Big Blue Búvár Blog

Néha az egy méteres mélység is túl sok egy búvárnak, ha valami váratlan dolog következik be.

Furcsa esetről olvastam a napokban. Oklahoma államban egy sekély medencében történt tragikus baleset, aminek során egy víz alatti videós vesztette életét. A 32 esztendős Robert Champ Williams egy teknősről akart közeli felvételeket készíteni dokumentumfilmjéhez, ám amikor családtagjai rátaláltak, már eszméletlenül feküdt a kevesebb, mint egy méter mély medence alján.

A filmes nem volt kezdő búvár, sőt. Még lakhelyének hivatalos víz alatti mentő és kereső egységében is évekig szolgált, emellett pedig sokat forgatott búvárkodás közben. A fiatal dokumentumfilmes számos elismerést gyűjtött be munkáival, legkomolyabb díja egy Emmy volt, amit az Attack of the Sea Slugs című alkotásért kapott.

Mostani filmjén már négy éve dolgozott. A befejezés előtt szeretett volna még néhány felvételt készíteni egy medencében élő teknősről: a méretes állat közel száz kilós, igazi folyami szörnyeteg. Az utolsó merülés előtt még képet is feltöltött az oldalára, amin újralégző készüléke látható, azzal a kommentárral, hogy randevúzni készül az óriásteknőssel.

Valószínűleg ez a bizonyos újralégző hibásodhatott meg, vagy maga a búvár követett el hibát a merülés előtt. Ezeket a készülékeket azért használják előszeretettel víz alatti filmesek, mert nem eregetnek a forgatást vagy az állatokat megzavaró buborékot- cserébe viszont van olyan hibalehetőség, aminek következtében a búvár észrevétlenül elájul, és ha nincs senki a közelben, megfullad.

Williams számos merülést hajtott végre újralégzőkkel, több típust használt, mindegyikhez elvégezte a szükséges tanfolyamokat. Volt búvároktatói végzettsége is, tehát mindannak a tudásnak és rutinnak a birtokában volt, ami elvárható. Talán a medence kis mélysége miatt volt esetleg óvatlan, vagy egészen más körülmény játszott közre- ezt még nem lehet tudni. A felszerelés vizsgálata sok kérdésre adhat választ: kiderül belőle, hogy bármi hibája volt-e az újralégzőnek, illetve az is, ha használat előtt a búvár követett el végzetes hibát.

Ám bármit fognak kideríteni, ez már nem adja vissza a fiatal filmes életét. A tanulság az, hogy a víz az víz, akár 60 méter, akár 60 centi van belőle az ember feje felett, tehát tisztelni kell. Az odafigyelés, a megfelelő előkészület, a felszíni segítség mind-mind olyan dolgok, ami vészhelyzetben életet menthetnek.

Izgalmas sorozatot lehetne lassan összeállítani a különböző elárasztott bányákban végrehajtott merülésekről. Még nálunk is van hasonló búvárkalandra lehetőség (hol máshol mint Kőbányán), és külföldön is igazán izgalmas helyeket lehet beúszni.

Az egész olyan, mintha egy sajátos bányamúzeumban tenne valaki látogatást. Csak persze nem elég, hogy föld alá megy az ember, még víz alatt kell "sétálni". Azért az idézőjel, mert természetesen a búvárok úsznak, azt is igen óvatosan, mert senki nem szeretné felkavarni az üledéket, ami drasztikusan csökkentené a látótávolságot.

Meglepő módon ugyanis a bányák egy részében olyan tiszta a víz, hogy ha csak az állóképeket látnánk, simán hihetnénk, szárazon készültek. Nem nagyon értek hozzá, pontosan mi is zajlik az ilyen helyeken, de gyanítom, hogy sokat jelent, nem jut el a bányába felszínről olyan víz, ami szennyezést, üledéket hozhatna. Ami benn van, az leülepszik, nem telepednek meg itt algák, tehát látványra olyan, mintha ivóvízben úszkálnának a búvárok.

Rátérve a konkrét videóra, a felvételek egy jól ismert svéd bányavidéken készültek: az ország déli részén, Stockholmtól nyugatra található Långban állítólag már a 15. századtól ismert lelőhely. Az igazán aktív kitermelés 1711 és 1972 között folyt itt. Nagyon gazdag volt nyersanyagkincsekben a terület, az ércek körül a vas és a mangán bányászata volt a legjelentősebb. 

Manapság már nem futnak csillék a síneken, a búvárok követik azokat a vágatokban. Az évtizedek óta leállított gépek csendben rozsdásodnak az örök sötétségben, csak időnként vetődik rájuk egy-egy búvár lámpájának fénysugara. Különös, de a mélyben úszók átérezhetik, milyen lehetett egykor a bányászok élete, akik ezekben a sötét járatokban dolgoztak igen keményen. 

Ugyan a zárt téri merülések világa továbbra sem vonz, az ilyesfajta ipari jellegű műemlékek érdekelnek. Tudom, furcsa lehet, hogy valaki ide vágyik, nem pedig egy szép korallzátonyhoz, de hát búvára válogatja, ki mit szeret. Én pedig azt is meg tudom érteni, aki nem színes halacskákat akar kergetni, hanem sötét bányába vágyik- a merülésnek ezer arca van, és mindenki megtalálhatja a szívének kedves helyszínt.

Drámai órákat élt át egy csapatnyi elsodródott búvár Dél-Afrikában.

Jó tudni, hogy a búvárkodásban az egyik legnagyobb veszélyforrás a tenger maga: a végtelen víztömeg, ahol könnyen nyoma veszhet az embernek. Nem csak a víz mélyén tűnnek el búvárok, minden évben akad néhány baleset, amikor a felszínen sodródó embereket nem találják meg.

Az utóbbi helyzet drámaiságát nem nehéz átérezni. Ott van valaki az óceán felszínén, egyetlen apró pontként lebegve, távol minden parttól, hajótól, miközben a víz sodorja magával valahova. Nem csoda, hogy nagy sikerű film is készült erről: az Open Water (Nyílt tengeren) ilyen történetet dolgoz fel.

Vannak módszerek, amelyek elvileg az ilyen esetek elkerülését segítik, de néha kiszámíthatatlan a tenger. Túl erősek az áramlások, lecsap egy váratlan vihar, és máris bekövetkezik a baj. Dél-Afrikában a közelmúltban kilenc búvár került a pácba, amikor a felszínre emelkedve azt vették észre, hajójuk nincs a közelben, és a part túl messze van. Időközben feltámadt a szél, és hatalmas hullámok között lebegve, egymás kezét fogva próbálták tartani a lelket mindenkiben.

Ilyenkor fontos, hogy ne uralkodjon el a búvárokon a pánik, ne szakadjanak el egymástól. A csapat tagjai eleinte még egy kicsit viccelődtek is, hiszen hittek benne, hamarosan kimentik őket: a hajón levő ember már nyilván riasztotta a hatóságokat, és gyorsan a nyomukra akadnak. Látták a helikoptereket is, ám aztán csalódottan vették tudomásul, azok túl messze köröznek, a part mellett, miközben őket nagy sebességgel vitték tova az áramlások. A tapasztaltabb búvárok próbálták a part felé vezetni a csapatot, igyekeztek közelebb tempózni, de úgy, hogy senki ne maradjon el.

Meglehet, még nagyobb lett volna a baj, ha egy, a keresésbe bekapcsolódó hajós nem vet be egy sajátos módszert. Ahelyett, hogy körözött volna az eltűnés helyén, egy jelzőbóját dobott a vízbe, és megfigyelte, tíz perc alatt milyen irányba és milyen távolságra jut el. Christ Korsten kiszámolta, az áramlás jóval erősebb mint arra mindenki számított, és akár 20 kilométerre is lehetnek már a búvárok attól a ponttól, ahol a hajó szem elől tévesztette őket.

Korsten a megfelelő irányba indulva próbált a felszínen sodródó emberekre bukkanni, és sikerrel is járt- ekkora már 18 kilométernyit vitte őket a víz. Négy órát töltöttek a vízben a búvárok, de mindannyian ép bőrrel megúszták a kalandot. Mint utólag kiderült, valószínűleg az okozta a bajt, hogy a jelzőbója kötele elszakadt, így a hajóval nem tudták követni, merre járnak a víz alatt. Amikor felemelkedtek, már túl messzire voltak ahhoz, hogy meglássák őket.

A parton természetesn nagy üdvrivalgással fogadták a búvárokat és a megmentőjüket. Az egyik búvár, Ivan van Heerden édesapja öt éve hasonló módon tűnt el a Karib-tengeren, de soha nem került elő- van Heerden feleségét természetesen megrázta, hogy férjével is ez történhetett volna. A hozzátartozók aggodalma nyilván érthető, de amikor a csapat két rutinos búvárát megkérdezték, mikor merészkednek vissza a vízbe, rögvest rávágták: jövő hét végén!

Kísérteties látványt nyújt a szovjet tengeralattjáró a Balti-tenger sötét mélységében.

Az Sz-osztályú közepes tengeralattjárók voltak a szovjet flotta legeredményesebb búvárhajói. A Sztalinyec becenevű dízelelektromos tengeralattjárókkal 82,770 regisztertonnányi ellenséges hajót küldtek a tenger fenekére.

A 78 méter hosszú S-6 (vagyis Sz-6) a sorozat többi tagjához hasonlóan hat torpedóvetőcsővel volt felszerelve. 1935-ben kezdték építeni, 1938-ban bocsátották vízre, és 1941. nyarán indult utolsó bevetésére. 1941. augusztus 6-án veszett nyoma a Balti-tengeren.

A hajót 2012-ben találták svéd vizekben, az ország déli részén található Öland sziget közelében. A haditengerészet is megvizsgálta a roncsot, és sikeresen azonosították az eltűnt szovjet tengeralattjárót. Valószínűleg az ide telepített német aknák egyikére futva süllyedt el a hajó, magával rántva a legénységet.

Az aknára futás teóriáját erősíti az a tény, hogy két darabra szakadva találták meg a balsorsú tengeralattjárót a tenger fenekén. Egy búvárcsapat látványos videót készített a sötétségben nyugvó maradványokról, ráadásul még magyarázó feliratokkal is ellátták azt, hogy a laikus néző is be tudja azonosítani a tengeralattjáró részeit. A téma iránt érdeklődők számára feltétlenül érdemes végignézni.

Ki mondta, hogy Európában unalmasak a merülések, nincs látnivaló, nincsenek színe? Jó helyen kell merülni, lámpát kell vinni, és máris máshogy néz ki minden.

Kicsit mélyebben érdemes szétnézni, mert bizonyos fajokkal ott lehet találkozni. Ennek igen gyakran az az oka, hogy sekélyebben már mindent kifogtak- egy ilyen sűrűn lakott tengerparton előfordulhat sajnos az ilyen.

De mindig akadnak azért látványosabb helyek, vagy olyan védett övezetek, ahol élmény lehet a búvárkodás a Földközi-tengeren is. Ezt mutatja be ez a szép videó, ahol jól látható, a 20 méternél nagyobb mélység kékes-szürkés világából hogy lesz minden ragyogóan színes...

Egy ír egyetemista, Cathal Redmond tervezett egy kis légzőkészüléket, ami egyfajta átmenet a most ismert légzőkészülékes búvárkodás, és az egy lélegzettel végrehajtott merülés között. A szerkezet ötletes, de némi búvármúlttal a hátam mögött felmerül bennem pár kérdés.

Cathal elmondása szerint azért kezdett el eljátszadozni az apró légzőkészülék ötletével, mert ugyan szeretett búvárkodni, de nem mindig volt kéznél a palack, a mellény, a légzőautomata. Ugyan le lehet bukni egy légvétellel is, de aki nem olyan ügyes ebben, nem tud túl sok időt a mélyben tölteni így.

Gyakorlatilag amit a diák kitalált, az egyesíti a palackos búvárkodás legfontosabb elemeit: van egy kicsike palack, egy nyomáscsökkentő és még egy kompresszor is. A búvár a felszínen egy gombnyomással feltölti sűrített levegővel a palackot, lélegzik belőle, aztán amikor a levegő elfogy, a felszínre emelkedik, és újból tölt. Könnyű, elfér a poggyászban, tehát bármikor elvihetjük nyaralni, élvezetesebb a tengerben töltött idő- nem csoda, hogy a James Dyson Awards nevű találmányversenyen a legjobbak közé került, és pénzdíjat ítélték meg a fejlesztésére.

Eddig az ötlet szép és jó, de mint mindennél, ennek kapcsán is felmerülnek kérdések. Egyrészt az indoklással kapcsolatban néztem furcsán, amikor azt írta az ötletgazda, hogy egy teljes búvárcucc akár 3000 euróba is kerülhet, bezzeg ez "csak" 400 euro lenne. Az a közel egy millió forint azért elég vaskos összeg, abból már egy kompresszor is kitelne, amit azért kevesen tartanak odahaza. És akkor arról nem is beszéltünk, hogy ha valaki használtan vásárol magának, messze olcsóbban összehozhat egy alapfelszerelést. 400 euro egyáltalán nem kis pénz ezért a korlátozottan használható mini légzőkészülékért, legalábbis szerintem.

Másrészt még csak nem is kell minden cuccot megvenni. Sok olyan búvár van, aki csak nyaraláson merül, és azért az egy-két merülésért nem vásárol, csak bérel felszerelést. És ha még meg is veszünk mindent ami kell, jó tudni, hogy ezek azért tartós felszerelések, hosszú éveken át szolgálnak minket, tehát egyszeri befektetésről beszülünk.

Mivel ez is sűrített levegővel működő légzőkészülék, a képzést senki nem úszhatja meg, ha ilyennel szeretne búvárkodni. Aki csak úgy beugrik, jó mélyre úszik le és fel egy ilyen szerkezettel, az bizony komoly egészségkárosodást kockáztat. Ha egyedül merülget, akkor pedig senki nincs a közelben, hogy segítsen, amikor túl mélyen fogy el a levegő, például.

Azt se feledjük el, búvárkodni nem azért szoktunk, mert 4-5 méteren akarunk eltölteni pár percet valami homokos tengerparton. Sokkal inkább fotózni szeretnénk a korallzátonyon, vagy körbeúsznánk és jó alaposan megnéznénk egy elsüllyedt roncsot- már ahhoz is kell a rendes méretű palack, hogy egy órácskányit biztonságosan elmerülgessünk úgy, hogy 15-20 méterig is lemerészkedünk. Szóval pótléknak talán jó egy ilyen mini cucc, de amiért én búvártúrára utazok, édeskevés lenne. 

Szóval biztosan ügyes szerkezet ez, de én búvárként nem jöttem tőle lázba, és attól meg mindenkit óvnék, hogy saját szakállára, tanfolyam nélkül használja.

Nagyon szép állapotú brit bombázó roncsa merülhető Görögországban.

A Vickers Wellington közepes bombázót a harmincas évek közepén tervezték. Nem fémborítású volt, egy egészen sajátos vázszerkezetre rögzítették a borítást, ami miatt egyrészt könnyű lett a gép, másrészt meglepően nagy sérüléseket képes volt elviselni. A kétmotoros Wellington kifejezetten sikeres gépnek számított, a háború végéig szolgálatban maradt, rengeteg bevetést teljesítettek vele.

Noha több, mint 11,000 példányt építettek a Wellington különböző variánsaiból, mára csak két egyben maradt gép látható az Egyesült Királyságban kiállítva. Ám a víz alatt is felfedeztek egyet, ami kifejezetten jó állapotban merült a tenger fenekére.

1943. november 7-én az esti órákban Líbiából indult el bevetésre egy Wellington, azzal a céllal, hogy német hajókat támadjon Naxosz sziget közelében. Az első csapás után másodjára is ráfordultak a kikötőre, ám ekkor egy légvédelmi ágyú lövedéke súlyosan megrongálta a gépet. A pilóta úgy döntött, megpróbál elvergődni a géppel egy másik szigetig, és ott leszállt a tengerre a Wellingtonnal. A legénység sikeresen elhagyta a gépet, partra jutottak, majd onnan sikerült hazamenekíteni őket.

A gép történetét ismerő görög búvárok tudatosan indultak el Szifnosz sziget közelében a roncs felkutatására. Végül sikerrel is jártak, 70 méteres mélységben bukkantak rá a bombázóra. A feladat nem volt egyszerű, hiszen tengeri léptékben egyáltalán nem nagy egy nagyjából 20 méter hosszú gép. Ám végül meglett a Wellington, és könnyű volt beazonosítani, ugyanis a pilóta ügyességének köszönhetően a vízre szállást jórészt megúszta a gép, máig egy darabban nyugszik a mélyben.

A jó látótávolságú, tiszta vízben viszont lehetőség volt arra, hogy remek képek készüljenek. Helen Tsopouropoulou fotóin jól látható a különleges, rácsra emlékeztető vázszerkezet. Noha a mélység miatt nem fogja búvárturisták tömege megrohamozni a roncsot, ez talánnem is baj, mert így nem válik szuvenírvadászok áldozatává.

Szomorú tényeket derített ki egy veszélyeztetett teknős boncolása.

A bőrhátú teknősök ritka állatok, szigorúan védik őket- elvileg. Ehhez képest amikor megvizsgálták egy partra sodródott, elpusztult állat maradványait, kiderült, védelem ide vagy oda, találkozása az emberek világával nem volt túl örömteli.

A fiatal hím közel kétszáz kilós volt, tehát tekintélyes méretű állatról beszélünk. A New England Aquarium teknőskórházában végezték a boncolást, és több dologra fény derült. Az úszóin található sérülések, horzsolások egyértelműen arra utaltak, hogy kötélbe gabalyodott. Ha a teknős nem tud a felszínre emelkedni, akkor megfullad- nem egy állat pusztult már el beszakadt hálók, horgászzsinórok csapdájába esve.

Röntgenfelvételek is készültek, amik azt derítették ki, az állat páncélja és több testrésze súlyosan megsérült. A sérülések jellege egyértelművé tette, hogy valamikor a nyár elején egy hajó gázolta el a tengeren.

Ezt túlélte, az viszont előbb-utóbb a nyilvánvaló halálát okozta volna, hogy az állat gyomrában sok hulladékot találtak. A tenger élőlényei nem mindig tudják megkülönböztetni az ehető dolgokat a vízben levegő műanyagoktól, ám azok a belekben rekednek. Találtak az állat gyomrában nagy zacskót, illetve csokipapírt is, amik ki tudja, hogy kerültek a vízbe.

A teknős, ami a tenger magányos vándora, akkor is veszélyeztetve van az emberi tevékenységnek köszönhetően, ha épp nem akarja senki kifogni. Ez az állat pár hónap alatt több olyan kritikus helyzetbe került, amelyik bármelyike elpusztíthatta volna- és sajnos ez be is következett. Nem elég tehát azt mondani, ez vagy az a faj védett, ennél többet kell tenni, ha azt szeretnénk, hogy ne kerüljön bajba egyetlen tengeri élőlény se. Bár ez hiú ábránd, hiszen ha holnaptól hirtelen egyetlen árva szemét vagy leszakadt háló se kerülne a tengerbe, akkor is maradna ott rengeteg olyasmi, ami állatokat pusztíthat el.

Egy szakértő szerint a tetovált, lakkozott körmű és sárga fürdőruhás emberek vannak a legnagyobb veszélyben a tengerben.

George Burgess a cápatámadások egyik legismertebb kutatója, a University of Florida szakembere. Gyakran kérdezik a balesetek után a véleményét, és mivel mostanában ismét többen megsérültek Florida északi részén, elmondta, mire érdemes odafigyelni.

Az nem véletlen, hogy az év bizonyos időszakaiban gyakoribban a cápatámadások. A ragadozók pontosan tudják, mikor várható a kedvenc zsákmányuknak számító halak rajzása, tehát ekkortájt sokkal nagyobb számban bukkannak fel például a bikacápák a környéken.

Burgess szerint a zavaros vízben ólálkodó cápák színeket nem látnak, a kontrasztos dolgokra figyelnek fel. Ezért kapnak oda a tetovált testfelületekre, és hasonló módon becsaphatja őket például egy úszó ember lába, amikor megcsillan a körömlakk. Sőt, az is elegendő kontrasztkülönbség lehet, hogy az emberek tenyere és talpa mindig világosabb a többi bőrfelületnél. Elmondása szerint ez a kontrasztosság az oka annak is, hogy több embert ér támadás rikító sárga fürdőruhában, amik minden bőrtől elütnek. Ő például csakis fekete neoprénruhában megy búvárkodni.

Azt tanácsolja a tengerpartra tartóknak, hogy olyan helyen ahol cápák előfordulhatnak, napnyugtától napkeltéig ne menjenek vízbe. Kerüljék azokat a helyeket is, ahol halászok dolgoznak, mert a vergődő halak mindig odavonzzák a cápákat. Burgess szerint az ékszereket is érdemes inkább a hotelszobában vagy otthon hagyni, mert azok megcsillanása is felkeltheti a cápák érdeklődését.

Persze aki peches, azt minden szabály betartása esetén érheti baleset. Egy fiatal coloradói lány, aki egész életében tartott a tengertől, a floridai nyaralása során összegyűjtötte minden bátorságát, és a vízbe csobbant- tíz perc sem telt bele, és egy cápa megharapta. Az orvosok szerint teljesen rendbe fog jönni, de érthetően megviselte az eset. Ám arról nem tett le, hogy újból vízbe merészkedjen- mint elmondta, annak mi az esélye, hogy kétszer is cápa harapja meg a tengerben?

Második világháborús hajók maradványairól készült látványos fotósorozat Kanadában.

A nagy világégés tényleg a földgolyó számtalan pontján pusztított. Sokakat meglephet, hogy még Kanadában is voltak emberéletet követő harci cselekmények: az idáig lopakodó német tengeralattjárók hajókat süllyesztettek el.

Új-Fundland területén található a Bell sziget, aminek partjainál a maradványok nyugszanak. A szigetnek azért volt jelentősége a háború idején, mert az itt működő vasércbányákból létfontosságú alapanyagok kerültek a hadiüzemekbe, így a németek próbálták legalább némileg megzavarni a szállításokat.

1942-ben kétszer is lecsaptak a tengeralattjáróik. Az U-513 szeptemberben lőtte ki az SS Lord Strathcona és az SS Saganaga nevű hajókat. 29 tengerész vesztette az életét a támadás során, a német búvárhajó pedig sikeresen elmenekült.

Kevesebb, mint két hónap múlva az U-518 lopakodott be a Conception Bay-be. Az első torpedó elkerülte a célt, egy mólóba csapodott be, a robbanás pedig az egész várost riasztotta. A második torpedó viszont hajót talált el, és a Rose Castle 28 embert ragadott magával a hullámsírba. Ez a tengeralattjáró sem érte be egy ellenséges hajó kilövésével, hamarosan a víz alá küldte a PLM27 nevű hajót is, ezen 12 ember vesztette életét.

Az évtizedek alatt a jéghideg tengervízben alaposan megváltoztak a hajók, megtelepedtek rajtuk a különféle élőlények. Noha a hideg miatt a merülés komoly kihívás, a jó látótávolság és a történelmi jelentőség miatt gyakran érkeznek búvárok ide. Bőven akad fotótéma, ám mivel háborús sírhelyekké nyilvánították a roncsokat, az alapszabály itt is a szokásos: mindent a szemnek, semmit a kéznek. Így is egészen különleges élmény lehet, hogy kanadai vizek mélyén szembesül valaki a világháború könyörtelen pusztításával, és ezzel együtt azzal, hogy válik mindez az óceán részévé.