Big Blue Búvár Blog

Az éj leple alatt indulnak el a ragadozók a Vörös-tenger mélyén.

Ez az érdekes videó Egyiptomban készült. Egy héten át dolgozott éjszaka a búvár, aki szerette volna megmutatni, hogy cserkésznek a különböző éjszaka aktív ragadozók, és hogy fest, amikor elejtik áldozataikat.

Az éjszakai merülés különlegességét ugyanis az adja, hogy a nappal aktív lények igyekeznek védett helyre húzódni, alszanak, megriadnak lámpáink fényétől, míg például a murénák vagy a tűzhalak pont ekkor táplálkoznak. Nem egyszer láttam már én is, ahogy ezek az állatok lyukakba, üregekbe nézve keresik a prédát.

Így aztán mindenki figyelmébe ezt az érdekes rövidfilmet, aki saját szemével még nem látta, mi zajlik az éj leple alatt a tengerben. Ha a korallzátonyokról beszélünk, szépség és harmónia jut eszünkbe- ám eközben kőkemény harc zajlik a túlélésért minden egyes pillanatban.

Egy ügyes búvár jó helyen, és máris megvan a lélegzetelállító pillanat.

Adam Stern rutinos szabadtüdős búvár, azaz egyetlen légvétellel merül alá. Ez külön műfaj a búvárkodás világában, vannak, akik sportként űzik, de néha az élőlények mefigyelése során is van jelentősége.

Bizonyos tengeri állatokkal ugyanis máshogy zajlanak a találkozások. A bálnalesek során ugyanis az épp feltűnő tengeri emlősök közelében gyorsan kell beugrani a vízbe a búvároknak, akiknek esetleg csak perceik vannak a bálnákkal. Lebuknak hozzájuk, fotóznak, aztán ki a csónakba és mennek tovább új helyre. Légzőkészülékkel ez nem megy.

Adam számára viszont nem gond az ilyesmi. És a jutalma? Fantasztikus felvételek a hatalmas, mégis a vízben roppant könnyedén mozgó bálnákról. Noha a szelfizés nem mindenki számára szimpatikus, azért valljuk be, ez esetben azért nagyon is érdekes, látványos...

Intim pillanatot örökített meg a szerencsés búvárvideós.

A tenger felszíne alá merülni azért érdekes, mert egy korallzátonyon sokkal inkább a maguk természetességében figyelhető meg az élőlények viselkedése, mint bárhol máshol. Harc az élelemért, a túlélésért vagy az élőhelyért ugyanúgy látható, mint a kölcsönösen előnyös együttműködés.

No meg persze a szaporodás, az utódok gondozása is gyakran látható jelenség. Megelevenedett természetfilm az, ami a szemünk előtt zajlik- s akinek szerencséje van, igazán különleges dolgokat is láthat. A Karib-tengerben, St Eustatius szigete mellett, a Chien Tong roncs közelében vették fel, ahogy két teknős egymásba gabalyodik és érzékien keringőznek.

A búvár csak megfigyelte őket, így azok nem sokat törődtek vele. És remélhetően a jövő búvárai is láthatnak majd sok teknőst a víz alatt, mert zavartalanul tudnak élni és szaporodni...

Néha egy autóméretű cápa is lehet kiszolgáltatott helyzetben.

A búvárok a nagyvilágban 1-2 napja egy felvételről beszélnek, amin az látható, ahogy többen belecsimpaszkodnak a víz alatt egy cetcápába. Egy fiatal állatról van szó, így azt könnyebben meg tudják ragadni, és vontattatják magukat.

A felháborodás elég nagy, sokan követelték a felelősök felkutatását, megbüntetését. Állítólag már meg is van a búvárhajó illetve a hivatásos búvár is, aki felelős. És itt a felelősséget komolyan kell érteni: ha ez olyan helyen történt, ahol a cetcápák zaklatása törvényileg tiltott, komoly pénzbüntetés lehet a vége. Az a nemzetközi búvárszervezet is kizárhatja a szabályszegésért a hivatásost, aminek égisze alatt dolgozik. 

Miért lehet védett egy nagy cápa? A túlhalászat, a tengerek szennyezettsége miatt még egy kisbusz méretűvé növekedő faj is bajba kerülhet. Ráadásul tisztán üzleti szempontból is hasznos a védelem, mert sok turista fizet komoly összegeket azért, hogy velük úszhasson. 

Az utóbbi években már elválaszthatatlan része a búvárképzésnek az, hogy megtanítják, semmihez nem szabad hozzáérni a víz alatt. Ez persze önvédelem is, mert bármi lehet veszélyes, de az állatokat is sokk érheti, megsérülhetnek, netán megfertőződnek. Mivel a búvárok többsége ezt tiszteletben tartja, záporoztak a szidalmak. És a felvétel tényleg elképesztő, nem csak hozzáérnek az állathoz, hanem megragadják.

Persze nyilván akad, aki úgy gondolja, ettől nagy baja nem lehet egy cetcápának, túl van lihegve a dolog. Ám mivel nagyon ellentétes a hangulat a fórumokon, ők többnyire csendben vannak- ha megszólalnak, lehurrogják őket. 

Van, aki arra hivatkozik, régen a legnagyobbak is csináltak hasonlót, cápát szigonyoztak, teknősbe kapaszkodtak. És itt érdemes megállni egy szóra! Két okból sem lehet hivatkozási alap, mit csináltak 50-60 éve a búvárok. Egyrészt azért nem, mert ők maguk is belátták később, hogy ez nem volt helyes, és az úttörők később maguk lettek a legnagyobb környezetvédők.

Másrészt egyszerűen a lépték más. Valamikor volt pár tucat aktív búvár, a sportbúvárkodás kezdetén is lehetett ezrekben számolni. Azt olvastam valahol, ma hatmillió ember van a világon, akinek van búvárvégzettsége. Hogy pár tucat emberből egy vagy kettő letör egy korallt, az még nem tragédia. De ha több millióból több tízezer- az már más. Változnia kellett hát annak a szemléletnek, miszerint a búvár "a tenger ura". Ma már sokkal inkább csodálók, szemlélők vagyunk, és nem az a legnagyobb király, aki a legtöbb tengeri élőlényt ejti el, hanem az, aki a legjobb fotókat csinálja.

Szóval a felvételnek nem örülök, de annak igen, hogy a búvárok közössége egyértelműen elítéli. Ez jó jel, nagyon jó jel, mert azt jelzi, jó irányba változott a szemlélet. És ez a tengernek, az élővilágnak is jó hír. Mellesleg, szégyellje magát, akinek nem elég, hogy olyan szerencsés, hogy karnyújtásnyira csodálhat meg egy cetcápát, még zaklatni, rángatni is akarja...

A búvárszafari utolsó napjára is jutott pár roncs a Vörös-tenger mélyén.

Nem meglepő módon arra riadtam az éjszaka közepén, hogy beindítják a hajó motorját. Tudtam jól, miért: az utolsó napon közelebb húzódtunk Hurghada városához, ahol befejeztük a túrát. Ezért még egy utolsó hosszabb hajóút várt ránk az éjszakában az egyik jól ismert merülőhelyhez.

Az Umm Gamart sokan ismerik az Egyiptomban búvárkodók közül. Ez a szép kis zátony közel van a városhoz, tehát nem csak a szafarik útvonala érinti, gyakran járnak ki ide napi túrákat bonyolító hajók is. Ám nem reggel hatkor érkeznek, mint mi, tehát a nagyobb roham előtt néztünk szét.

A hely egyik jellegzetessége az, hogy nagy koralloszlopok vannak itt, melyek belül üregesek, s üveghalak raja úszkál bennük. Érdemes alulról és felülről is benézni az oszlopokba, jó egy kicsit belefeledkezni a kétségkívül szép korallos élővilágba. Ráják és murénák is gyakran feltűnnek, utóbbiak közül egy páros meglehetősen bizelmas közelségben élt egymás mellett.

Van a merülőhelyen egy kisebb üreg is. Ide éppen csak benéztünk, óvatosan úszva, hogy az aljzatot ne kavarjuk fel. Nem olyan a hely, mint egy nagyobb barlang, hiszen a kijáratot folyamatosan látjuk, inkább csak érdekességként érdemes megnézni a korallkert alatt.

Alig két óra múlva pedig már a hurghadai kikötő előtt álltunk. Valamiért nem nagyon számolunk az itteni merülőhelyekkel, pedig akadnak itt is érdekes dolgok. Az egyik például az El Minya nevű hadihajó roncsa. Mint mindig, a háttérsztori itt is hozzátartozik a búvárkalandhoz. A szovjetek által épített T43 osztályú aknaszedők hogy, hogy nem, egy brit hajó tökéletes másolatai voltak. Az ötvenes végéig építették az 58 méter hosszú hadihajókat, és ezekből vásárolt hét darabot Egyiptom.

A hajókat egyiptomi városokról nevezték el, az egyiket egyenesen Nasszer elnök szülővárosáról, El Minyának. Ez Hurghada előtt állomásozott 1970 február 6-án, amikor izraeli vadászgépek köteléke indult a város reptere elleni támadásra. Az alacsonyan érkező gépek megtámadták a légvédelmi fegyverei miatt veszélyt jelentő aknaszedőt. Az El Minyát egy kisebb bomba találta el, a hajó megfordult majd elsüllyedt. Olvastam egy nyolcvanas évek elején íródott cikket egy brit búvármagazinban, ahol az egyiptomiak még tagadták, hogy a kikötő előtt hadihajó roncsa nyugszik- mára ezt már mindenki tudja.

A roncs viszonylag mélyen van, ám ha jók a körülmények, könnyen merülhető. Inkább történelmi emlék. Azért be is lehet úszni, és lehet látni az egykori felszereléseket. Van pár torpedóra emlékeztető alakú tárgy,  ezeket valójában az aknakeresés közben használták.

Még a merülés előtt felmerült, hogy egy kalap alatt, rövid úszással megnézhetjük az El Minya mellett nyugvó halászhajó roncsát is. A Mohammed Hasabellah nem bír történelmi jelentőséggel, merülőtársammal mégis úgy döntöttünk, tegyünk egy kitérőt oda is- ez volt ugyanis a héten merült tizedik roncs. Akkor már legyen kerek szám! A hajóban sok különös valóban nincs, viszont a felépítményt beborító sok kis hal kifejezetten jól nézett ki. Láttam már hasonlót egy izraeli roncson, szóval a Vörös-tenger ott is, itt is hasonló módon népesíti be a roncsokat.

A túrát aztán ott fejeztük be, ahol kezdtük: a kis roncson, macskaugrásnyira a parttól. Komótosan, alaposan néztünk végig mindent, a hajócsavartól egészen a belső terekig. Igazi meglepetés volt most is a Balena, aminek nem csak a fedélzetén élnek üveghalak, odabenn is rengeteg van belőlük. Barrakudarajok, érdeklődő denevérhalak- jó hosszú merülés lett a sekély roncson való nézelődésből. A lágykorallok fantasztikusan élénk színébe pedig könnyű volt beleszeretni. Így kell zárni egy jó túrát!

Azt nem mondom, hogy a búvárkodás végeztével a hurghadai kikötőben töltött másfél nap óriási nagy élmény lenne, de hát mind tudjuk, ennyi pihenőre szükség van a merülések után, a repülés előtt. Legalább át tudtuk gondolni, hogy is sikerült ez a szafari. Sok-sok dologgal szerencsénk volt, az időjárással, a merülésvezetővel, a kapitánnyal, no meg azzal is, hogy mind az ismert, mind az ismeretlen helyeken jó körülmények vártak. Utólag egyértelmű, megérte felhajózni a Szuezi-öbölig. Ha biztosak lehetnénk abban, hogy még kalandozhatunk ott egy kicsit új roncsokat keresve, akkor lelkesen szerveznénk hasonló túrát.

Még az olyan dolgokból is jól jöttünk ki, mint az isztambuli megálló- bár hazafelé nyilván kihagytuk volna. Összességében a Vörös-tenger nem okozott csalódást semmilyen szempontból, sőt, most olyan új élményeket szereztünk, amiket máris kedvet csináltak a tervezgetéshez. Kicsit magunk mögött hagyhattuk a szokványos útvonalakat, és az új kaland új lökést adott. Ritka ajándék volt ez nekünk, amivel a tenger jutalmazta a bátorságunkat. A magam részéről hálás is vagyok érte!

Az egyiptomi búvár szafarikról általánosságban

Ezen a napon a búvárprogramot a körülmények alakították. És milyen jól jártunk ezzel!

A Gobal sziget lagúnájában levő kis roncsot már ezerszer körbemerültük az elmúlt évek alatt. Jó hely ez, de kinn, a külső oldalon van izgalmasabb roncs is: az Ulysses. A 95 méter hosszú gőzhajó 1871-ben épült. 1887 augusztusában Londonból tartott Kínába, amikor navigációs hiba miatt megfeneklett a zátonyon. Néhány napig küzdöttek azért hogy a hajót levontassák, ám az Ulysses túlságosan komoly sérüléseket szenvedett, így rakományát mentették csak ki, aztán a hajó a tenger fenekére került.

Érdekes történet, és a roncs maga is izgalmas. Ahhoz képest, hogy bőven több mint egy évszázada állja a tenger hullámainak ostromát, egészen szépen egyben van a hajótest. A merülés egysszerű, mert a roncs legsekélyebb része csak 4-5 méteres mélységben nyugszik, csak a hajócsavar környéke van 20 máter alatt. Be is lehet úszni, komoly élővilág van rajta- naná, hogy ezt a roncsot is tervbe iktattuk.

A reggeli merülést terveztük oda, csónakunk neki is lendült a tengernek. Ám a lendület nem tartott sokáig, a motor egyre gyakrabban akadozott, majd le is állt. Egy darabig küzdött a vezető, próbáltunk legalább a zátony első feléig eljutni. Elvergődtünk a Bluff Point nevű részig, beugrottunk merülni, bízva abban, hogy majd valaki értünk tud jönni- és hogy roncs nélkül is érdekes lesz a merülőhely.

El vagyunk kényeztetve a Vörös-tengeren, azt kell mondjam. Igazán szép fal mellett búvárkodtunk, sok kis hallal, nagy legyezőkorallal, a nagyon intenzív élményt jelentő roncsok után mégis kicsit úgy éreztük, ez inkább csak afféle "töltelékmerülés". Egészen addig gondoltuk ezt, amíg fel nem bukkant egy nagy teknős előttünk.

Az ekkora teknősökre jellemző az, hogy nem nagyon zavartatják magukat. Egyszerűen túl vastag a páncéljuk ahhoz, hogy valaki kárt tegyen bennük, így aztán gyakran unottan tűrik azt, hogy megközelítsük, fotózzuk őket. És ez most sem volt másként, majdnem fél órát tölöttünk vele. Ő közben békésen falatozott, nézelődött, úszkált, míg igyekeztünk portrét készíteni róla. Egy szó mint száz, ócskavasak nélkül is élveztük a merülést. Persze ki számított másra?...

A következő csobbanás a felerősődő huilámok miatt a lagúnában volt, a kis roncsnál. Megkerestük a nagy murénákat, játszottunk a bohóchalakkal, megnéztük az aljzaton hasaló hatalmas krokodilhalakat, szóval mindazt, ami itt, ezen a sekély helyen előfordulhat. Aztán ahogy arra készültünk, hogy befejezzük a merülést, még azért közbenéztünk- és ismerős sziluettekre figyeltünk fel: egy kisebb csapat delfin úszott el az orrunk előtt! Csak pár másodpercig tartott az egész, de mondani sem kell, le voltunk nyűgözve. Még mindig nem jutottunk el az Ulysseshez, és most sem bántuk meg.

Délután aztán már tényleg ideálisak voltak a körülmények a zátony külső oldalán is. Az Ulysses pedig nem okozott csalódást. Ahogy régebben, úgy most is benn hömpölygött a hatalmas, átláthatatlan üveghal-raj. Mint egy nagy, élő felhő, úgy áramlottak egyik helyiségből a másikba, néha szinte falat emeltek elénk, máskor teljesen bele is vesztünk. Ez egy megunhatatlan látvány. 

A merülés második felében aztán hagytuk magunkat a sekély vízben sodortatni a zátony külső oldalán. A korallzátony igazán szép arcát mutatta itt, a víz is melegebb volt a szokásosnál. Egyszerűen csak nézelődtünk, belefeledkeztünk a látványba, aztán jött egy kis halakból álló raj, ami egy időre körbeölelt minket, majd tovább is álltak. Az, hogy az éjszakai merülés előtt még befutott egy delfincsalád az öbölbe, s hármukat kivittek csónakkal, így közelről is láthattuk őket, már csak hab volt a tortán a nap végére.

Tulajdonképpen minden a lehető legjobban alakult, egyetlen dolgot kivéve: utunk vészesen közeledett a végéhez...

Nem véletlenül van minden roncsmerülőhely-lista élmezőnyében ez a hajó, amiben most sem csalódtunk.

A Szuezi-öbölben tett két napos kitérő után egy régi ismerős várt ránk: a Thistlegorm. Megoszlott a vélemény, hogy jöjjünk-e el ide, hiszemn már mindannyian búvárkodtunk itt, ráadásul úgy véltük, a jó idő miatt sok másik hajó is állhat fölötte. De hát annyira izgalmas hely, ráadásul útba is esett, így nem hagytuk ki. És milyen jól tettük!

Az idővel szerencsénk volt, nem nagyon nehezítette meg az életünket hullámzás, áramlás is csak az egyik merülésen volt valamennyi. Kora reggel még állt a roncs felett három másik hajó, de utána már gyakorlatilag csak a mi csapatunk merült a hatalmas hajó maradványain, nem kellett kerülgetni senki mást. 

Ki is használtuk a lehetőséget, hogy újból alaposan szétnézzünk- és még valami újat is lássunk. A roncstól nyugatra levő mozdonyt már ismertük, most is megnéztük, és ezúttal a másik oldalra kizuhant mozdonynál is időztünk, aminek főleg a merülőtársam örült nagyon. Benéztünk a tatban levő kis helyiségekbe, aztán körbeúsztuk a hajócsavart is, a legtöbb időt viszont benn töltöttünk a rakterekben, a hídon.

A második világháború idejéből maradt igazi időkapszula a Thistlegorm. A Turkiához hasonlóan hadianyagot szállított az egész afrikai kontinens megkerülésével, amikor az éj leple alatt egy német bombázó ráakadt és pontos találataival elsüllyesztette. Ennek nyoma tisztán látható, hiszen az egész hajótest ketté szakadt. Cousteau csapata fedezte fel a hajót az ötvenes években. A helyzetét nem árulták el, azt csak évtizedekkel később kezdték merülni a kedvtelési búvárok.

Sőt, idővel igazi zarándokhely lett ez a roncs, amit minden búvárkönyv magasztal. Ez pedig több következménnyel is járt. Egyrészt a víz alatt töltött évtizedek minden hajót megviselnek, de a búvárok és búvárhajók özöne látható hatással volt a roncsra, aminek állapota folyamatosan romlik. Akár össze is roskadhatnak bizonyos részei. Ráadásul a sok búvár között akadt nem kevés lelkes szuvenírgyűjtő, akik vittek magukkal minden mozdíthatót. A raktérben levő autókban és motorokon sajnos hiába keresünk már kormányt- és nem azért, mert a háború idején ezekkel nem szerelték fel azokat...

Szerencsére egy teherautó vagy motor túl nagy ahhoz, hogy csak úgy kiszedje pár lopós kedvű búvár. Így aztán a rakterekbe ki-be úszkálva bőven volt mit nézni a tenger élővilága által benépesített egykori járgányokon. Ha a felszínen lenne, klasszikus múzeum lehetne a hajó, a számtalan járművel, bombával, lövedékkel- persze most is tekinthetünk rá múzeumként. Ám egyben emlékhely is, mert több tengerész életét vesztette az elsüllyedéskor.

Minden merülésen más és más részt igyekszünk bejárni. Jó fotók készülnek a különböző rakterekben, mert mi igyekszünk vigyázva mozogni, ne verjük fel az aljzatot. Furán hangzik, hogy óvatosan kell bánni egy hadihajóval, de ha egy 80 esztendős "öreg hölgyről" van szó, talán érthető. A társam aztán furcsa dolgot mutogat, mintha dörzsölné magát. Fázik? Nem, valamit meg akar nézni. Aztán beugrik, mosakodásra utal- keressük meg a kapitány fürdőszobáját!

Jártam már párszor ezen a roncson, de hazudnék, hogy minden zegét-zugát ismerném. Inkább csak a megérzéseimre hallgatok, amikor a hajó közepén beúszunk egy nagyobb helyiségbe, aztán kiderül, szerencsénk volt: megvan a fürdőkád. Szappant nem hoztunk magukkal, de minek is: aki napi négy órát áztatja magát a tenger vizében, annak ilyesmire nincs szüksége. Nem is tudom, miért gondoltuk, ki is hagyhatnánk a Thistlegormot az útvonalból...

Estére átmegyünk a szoros túloldalára, ahol egy régi, kedves merülőhelyünk van: a sekélyben nyugvó, teljesen darabokra szakadt kis bárka, ami a Vörös-tenger egyik legizgalmasabb éjszakai merühelye számomra. Most sem csalódunk, murénákat, kis rákokat, halrajokat látunk, itt mindig megéri beugrani a vízbe. Nem kell kapkodni, sietni, kényelmesen nézelődünk, jó levezetés ez a Thistlegorm után.

Persze a két roncs összehasonlíthatatlan, de aki merül, annak képesnek kell lennie más és más szempontok szerint értékelni a különböző helyeket. Mindegyik más, mindegyik mást tud mutatni. 

Mi pedig még mindig lelkesek vagyunk, élvezzük a búvárkodást, túl a túra felén is. Nem hagyunk ki egy merülést se, és a tenger ezt azzal hálálja meg, hogy mindig mutat valami izgalmasat. Noha a legizgalmasabb roncsokat magunk mögött hagytuk, reménykedünk, hogy tartogat még nekünk kalandot az út. És váratlan módon, ezen az estén a hajó egy métert se hajózik- pedig már úgy hozzáedződtünk, szinte hiányzik!

Amit az egyiptomi búvár szafarikról tudni érdemes

Igazi kalandtúrává vált a Szuezi-öbölben a búvártúránk.

Az éjszakai hajózást már lassan kezdjük megszokni, reggel pedig ismét próbáljuk megtippelni, pontosan hol is állunk. Egy roncshoz vagyunk kikötve, és ezt elég könnyű megállapítani, mert annak rozsdásodó felépítménye kilóg a vízből. A korábban látott képek alapján okoskodok, talán a nagyon sekélyben nyugvó Laura Security ez? A háttérben a parton ipari létesítmények, a tengeren olajfúrótornyok- az biztos, hogy Ras Gharib előtt állunk. Erre se szoktak jönni búvárhajók!

Azt hisszük, készülhetünk a merülésre de a kapitány másként dönt. Ugyan csak egy roncs helyzetét ismerjük, próbálunk még más hajókat is találni a környéken. Azt vesszük észre, hogy egy úszó platform körül forgolódunk, de ott ipari búvárok dolgoznak valószínűleg- sok dolgunk ott nem lehet. Aztán odébbállunk, majd a motorok elhallgatnak, kikötünk, és jöhet az eligazítás.

A merülésvezetőnk, Aziz rutinos profi, húsz éve vezet merüléseket a Vörös-tengeren. Most viszont nevetve mondja, életében először fogalma nincs, milyen roncs van alattunk és mit fogunk látni. De hát mi akartuk, hogy minden új merülőhelyet próbáljunk ki, és mi bólogatunk: menjünk, nézzük meg, mi az a roncs!

A merülőpárommal követjük a kötelet. Nem teljes hajótestet találunk, hanem nagyobb alkatrészeket, acéllemezeket. A víz sekély, a látótávolság közepes, de azért megyünk tovább. Hamarosan egy nagyobb tömb sziluettje rajzolódik ki: ez lehetett a hajó tatja. Méghozzá szép nagy hajó lehetett egykoron, igaz, a hajócsavar helyén már nincs semmi. Tovább úszva elérjük a gőzgépek hatalmas kazánjait, majd újabb darabokra szakadt részeket.

Végül a szintén egyben maradt hajóorrnál fordulunk. Mivel előre felkészültünk a környék roncsaiból, ekkor én már tudom, hogy a Scalaria maradványainál merülünk. Gyakorlatilag egyetlen kört tudunk tenni, mert hiába van darabokra esve, ez egykoron egy méretes, 126 méter hosszú tanker volt, ami a második világháború idején süllyedt el. Történelmi érdekessége volt a helynek, de nem mérhető az élmény a Turkiához. S hogy növekedjen a kalandfaktor, a kötél elszakadt, csónakkal szedik össze a búvárcsapatot.

Meglepő, de mindenki örül és lelkes, hogy szinte ismeretlen helyeken merülhetünk, így a kapitány is keresgél tovább. És visszatérünk ahhoz a bizonyos platformhoz, ahol munkát végeznek. Ott fogunk merülni! Meglepődünk, ugyan minek? Mint kiderült, a környék legjobbnak számító roncsát, az Aboudy-t darabolják fel éppen, de megengedték, hogy búvárkodjunk. Na ezt tuti nem hagyjuk ki, csónakba pattanunk, odavágtatunk és beugrunk a vízbe!

Követjük Azizt, aztán megtaláljuk a rakományból származó kis gyógyszeres üvegeket, alumínium rudakat. Na de hol a roncs, nézünk egymásra? A körvonalai látszódnak csak a homokban, azt követve jutunk el a platform közelébe, ahol megtaláljuk a hajó orrát. Már csak ez van egyben, az Aboudy jó részét feldarabolták és kiemelték. Nem túl szívderítő látvány, pedig van rajta élet, sok hal, apróságok, még egy elektromos rája is. 

Benézünk az egyik helyiségbe, furcsa fényre figyelünk fel: lángvágóval dolgoznak az ipari búvárok. Igazán sok látványosság sajnos már nincs. A hajó középrésze, ahol a legtöbb érdekes beúszási lehetőség volt, teljesen eltűnt. Csinálunk sok képet az orr közelében, és azzal a különös érzéssel emelkedünk a felszínre, hogy valószínűleg mi voltunk az utolsó kedvtelési búvárok, akik láthattuk ezeket a maradványokat. Pár nappal később azt halljuk, illegálisan dolgoztak a roncson- ki tudja, így van-e. Csak az a biztos, hogy legközelebb ide már nem kell merülést tervezni...

Visszatérünk a nap első roncsához, ahol a rozsdás vasdarabok lógtak ki a vízből. Aziz most is csak találgat, hogy ez mi lehet, Laura vagy Laura Security vagy valami más? Beugrunk, és gyorsan elérünk a nagyon sekély vízben nyugvó hajóig. A tatnál kezdünk, ahol szintén hiányzik a hajócsavar. (Nem vagyok a téma szakértője, de úgy sejtem, ezt mindig a legjobb minőségű acélból gyártották, ezért érhette meg ezt kiemelni, ha mást nem is.)

Feljebb úszunk az orr közelében. Nagy csörlőt látunk. Aztán benézünk a raktérbe- kicsi, tele éles fém lemezekkel. Ráadásul csak 2-3 méter mélyen vagyunk, a hullámok mozgatnak, vigyázni kell. Azért szétnézünk, hátha látunk valami érdekeset a kabinokban. Halacskák vannak mindenfelé, van itt élet, de a hullámzás miatt küzdünk kicsit. Irány vissza a tathoz, szeretnék pár fotót- és a tenger élővilága által lepett hátsó részen betűk rajzolódnak ki! Alul az van hogy SUEZ, felette pedig az, hogy BAKR! Vidáman összenézünk a merülőtársammal, megvan a nap újabb "felfedezése".

A merülés után a csapatnak el is meséljük, mit tudunk a Bakr-ról. Kisebb, olajkutatásra használt hajóról van szó, amit a Szovjetuniótól vásárolt Egyiptom. 1973-ban viszont, ki tudja miért, az aktuális arab-izraeli háborúban az ellenséges vadászgépek a tenger fenekére küldték. Ilyen szempontból tehát ennek is van érdekessége.

Mit is mondhatnék? Ha csak ez a három roncs lett volna a Thistlegormtól északra, akkor máshogy értékelnénk őket, de a Turkia után új, érdekes kaland volt ezeknél is merülni. Nem mi fedeztük fel őket elsőként, de rajtunk kívül nagyon kevesen láthatták ezeket, ezért elégedetten írtuk be a naplóba a nevüket. Ha valaha visszatérünk a Szuezi-öbölbe, még jobban fel fogunk készülni, koordinátákkal, adatokkal, a Google műholdképeinek böngészésével.

A következő napra a terv egy régi kedvencet tartogatott: a Thistlegorm roncsát. Pár órányi hajózásra van Ras Gharibtól- naná, hogy éjszaka indulunk tovább. Le a kalappal a kapitány előtt, aki tényleg igyekszik igazodni az ötleteinkhez, elképzeléseinkhez, pedig nem könnyíti meg a munkáját, hogy szinte folyamatosan a sötétben kell hajóznia...

Eljuthattunk a Vörös-tengernek arra a pontjára, ahol kevés magyar búvárkodott eddig.

A hosszú hajózás után korán jött az ébresztő, de a csapat egyik tagja sem akarta kihagyni az első merülést. Még az eligazítás előtt kisereglettünk a fedélzetre, és ahogy a tenger felé hajoltunk, láthattuk a roncs körvonalait. A sima víz mélyén láthattuk a hajó oldalát, a raktereket. Megérkeztünk hát a Turkiához, és a körülmények tökéletesek voltak!

Természetesen érdemes volt megismerkedni kicsit magával a hajóval is merülés előtt. Mivel többen évek óta gyűjtjük az információt a Turkiáról, tudtunk mesélni róla egy keveset a csapatnak. A 90 méter hosszú teherhajó 1909-ben épült Livorno néven. Mindenféle árut szállított, gyümölcsöt, szenet, egyebeket, aztán a második világháború idején katonai célokra vették igénybe.

1941 májusában New Yorkból indult, és Pireusz kikötője volt az úti célja. Mivel a Gibraltári-szoroson keresztül nem lehetett eljutni a Földközi-tengerre, egész Afrika megkerülésével kellett eljutni oda, a Szuezi-csatornán át. A Szuezi-öböl északi részén, valószínűleg a raktérben kigyulladt tűz miatt veszett oda. Mivel a lángokat nem sikerült eloltani, a Turkiát sorsára hagyták és viszonylag sekély vízben süllyedt el.

A "történelemóra" elmélete után jöhetett a gyakorlati foglalkozás: várt alattunk a nagy roncs. Noha korábban mindenfélét hallottunk az errefelé uralkodó rossz körülményekről, valójában meglehetősen átlagos vörös-tengeri viszonyok fogadtak. 27 fokos víz, korrekt látótávolság, alig érezhető áramlás. Szép nyugodtan körbe tudtuk úszni a hajótestet, meg tudtuk nézni a hajócsavart a legmélyebb ponton, 24 méteren, illetve a kissé baljóslatú orrot.

Magán a roncson elképesztően sok kis hal él. Ezek a rajban úszó apróságok pár részét teljesen meg is szállták a Turkiának. A felépítmény fa részei már elkorhadtak, de az acélból sem láttunk sokat, mert azt teljesen belepték a kagylók. A roncs körül nagyobb ragadozók is felbukkantak, s ha jól figyeltünk, csigák is előkerültek pár helyen. Nem egy élettelen vasdarab ma már a Turkia, hanem egyfajta víz alatti oázis.

A következő merüléseken pedig szépen fel tudtuk fedezni magunknak a roncs belsejét is. A rakterekbe leereszkedni nem nagy mutatvány, és ott megnézhettük a szállított bombákat, gumiabroncsokat, huzaltekercseket. Vannak ott motorok, sőt, teljes autók is. Annál azért rosszabb állapotban vannak, hogy a típust meg tudtuk volna állapítani, ám örömmel láttuk, hogy az apróbb tárgyakat még nem vitte el senki. Ez is jelzi, a tömegturizmus elkerüli még a Turkiát.

A helyiségek közül nyilván a jellegzetes gépház volt az, ahol mind megfordultunk. Itt van a nagy gőzgép, az ahhoz vezető létrával. Az orrban legénységi helyiséget találtunk, benne ágyakkal, a tatban pedig a kormányállás volt. A hajó közepén, a felső részen megnézhettük a tiszti fürdőkádat is. A négy merülésen túl még elég sok időt eltölthettünk volna itt. Azt is nagyon élveztük, hogy egyetlen másik hajó búváraival se kellett "osztozni" a roncson, csak a a mienk volt a Turkia.

Éjszaka más arcát mutatta az élővilág, mert előbújtak a színes rákok, aktívabbak lettek a tűzhalak. Mivel a roncs legmagasabb pontja csak tíz méteres mélységben van, nyugodtan lehet ide tervezni merülést ezekben az órákban is. Gyakorlatilag a nappali merüléshez hasonló módon nézelődtünk, igyekeztünk felkutatni az élővilág érdekességeit.

Egy nap, négy merülés: könnyű volt mérleget vonni. Nem hiszem, hogy lett volna bárki, aki bánta volna a hosszú hajózást, a bizonytalanságot, mert az SS Turkia tényleg a Vörös-tenger egyik legérdekesebb, ráadásul bárki által merülhető roncsa. Ritka elégedettség töltött el mindannyiunkat, és persze kicsit felfedezőnek érezhettük magunkat, mert olyan helyen búvárkodtunk, ahol előttünk csak kevesen. Mondjon bárki bármit, ennek mindig megvan a varázsa.

Persze mivel ritkán merült környéken jártunk, a másnapi programról konkrétan semmit sem tudtunk. Bíztunk benne, hogy találunk még roncsokat. Ehhez viszont egy újabb egész éjszakás hajózást kellett átvészelni a legénységnek és az utasoknak egyaránt.

Szerencse, hogy több lehetőség van eljutni a Vörös-tengerhez, ha búvárkodni támad kedvünk. No meg ahhoz is kell egy kis mázli, hogy az igazán eldugott helyekhez sikerüljön elhajózni...

Évek óta tervezgettük azt, hogy végre elmegyünk a Vörös-tenger egyiptomi szakaszának szinte alig ismert részére, a Szuezi-öbölbe. Az itt levő roncsokról csak páran meséltek még eddig, magyar búvár talán soha nem is járt ott- akiket kérdeztünk, óvtak minket az ottani merülésektől. Kétségtelen, forgalmas tengeri útvonal van a közelben, elromolhat a látótávolság, szeles időben pedig nem nagy élmény a hosszú hajóút. Ám amikor újdonságra vágyunk, kockáztatunk! Ha van búvárhajó, ami vállal ilyen túrát, akkor az a túra lehetséges, miért mondanánk hát le róla? Szerencsére a Liberty révén találtunk olyan hajót, ami nem mondott nemet a különleges kérésre.

Az már pár váratlan fordulatnak köszönhető, hogy nem a szokásos charterjáratokkal jutott el csapatunk Hurghadába, hanem isztambuli átszállással. Jó hosszú csatlakozási idővel. Ezt először utáltuk, aztán alkalmazkodtunk: könnyedén meg lehetett szervezni egy városnézést. Azt kell mondjam, Isztambul ez alatt a pár óra alatt is meggyőzött arról, hogy érdemes egy hosszabb városlátogatás úti céljaként kiválasztani. A Hagia Szophia előtti parkban ejtőzve már nem is látszott akkora bajnak, hogy nem közvetlen járattal utazunk.

Mellesleg pont az átszállásoknak köszönhetően elég mókás úti terv alakult ki: Európából indulva Isztambul ázsiai oldalán levő repterén szálltunk le, onnan visszabuszoztunk az európai félen levő városközpontba, majd irány Ázsia és a reptér, ahonnan elrepültünk Afrikába. Sűrű nap volt!

Hurghadában a hajóval és a személyzettel történő ismerkedés után jött a rövid alvás, majd a hosszú hajóút előtti könnyű gyakorlómerülések, amik alkalmasak voltak arra hogy belerázódjunk a búvárkodásba. A sors úgy hozta, hogy első merülésünket a hurghadai kikötőtől 1-2 percnyi hajózásra hajtottuk végre egy kis roncson, amitől nem vártunk sokat.

A hajó olyannyira nem jelentős, hogy még a nevét sem tudjuk biztosan: olvastam Palina és Balena néven emlegetve is. Annyira sekélyen volt, hogy a felszínről láttuk a tetejét. Odalenn kissé zavaros víz fogadott, aztán megnéztük a roncsot, és leesett az állunk. Színes élővilág, halforgatag, lágykorallok és csigák, kékpettyes ráják- ahhoz képest, mennyire nem számítottunk semmi különösre, annyira kellemes meglepetés volt. Még egy biciklit is letettek a víz alá a móka kedvéért, bár a roncs érdekességéhez azért nem mérhető a vonzereje. Azért ezt is megnéztük, és akár arra is gondolhattunk volna, hogy annyi hajtás után jó dolog végre önfeledten élvezni a búvárkodást. Már akkor megfogalmazódott, ha lehet, itt fejezzük be a túránkat!

Aztán végre kifuthattunk, jött még egy merülés is. A delfincsaládokról híres Shaab El Erg volt a célpont, ám ezúttal nem jöttek az érdeklődő tengeri emlősök. Halrajok, murénák bukkantak fel, de igazság szerint senki nem bánkódott annyira, hogy a merülés nem mutatott sokat, mert mind azzal az izgatottsággal mentünk aludni, hogy másnap már a legészakabbra eső roncs, a Turkia várhat ránk. Olyan hely ez, ami a gyakorlatilag "agyonmerült" egyiptomi Vörös-tengerben szinte ismeretlennek számít, pedig azért annyira nincs a világ végén.

Így aztán elfogadtuk azt is, hogy egész éjjel ütemesen mozgott alattunk a hajó, hiszen a kapitányunk csak így vihetett el minket reggelre a Szuezi-öböl mélyére. A szélcsend miatt valójában nem volt annyira vészes a hajózás, ami persze leginkább a szerencsén múlott. De hogy megérte-e a sok szervezés, aggódás az utazás előtt, a következő napon derülhetett ki.