Vitatott a szigonyos vadászat megítélése a búvárok körében. A túlnyomó többség nem szeret víz alatt lövöldöző búvárokat látni- de azért egy halvacsorát keveset utasítanak vissza. Pedig azokat a halakat így vagy úgy ki kell fogni a vízből, és a szigonyozás is csak egy eszköz. Ám kedvtelési búvárként mégis inkább nem szeretjük ezt, ha már "vadászunk", akkor fényképezőgéppel keressük a jó témát.
A szigonyozásnál van egy fontos alapkérdés: légzőkészülékkel vagy anélkül vadászik-e a búvár. A szigony ősi eszköz, a tengerparton élő emberek ezt is felhasználták a mindennapi betevő megszerzéséhez. A legelső sportbúvárok a múlt század harmincas éveitől még nem használtak légzőautomatát, saját készítésű szigonyaikkal a bennszülöttek módszerét próbálták alkalmazni. A francia tengerparton élénk vadászat folyt annak idején, itt merült először az úttörők közül Jacques-Yves Cousteau és Hans Hass is. Eleinte tehát fel sem merült az, hogy ne egy lélegzettel, szabadtüdővel merüljön alá a búvár, de ahogy fejlődött a technika, még maga Hass is elmélkedett a kérdésről. Ő például döfésre kiképzett szigonyt használt, és már a gumis szigonypuskát is sportszerűtlennek tartotta- a légzőkészüléket pedig végképp.
Később pedig a világnak bizonyos részein engedélyezték, hogy a búvárok légzőkészülékkel is vadászhassanak. Ma is vannak ilyen országok, de erről a valamirevaló vadászok azt tartják, nem tisztességes módszer. Az igazi vadász ugyanis nem csak lövöldöz mindenre ami mozog (az ilyen felfogással víz alá menők tehetnek arról, hogy bizonyos partközeli tengerrészeken megtizedelték a halállományt...), hanem lemerül, becserkészi a halat, kilövi, fárasztja és a felszínre viszi. Aki azt hiszi, ez nem bonyolult, azt ki kell ábrándítsam: a nagyobb, zsákmánynak való halak általában mélyebben tanyáznak, és 15-20 méter a legtöbb átlagember leevickélni sem tud biztonsággal, nem hogy még ott megkeresse a megfelelő méretű halat, és el is találja azt. Egyáltalán nem olyan egyszerű szigonnyal pontosan célozni, egészen közel kell valahogy férkőzni a zsákmányhoz, távolról esélytelen eltalálni egy halat.
Ráadásul a szigonyozás így veszélyes is. Nincs palack a búváron, egy túl erős hal akár a víz alatt is tarthatja, de akár a felemelkedés közben is történhet baj, ha mondjuk bekövetkezik egy sekély vízi ájulás. A vérző, vergődő halak vonzzák a ragadozókat is, a cápák által megtámadott búvárok túlnyomó része szigonyos vadász.
Szóval nem egy könnyed, laza kis sport ez, a legjobbaknak búvárkodásban is, céllövésben is nagyon jónak kell lennie. Ám érdekes, hogy a szigonyosok egy része, aki igazán magas szintre jutott, később átvált másféle "vadászatra": kamerát ragadnak és azzal cserkészik be a halakat. Ennek már nem esik áldozatul egy állat se, a fotóssá vagy operatőrré átvedlett ex-vadász viszont remekül merül és rutinosan cserkészi be a jó témákat. A már említett Cousteau és Hass is előbb vadászott, később filmezett, de szigonyos vadász-bajnok volt az ausztrál Ben Cropp is. A szintén ausztrál Ron Taylor még világbajnokságot is nyert, és későbbi felesége és a filmezésben is hű társa, Valerie szintén eredményes volt ezeken a versenyeken. Egyszerűen eljött a pillanat, amikor többé nem voltak képesek lőni- megóvni, megörökíteni akarták a mélység legszebb élőlényeit.
Hogy nem voltak gyenge kezdők, azt illusztrálja az alábbi fotó: Ron Taylor egyetlen napi(!) fogásával. Igen, az ott egy cápa uszonya...
Nyilván egyszer-kétszer visszanézték ezeket a képeket, és elgondolkodtak rajta, mennyi halat lőnek ki "sportból", a verseny kedvéért, és aztán inkább felhagytak ezzel. A tenger szerelmeseiként viszont a merülésről nem mondtak le, és természetfilmjeik bizonyítják, remek ötlet volt inkább kamerát fogni a kezükbe.
A szívem nekem is a halakhoz húz. Én személy szerint -még ha el is ismerem az embernagyságú halakat kilövő szigonyosok teljesítményét- annak örülnék, ha a szigonyosok közül a többség a régi nagyokhoz hasonlóan inkább kamerára cserélné a puskát. Ha kell, ritkábban eszek halat, csak több maradjon belőlük a tengerben...
Csatlakozz a búvárok közösségéhez!
