misztikus a hangulata annak, amikor az ember az egykor a sörgyár által is használt területeken úszhat, látva a régi lépcsőket, eszközöket. 

Bevallom, kicsit büszke vagyok, amikor külföldiek csodálkoznak rá ezekre a helyekre, és készítenek remek képeket, videókat. Ezek Budapest kevesek által ismert pontjai, és olyan egyediek, amikhez nem nagyon van hasonló máshol. Izgalmas, amikor ezek viszik a jó hírünket a nagy világban- ezért is osztom meg szívesen ezt a videót.

A barlangban rekedt thai gyerekek esete kapcsán sokat beszéltek a búvárkodásról.

A történetet valószínűleg most már mindenki ismeri: Thaiföldön egy kölyökcsapat tagjai barlangi kirándulásra mentek az edzőjükkel, de a heves esőzések miatt megáradt patak elzárta a kiutat. Sokáig azt sem lehetett tudni, hogy életben vannak-e, de barlangi búvároknak sikerült hozzájuk utat találni. Ám a kimentésük már egy másik történet lesz. 

A gyerekeket megtaláló két barlangi búvár kapcsán rácsodálkoztak, hogy két középkorú, korántsem Superman-alkatú férfi járt sikerrel. Azért nem árt tudni, hogy amíg valaki oda eljut, hogy felfedezőként merüljön barlangokban, sok év telik el. Általában szükséges a száraz barlangokban szerzett tapasztalat, aztán meg kell tanulni búvárkodni, és folyamatos továbbképzésekkel juthat el valaki oda, hogy barlangokban merüljön. De a nagyobb távolságokat beúszó, mélyre merülő búvárok különleges felszerelést használnak, amit mind maguknak szereznek be, erre sem árt gyűjteni. Sok idő, sok tanulás, sok pénz, amíg valaki eljut erre a szintre.

Ráadásul a barlangi búvárkodás éppenséggel nem a rohanásról szól. Kifejezetten tiszta fej, jó mentális állapot kell ahhoz, hogy valaki biztonsággal merüljön olyan zárt terekben, ahonnan nem lehet csak úgy egyik pillanatról a másikra a felszínre emelkedni. Az új járatok feltárása sem macsóságról szól, a kutatás, a felfedezés fontosabb. Nem az a menő ebben a körben, aki öncélú rekordokat hajszol, hanem aki a lehető legnagyobb biztonsággal képes megtervezni és végrehajtni egy bonyolult merülést, és a felfedezést dokumentálja is.

Visszatérve a thai barlangban történtekre, ez a barlangi mentés sem más alapvetően, mint egy jól megtervezett merülés. Olyan emberekre volt szükség, akik merültek már barlangban, tudják, hogyan kell biztonsággal búvárkodni rossz látótávolságú vízben, és vissza is tudnak térni.

A két brit búvár nyilván kiválóan képzett ember ezen a területen, de ha visszaemlékszünk rá, amikor az Esztramos barlangból mentettek pár éve, nálunk is volt olyan ember, aki képes volt hasonló körülmények között megoldani a feladatot. A barlangi búvárok meglehetősen kicsi, de nagy tiszteletnek örvendő csoportnak számítanak a búvárkodás világában, pont azért, mert ezek azért nem hétköznapi körülmények. (Bár hirtelen sokaknak lett megalapozott álláspontja a barlangi búvárkodásról mifelénk, meg kell jegyezzük, a barlangi merülőhelyek viszonylag nagy száma miatt nálunk tényleg vannak rutinos, magasan képzett barlangi búvárok, akik ilyen helyzetben is megállják a helyüket.) Természetesen a magyarországi balesetnél sem egyetlen ember hőstettéről volt szó, és most is elmondható, a két brit búvárt emlegeti mindenki, de egy egész csapat dolgozott azon, hogy sikerrel járjanak.

A lényeg, a gyerekek megvannak, a víz alatt lehet nekik ételt bejuttatni, búvárképzettséggel rendelkező orvos is eljuthat hozzájuk, és a rendszeres látogatások miatt nem érzik magukat annyira elzárva a világtól. A valóságban viszont nagyon is szorult helyzetben vannak, mert amíg az esős évszak tart (és itt hónapokról beszélünk), és a víz így árad a barlang bizonyos részein, a kimenekítésük nagyon nagy kihívás.

Több lehetőség is van. Nyilván folyik a kutatás, hogy vannak-e a barlangnak olyan járatai, ahol szárazon ki lehetne hozni a gyerekeket. Nem biztos, hogy ez egy olyan alaposan feltárt barlang, mint amiket a világ más részein a kutatók már teljesen bejártak, azaz megvan az esélye annak is, hogy találnak utat. 

A másik lehetőség, hogy türelmesen várnak odabenn a bajba jutottak, amíg a víz el nem apad, s a maradékot el nem lehet szivattyúzni. Hát, ez sem lesz egy könnyű menet, lelkileg iszonyat megterhelő lenne ott ülni mondjuk októberig, de a másik fele a történetnek, hogy ez viszonylag kockázatmentes, és mivel van út az ellátásukra, ki lehet bírni. És azt gondolom, hogy azok után, hogy napokig azt hihették, a barlang mélyén fognak meghalni, akkora megkönnyebbülést jelenthetett a búvárok feltűnése, hogy ezt már ki tudnák bírni. (A fiúk és az edző előtt is le a kalappal, mert viszonylag jó állapotban vészelték át ezt a hosszú várakozást a kilátástalan helyzetben.)

No és mi van a víz alatti úttal? Azt mondják, hogy a gyerekek még úszni sem tudnak, belőlük kellene tehát barlangi búvárt(!) faragni pár nap alatt valahogy. Mondjuk nézzünk egy könnyű hasonlatot: még biciklizni sem tudó gyereknek adna valaki egy krosszmotort, hogy rövid gyorstalpaló után menjen egy kört egy durva pályán? Valamiért azt hiszem, nem lenne túlságosan népszerű az ötlet. 

Először is el kellene kezdeni felszereléseket szerezni gyerekméretben. Aztán jöhetnek az alap vízhez szoktatási gyakorlatok, a merülés, aztán a barlangból kiúszás. A víz hideg, a táv hosszú, látni nem lehet semmit, ott van a tudat, hogy egy zárt térben kell nyugodtnak maradni- mindezt gyerekfejjel kellene kezelni, miközben még a rutinos búvárok jelentős része is nemet mondana egy ilyen merülésre. Van, aki szerint a fiúk vagánysága előny, de én attól tartok, gyorsan elpárolog a bátorság ilyen körülmények közepette, és ez teljesen normális.

Aki már búvárkodott barlangban, az pontosan tudja, milyen érzés a tudat, hogy feletted nem felszín van, ahova egyszerűen felúszol, hanem egy szilárd sziklafal. Sokan már azt sem szeretik, hogy egy-két méterre beússzanak egy üregbe- és ezt senki nem is erőlteti, mert ez mindenkinek a saját döntése. E sorok írójának is van egy nagyon minimális ilyen tapasztalata, ismerem egy picikét ezt a világot, és tudom jól, ha a látótávolság leromlik, akkor hirtelen nagyon kétségbeejtő tud lenni a helyzet. Egyszerűen többé nincs tájékozódási pont, nem tudod hol van fel, le, előre vagy hátra. Akad aki ilyenkor úgy van vele, hogy mindegy hogy, csak jusson a felszínre, rémülten úszkál össze-vissza, leveszi magáról a felszerelést, kaparja a sziklát, és a másik búvárnak kellene megpróbálni segíteni neki, miközben ő ugyanúgy nem lát semmit.

A gyerekeket tehát egyesével kellene kihozni. Ám mi van, ha mondjuk néhányuk megijed, feladja még az első gyakorlatok során? Vagy az őket oktató búvárok mondják azt, nem lehet vállalni a kockázatot? Ha a csapat fele úgyis ott marad, nem egyszerűbb mindenkit együtt benn hagyni, amíg nem kínálkozik jobb megoldás? Azért azt tudni kell, ha valamelyik fiú a sötét, zavaros vízben, valahol félúton kontrollálatlanul pánikolni kezd, azzal bajba sodorja az őt segítő búvárt is, aki megpróbálhatja a saját életét kockáztatva kimenteni, vagy a sorsára hagyja a gyereket- ilyen döntéssel terhelni az önkéntesen segítő embereket nem lehet. És gondoljunk bele, hogy a benn maradt gyerekeknek el kell mondani, egyik társuk nem élte túl a merülést, de azért őket megpróbálják biztonságosan kihozni...

Olvastam már olyan ötletet is, hogy afféle minitengeralattjáróhoz hasonló víz alatti kapszulában kellene őket kihozni, és akkor nem kellene megtanulniuk a barlangi búvárkodást. Mindez jól hangzik, amennyiben a barlang úgy néz ki, mint a metróalagút: tágas és egyenes. Ha nem, akkor akad pár apróbb nehézség. Például az, hogy ilyen mentőkapszula nincs, ami elég nagy a gyerekhez, és elég kicsi a járatokhoz. Megtervezni, megépíteni, bejuttatni, a víz alatt odavinni- mire ez megvalósítható, a száraz észak is beköszönthet.

Abszolút laikus vagyok a barlangi búvárkodás témájában, és ennek tudatában csak saját véleményt mondok. Én úgy hiszem, mivel a gyerekek élnek, lehet nekik bejuttatni sok dolgot, nincs értelme kapkodni. Ebbe természetesen bekavarhat, ha tovább emelkedik a vízszint, de igyekeznek szivattyúzni. Még az is lehet, hogy a szivattyúzás fogja lehetővé tenni, hogy merülés nélkül jöjjenek ki. Be lehet vinni műszereket is, hogy pontosan meghatározzák a helyzetüket, új utakat keressenek. Az esztrámosi esetnél sem a víz alatt hozták ki a búvárt, hogy egy példát említsek. A különbség az, hogy a fiúk Thaiföldön sokkal mélyebben vannak, de én innen meg nem tudom ítélni, mennyi a realitása egy ilyen lehetőségnek.

Abban pedig hiszek, hogy azok a barlangi mentők, akik elég felkészültek voltak a gyerekek megtalálására, jó döntést hoznak arról, mi a legbiztonságosabb mód a bajba jutott csapat kihozatalára. Pont ez a szakértelem volt az, ami lehetővé tette a megtalálásukat, és most erre van szükség ahhoz is, hogy mindenki kijusson élve- a bennrekedtek és a mentők is.

(A cikk megjelenése után egy nappal olvastam a hírt, hogy az egyik segítő búvár életét vesztette merülés közben. Tehát ekkora kockázatról van szó, még egy rutinos búvár számára is- nem hogy teljesen kezdőknek.)

Komoly feladat vár a tűzszerészekre.

Tudom, mindenki utálja amikor lezárják a fél várost ilyen-olyan okokkal. Futóverseny, repülőshow, most még ez a bomba is... Nem lehet úgy megoldani, hogy gyorsan kiveszik, elviszik és nem áll meg az élet Budapesten, merülhet fel a kérdés?

Hát ez nem ilyen egyszerű történet. Mi, laikusok csak annyit tudunk, hogy ez egy "bomba", és slussz. De hogy mikori, mekkora, milyen állapotban van, robbanhat-e bármikor vagy sem, erről semmiféle információnk nincs. És sajnos amikor keresni kezdenek, akkor a tűzszerészeknek se!

Alapvetően úgy indul a kutatás, hogy van a víz alatt valami, ami veszélyes lehet. Talán az, talán nem, de ki vállalja a kockázatot, hogy látatlanban eldöntse? Mint ahogy sokszor máskor, most is a véletlen vezetett nyomra, amikor egy vízbe esett autót emeltek ki búvárok segítségével, és ők látták meg a gyanús tárgyat. Alapszabály, hogy amihez nem értesz, azt nem piszkálod, átadták hát az információt és a terepet a katonáknak.

És akkor jön a keresés. A Duna mélyén rengeteg dolog rejtőzik- azt már most garantálom, bombából több is akad még, csak nem tudjuk, hol vannak. Amikor műszerrel vizsgálják a folyó fenekét, eleve leginkább az látható a kijelzőn, amit az üledék nem fed el. Azaz sok-sok dolog teljesen be van ágyazódva. Ha a bomba elég nagy, akkor ki lehet szúrni. Persze nem úgy kell elképzelni, hogy van egy nagy, éles bombasziluett, hanem van ott valami hasonló alakú- lehet az éppen olajoshordó is.

A búvároknak aztán a víz alatt kell egészen pontosan felderíteni, mit is találtak. Ami egész könnyű lehetne, ha látnának bármit. De a Duna mélyén a látótávolság csekély, gyakorlatilag tapogatózni kell. A körülmények sem egyszerűek, mert nagyon visz a víz. Ha emlékszünk a hírekre, eleinte nem találták a bombát, és azt gyanították, a folyó sodorta arrébb. Ugyan milyen ereje lehet a Dunának, ha egy több száz kilós bombát el tud görgetni? És ebben kell dolgozni a búvároknak. A kezükkel tapogatva próbálják a tárgyat beazonosítani, meghatározni a méretét. Melyikünk vállalná be, hogy ilyen viszonyok között vizsgálja meg, vajon egy fél tonnás, rozsdásodó, élesített robbanószerkezet van ott vagy valami más?...

(Bombázás Lágymányosnál Fotó: Fortepan)

És ha még meg is határozták a helyzetet, és nagyjából van egy elképzelés arról, milyen bombáról van szó, csak a történet elején járunk. Mennyire van mélyen? Lehet-e mozgatni biztonsággal? Mi a legjobb megoldás a kiemelésre? Hogy hatástalanítsák? Hova vigyék, hol semmisítsék meg, hogy ne kockáztassanak emberéletet? 

Apropó, kockázat. A mi érdekünkben van lezárás, hogy egy véletlen detonációban ne sérüljenek civilek. Ám a tűzszerészek pont ott vannak, ahova senki más nem megy önszántából, ők dolgoznak a bombával. Bízzunk bennük, amikor nagyon elővigyázatosak. Lehet, hogy túlzott az óvatosság, de ilyen ügyekben mindig, mindenki csak utólag lehet okos. A felszínen majd kiderül, pontosan milyen bomba ez (ne feledjük, annyi harc dúlt a város felett, hogy ez lehet amerikai, német, szovjet fegyver, kicsi, nagy, gyújtó- vagy másféle bomba), és mit lehet vele tenni. 

Nem az az igazi kihívás, hogy kitaláljuk, merre kerüljük az útlezárásokat, hanem az, hogy valaki bevállal egy merülést ilyen helyzetben. Le a kalappal a búvárok és tűzszerészek előtt! És persze csendben megemlékezhetünk azokról a bátor búvárokról, akik közvetlenül a háború után, sokkal egyszerűbb felszerelésekkel rengeteg fegyvert emeltek ki a Dunából. A katonákat gyakran csak a háborús tevékenységért szokták hősnek nevezni- pedig megvannak a békének is az igazi hősei.

(Rézsisakos búvár munkában, 1943 Fotó: Fortepan)

Ilyen neonszínűnek nem nagyon szoktuk látni a tenger mélyét.

A víz alatti világról manapság már annak is lehet egy elképzelése, aki nem búvárkodik, hiszen rengeteg látványos film mutatja be, mi rejtőzik a felszín alatt. Mindenki megnézheti ezeknek köszönhetően, milyen fantasztikusan szép egy színes korallkert.

Az újdonságra vágyó búvárok pár éve kezdtek el kísérletezni azzal, mi történik, ha UV lámpával világítják meg az élőlényeket. Nagy meglepetésükre bizonyos dolgok vakító neon fényben tündököltek. Olyannak látták a korallokat, rákokat, murénákat, mint soha azelőtt.

Hogy miért van néhány állatnak szüksége arra, hogy UV fényben így világítson, azt nem tudni. Ami tény, hogy a víz alatti világot már jól ismerő búvárok számára már adott a lehetőség ennek a neonvilágnak a felfedezésére. Amióta divatos lett a "fluo dive", a gyártók piacra dobták a vízhatlan UV lámpákat, de olyan is akad, ami nappal fehér fénnyel világít, éjszaka viszont UV üzemmódra váltható.

Már én is kipróbáltam ezt a fajta merülést tengerben, de meg kell említsem, a Molnár János-barlangban élő kis vakrákok is sokkal jobban láthatóak UV-lámpa fényénél. Szóval még csak messzire se kell utaznunk, ha ilyesmi érdekel valakit...