Big Blue Búvár Blog

A Zenobia roncsa jóval több lehetőséget kínál az egyszerű körbeúszásnál. Azért is világszínvonalú helynek számít, mert remek beúszási lehetőségek vannak a hajótestbe - csak éppen észnél kell lenni. 

Egy ekkora roncsban ugyanis rendesen el lehet tévedni. A tenger mélyén az pedig nem túl szerencsés dolog, mert az ilyen hibáért nagy árat lehet fizetni. A Zenobia már több búvár életét követelte, akik talán hibáztak odabent, talán túlbecsülték képességeiket, és a tenger nem volt megbocsátó. 

Szóval észnél kell lenni és oda kell figyelni, mit vállalunk be. A hajónak vannak tágas részei ahol sok a fény, ott a búvárok jelentős része elboldogul. Az igazán zárt részek viszont már másfélék. Jártunk a horgonylánc kamrájában, ahova szűk volt a bejárat, de akkora tér volt, mint kisebb hajók egész kabinban. Aztán volt egy merülésünk a raktér felső szintjén, ahol akkora volt a tér mint egy hangárban. Az oldalára dőlt roncsban szállított kamionok egymás hegyén-hátán hevertek, kísértetiesen festettek lámpáink fényében. 

Izgalmas volt a búvárkodás, de megvan a maga feszültsége. Az ember nézelődik, de azért fél szemmel figyeli a helyet ismerő profi vezetőt, nehogy eltűnjön egy járatban. Próbáljuk észben tartani, merre vannak a kijáratok, de egyáltalán nem biztos, hogy látszik valamerre derengő napfény. Klausztrofóbiásoknak nagyon kellemetlen lehet egy ilyen élmény. Mázli, hogy beúszni nem kötelező! Én is hagytam már ki, ha úgy éreztem, ez most nem tetszik valamiért. Sose bántam meg utólag. Akkor így kellett lennie, nézelődtem kívül és kész. 

Itt viszont most jó volt a Zenobia belsejében is szétnézni. Durva szembesülni az óriási méretekkel, a hajóval együtt hullámsírba süllyedt rengeteg értékkel. Elgondolkodtató ez a merülés, és persze jó is. Nem véletlenül a roncsbúvárok egyik Mekkája Ciprus. 

Megvan annak a maga romantikája, amikor merülünk kettőt a 23-24 fokos vízben, este még pólóban és strandpapucsban sétálunk a tengerparti sétányon- mindezt októberben és nem is túl drágán. 

Tegnapelőtt érkeztünk Ciprusra, tegnap pedig az első utunk a Zenobia roncsához vezetett. Persze, hova máshova mentünk volna? Aki a szigetre jön biztos nem hagyja ki a különös sorsú óriáskompot. 

178 méteres hajótest, a vele együtt elsüllyedt kamionok kinn és benn, jó látás, kellemes vízhőfok, ráadásul közel a parthoz- ezt nevezzük mi ideális merülőhelynek. Még csak kettőt merültünk, tehát egyelőre csak próbálják a roncsot áttekinteni azok, akik még nem ismerték. Nincs könnyű dolguk! Hatalmas méretekről beszélünk, de ennek megfelelően mindig találni valami újdonságot, érdekességet. Én negyedjére vagyok a szigeten, és még mindig nem unom a hajót... 

Ez az őszi időszak a mediterrán térségben a legtöbb helyen már utószezon. Itt is, csak ez még errefelé kellemes vizet jelent és nyáriasan jó időt a felszínen. Ha olcsón megcsípünk egy fapados repjegyet, korrekt áron szállást találni Larnacában már nem olyan nehéz, és onnantól miénk a tenger! 

Tegnap megnéztük a Zenobiát kívülről, nekem már ismerősek voltak a kamionok a fedélzeten. Ma pedig kicsit be is nézünk a hatalmas raktérbe- új kaland, új izgalom vár. A jelek szerint az időjárás továbbra is barátságos arcát mutatja, és akkor semmi sem állhat pár remek merülés útjába...

Már-már arcátlanság ilyen víz alatti videókat feltenni: játékos fókák rajongják körül a búvárokat, akik szemmel láthatóan rettentően élvezik a mókát. Máskor meg egyszerűen csak olyan természetességgel viselkednek az igazi közegükben, hogy a búvároknak attól esik le az álla...

Sokak szerint a Farne-szigetek a világ legjobb búvárhelyei közé tartoznak, pont a fókák jelenléte miatt. Egészen konkrétan az Egyesült Királyságban, Northumberlandben találhatóak, és jelentős kolóniája él itt a tengeri emlősöknek. A videón látható, hogy a barátságos jószágok imádják megnézegetni a búvárokat, élvezik a közös úszást, néha még azt is hagyják, hogy megvakargassák őket.

Jegyezzük meg, ezek nem idomított, emberhez szoktatott állatok, ezek bizony a vadonban élnek. Ám valamiért az embereket nagyon szeretik- és a vonzalom kölcsönös. Én legalábbis szívesen befizetnék egy ilyen merülésre, és minél többet nézem ezt a videót, annál inkább úgy érzem, ott a helyem.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Évtizedeken át titkolták a családtagok elől, miért süllyedt el az angol tengeralattjáró. Nem csoda, miért nem akarták elmondani az igazat a haditengerészet illetékesei: tévedésből egy másik brit hajó küldte a tenger fenekére.

Amikor közel egy évszázaddal az 1918 októberében történt tragédia után lemerültek a búvárok egy roncshoz, azt hitték, egy teherhajó maradványait úszhatják körbe. Ám odalenn egy nagy tengeralattjárót találtak. A búvárok egyike ráadásul angol feliratot vett észre a tornyon, tehát ebből tudhatták, nem német hajóval van dolguk. Ám arról senki nem tudott, hogy ezen a területen angol tengeralattjáró nyugszik. És az is meglepte őket, hogy milyen hosszú. A J-osztályú tengeralattjárók 80 métere tekintélyes méretnek számított az első világháború idején.

A felfedezők gyorsan azonosították, milyen típusú hajót találtak, ám ezek után már tudni szerették volna, mi is történt a tengeralattjáróval. Mint kiderült számukra, a J6-ra bukkantak rá, aminek tragikus története sokáig titkos volt. A végzetes napon egy angol járőrhajó szúrta ki a tengeralattjárót Beadnell közelében, és egyből akcióba is lépett. A Cymric egyike volt a teherhajóknak álcázott tengeralattjáróvadászoknak, amelyeken elrejtették a fegyverzetet, csapdába csalva az ellenséges tengeralattjárókat.

A hajóról természetesen megpróbálták azonosítani az ellenfelet, de a toronyról lógott valami, ami a J betűt U betűvé alakította, így a Cymricen meg voltak győződve arról, hogy német hajót látnak. Tüzet nyitottak, a tengeralattjáró pedig hamarosan irányíthatatlanná vált, és hiába próbált menekülni, a tenger fenekén kötött ki. A 34 fős legénységből 15 ember élte túl a katasztrófát, és a kimentésük után már a másik hajó fedélzetén is tudták, hogy nagy hibát követtek el.

A Cymric kapitányát bíróság elé állították, de végül felmentették a vádak alól. Az elhunyt tengerészek családtagjainak nem mondták el a valóságot, azt mondták nekik, ütközés következtében süllyedt el a J6. Azt sem közölték, az elhunytak a hajótestben maradva hol nyugszanak. Így aztán sok-sok év után csak a közelmúltban volt rá lehetőség, hogy a leszármazottak koszorúval emlékezzenek a tragédia helyszínén az elhunytakra.

A búvárkodáshoz kötődő dolgokról olvasva futottam bele a Sea Devils nevű búvárcsapat képregényes kalandjaiba. A négy búvár nem klasszikus szuperhős, mert nincsenek emberfeletti képességeik, talán az ő esetükben az is elég komoly kaland volt, hogy a tenger mélyén kellett mindenféle veszedelmekkel szembenézniük.

A DC képregényeiben 1960-ban felbukkanó búvárok 1961 és 1967 között szerepeltek saját sorozatukban, ami összesen 35 füzetet ért meg. A hatvanas évek első fele volt a búvárkodás közismertté válásának korszaka, nyilván ezt a fajta népszerűséget próbálta meglovagolni a kiadó, de tényleg a legvadabb dolgokat kiagyaló történetekkel. Voltak a képregényekben idegen lények, mutáns tengeri szörnyek, sőt, még egy víz alatti gorilla is- istenem, a hatvanas években minden elképzelhető volt.

Kicsivel később, amikor realisztikusabbá váltak a sztorik, a Sea Devils már nem volt sehol. A hetvenes évek végén még felbukkantak más hősök oldalán, aztán a 21. században Aquaman kalandjaiban új tagokkal kiegészülve. Ám a főszerep már soha nem lett az övék, talán a búvárkodás lett túl hétköznapivá vált ahhoz, hogy azzal el lehetett volna adni egy akciódús képregényt.

Egyébként az eredeti csapat összetétele nagyon hasonló az 1961 végén bemutatkozó Fantasztikus négyeséhez: van egy vezető, az ő barátnője, a barátnő húga, illetve egy nagy erejű, hű barát. Pletykák szerint a Marvelnél dolgozó Stan Lee a Sea Devilsből merített ihletet a saját csapat megalkotásához. Aztán a dolgok úgy alakultak, hogy az eredeti csapat eltűnt, a Fantasztikus négyes sikersorozata pedig azóta is tart.

Mondjuk ha a Sea Devils csak arra volt jó hogy mutáns tengermélyi gorillákkal való küzdelmekben vegyenek részt, akkor annyira nem nagy tragédia az eltűnésük. Bizonyára lehetett volna értelmesebb tartalommal felruházni a történeteiket, de a képregénybiznisz is kemény világ, a pénz diktál. És az végülis nem nagy baj, ha egy idő után már keveseket érdekelt az, hogy a búvárkalandok mindig valami mutáns szörnnyel való birkózásban merültek ki. Egyre többen búvárkodunk, egyre többen tudjuk, a felszíni alatti világ valami egészen másról szól.

Alapigazság: mindenhol lehet jó a búvárkodás, csak a megfelelő időben kell odamenni. Bár Floridát elsősorban a nyugdíjasok szeretik, rengeteg a búvár is. Ez inkább csak annak köszönhető, hogy sok amerikai nyaraló számára afféle tipikus úti cél, az iparággá vált búvárkodás egyik bölcsője itt ringott sok évtizede. Nemzetközi összevetésben aligha szokták a legjobb, legizgalmasabb merüléseket kínáló pontok közé sorolni- aki valami nagy izgalomra vágyik, az a Karib-tenger közel fekvő szigeteire utazik inkább, vagy még messzebbre.

Pedig nem kell legyinteni Floridára sem. És most nem a mesterséges zátonyokra gondolok, hanem az élővilágra. Augusztus végétől szeptember végéig bizonyos helyeken az állam déli részén csapatostól jelennek meg a vadászó óriási sügérek (Goliath grouper) - ezek azok a példányok, amelyek képesek egyben lenyelni egy cápát. Az apróbb halak felhőjében lassan úszó gigászok látványa meglehetősen egyedi, még hasonlót sem láttam a merüléseim során.

Szóval van megfelelő időszak Floridában is, amikor nem bosszankodik a búvár az unalmas, leharcolt helyeken, hanem izgalmas merülésekben lehet része. Nagy tudomány az, hova mikor érdemes utazni- a jó búvárnak szinte naptára is van a legjobb időszakokról. Főleg drágább utak előtt érdemes utánajárni ezeknek az információknak, mert nagyon nem mindegy, a több százezres búvárszafarit akkorra szervezzük-e, amikor a legtöbbet élményben lehet részünk, vagy pont belefutunk a legrosszabb szezonba. Sokszor ez dönti el, hogy a hely unalmas vagy fantasztikus lesz-e számunkra.

Egy ilyen remek videót látva is próbáljunk utánanézni, mikor és hol készült, aztán ehhez igazítsuk a terveinket, legyen szó Floridáról, Thaiföldről vagy a Norvégiáról- bőven kifizetődik az előzetes tájékozódás.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Különleges víz alatti szobrot süllyesztettek el a Bahamákon.

A mesterségesen kialakított merülőhelyek, zátonyok között voltak balul elsült próbálkozások, rengeteg búvárt vonzó roncsok illetve igazán egyedi alkotások is. Ez utóbbiak közül talán a legismertebb a Mexikó mellett található víz alatti szoborpark, ami egy csapásra turistacsalogató látványosságá vált (állítólag 450 ezer embert vonz évente!), és világszerte ismertté tette Jason deCaires Taylor szobrász nevét.

A víz alatti alkotásokat megálmodó művészért pedig a jelek szerint máshol is kapkodnak. A felszín alatti látványosságokban hiányt nem szenvedő Bahamákon is úgy gondolták, szobrai növelhetik az eddig is meglévő vonzerőt, és deCaires Taylor legújabb alkotása minden bizonnyal nem is fog csalódást okozni.

Egy hatalmas, 5,5 méteres szobrot helyeztek el New Providence sziget közelében a tenger fenekén, a 60 tonnás alkotás elhelyezése sem volt egyszerű feladat. A szobor egyfajta Atlasz-parafrázis, a vállain a tenger felszínét tartó női alak meggörnyed a teher súlya alatt- az üzenet nyilván közérthető. A művész szerint izgalmas volt az a lehetőség számára, hogy a tenger felszíne is szerepet kapjon az elkészült alkotásban.

A bahamai mesterséges zátony projektet azért hívták életre, hogy az ilyen, sok búvárt vonzó látványosságokkal csökkentsék a természetes élőhelyekre nehezedő nyomást. A sekély vízben megtalálható szobor ráadásul minden képzettségi szintű búvár, sőt, a csak maszkkal és légzőcsővel felszerelkezett felszínen sznorkelezők számára érdekes lehet.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Olyan ez mint a veteránautózás, csak régi kocsik helyett több évtizede gyártott búvárfelszereléseket gyűjtünk és próbálgatunk. Végre sikerült tető alá hozni egy olyan merülést, ahol legalább az egyikünk tetőtől talpig retró búvárcuccokba öltözhetett. Sajnos nem tudom melyik darab pontosan mennyi idős, valahol a 30-40 éves idősávba esik a kora a palackon kívül szinte mindennek.

A felszerelés lelke a légzőautomata, ami ezúttal egy nyugatnémet Barakuda duplatömlős reduktor volt. Ez így a laikusoknak nem sokat mond, de az talán még a számukra is árulkodó, hogy a Cousteau és Gagnan által a negyvenes években tervezett ős-légzőautomata szinte pontosan ugyanilyen felépítésű volt. Az utóbbi évtizedek fejlesztéseinek híján van ez a régi, egyébként rettentően egyszerű szerkezet- ami teljesen hibátlanul működött, simán be mernék vállalni vele egy normál, nem túl mély merülést. Lehet, hogy van ennél modernebb felszerelés, de az biztos, hogy a vastag tömlőkkel, a nagy, komoly fém házzal kétségtelenül roppant vagányul néz ki.

Ez annyira régi felszerelés, hogy még a palackban levő levegő mennyiségét mérő műszer sem csatlakoztatható rá. Akkortájt máshogy kellett megoldani ennek a mérését- vagy egyszerűen próbálták rövidre fogni a víz alatti tartózkodást, vagy pedig olyan szelepet alkalmaztak, ami egy bizonyos nyomás alatt lezárt, de ekkor a tartalékot ki lehetett nyitni, tehát a búvár tudhatta, már csak kevés, a felszínre emelkedésig elég levegője van. Most az volt a megoldás, hogy egyrészt a merülőtársam rutinos búvárként kevés levegőt használt, esély sem volt arra hogy másfél óra alatt kifogyjon a palack, másrészt folyamatosan ott voltam mellette ha gond lett volna.

Akkoriban a búvárok nem használtak mellényt vagy más, a lebegőképességet beállító eszközt, csak egy heverdezet volt a palack rögzítésére. Egyrészt nagyon alaposak voltak a súlyozás beállításánál, pontosan tudták, mennyi ólom kell a megfelelő lebegéshez, másrészt igen gyakran búvárruha nélkül vagy csak rövid ruhában merültek, tehát nem változott annyit a lebegőképességük sem a mélységgel. Egy szó mint száz, merülőtársam először ettől idegenkedett a legjobban, mert kicsit fura érzés volt a mellény biztonsága nélkül alámerülnie. Aztán meglepetésére kiderült számára, aki annyira rutinos és ügyes búvár mint ő, jól beállított súlyozással semmiféle hátrányát nem érezte ennek, sőt, gyakorlatilag kicsit még szabadabban is mozgott.

Mellesleg szintén meglepetés volt, hogy az ősrégi Aquarius búvárruha, ami egy pár évtizede korszerűnek számító "sharkskin" megoldású neoprénből készült, nagyon jól funkcionált, és végig melegen tartotta.

Az uszony egy régi, a maiakhoz képest nevetségesen kicsinek tűnő Voit gumiuszony volt, ami tette a dolgát, lehetett vele haladni, mozogni, bár áramlásban azért valószínűleg rendesen kellene teperni egy ilyennel. A maszk pedig egy ősrégi, mai szemmel nézve primitív Match típusú körablakos cucc volt, ami a képeken is látható módon nem túl kényelmes, nyomja az orrot. A célnak épp megfelelt, de csak a képek és a videó elkészítéséig volt hajlandó a viselésére a bevállalós búvár, utána visszakövetelte a saját, rendszeresen használt búvármaszkját- és én ezt tökéletesen meg tudtam érteni.

Szóval minden prímán működött, nagyon jó móka volt olyan cuccokkal búvárkodni, amelyek mind a kettőnknél öregebbek lehettek- ha nem is az összes darab, de egy-kettő jó eséllyel. Kicsit belekóstolhattunk abba, hogy merültek a búvárkodás hőskorában. A válasz persze egyszerű: jórészt ugyanúgy, és persze élvezték a merülést hozzánk hasonlóan. Ez a lényeg!

Mi pedig majd még folytatjuk a kísérletezést, mert nagyon jó móka ez a retrózás, abszolút fel tud dobni egy olyan medencés merülést, ahol az egyetlen program a csempék számolása lenne. Folyamatosan kerülnek elő innen-onnan használt, régi búvárcuccok, ki tudja, ki és mikor hozta őket be az országba.

Sokan pedig reális árat kérnek ezekért, mert azért lássuk be, ezeknek inkább eszmei értéke van, hiszen mindannyian inkább a több száz merülésen már jól bevált korszerű cuccainkat használjuk. Egy ilyen retró cucc pár ezres tétel (a most használt régi légzőautomata, búvárruha, uszony és maszk együtt talán 15 ezer forintba kerülhetett, inkább az utánajárás volt a nehézség, a folyamatos vadászat az apróhirdetéses oldalakon), és őszinte leszek, többet nem is szívesen adnék érte. Szerencsére nem is kell, a többség megérti, hogy egy ilyen retró, érdekességszámba menő eszközt nem napi használatra veszünk.

Külföldön egyébként komoly kis retró búvár közösség alakult ki, és idehaza is ismerek párakat, akiknek ez az egyik szenvedélye. Egy pici büszkeség tölt el, ha arra gondolok, nekünk is sikerült belekóstolni ebbe a dologba, és remélem, a jövőben több búvár barátnak, ismerősnek mutathatjuk meg, milyen is a régi idők felszereléseivel merülni. 

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Különleges hangulatú víz alatti film készült egy élvonalbeli szabadtüdős búvár főszereplésével.

Mexikóban a Yucatán-félszigeten találhatóak a leghíresebb vízzel telt barlangok, a cenoték. Misztikus helyek ezek, nagy jelentőséggel bírtak az maja kultúrában, akik áldozatokat mutattak be itt. Manapság a búvárok körében számítanak hasonlóan csodált helyeknek ezek az üregek, amelyek kristálytiszta vizében merülve egészen különleges fényjátékban lehet gyönyörködni.

Ám csak a hosszú járatok legelső szakaszai számítanak biztonságosnak az amatőr búvárok számára. Aki beljebb merészkedik, az életét kockáztatja, hiszen ha utat téveszt, örökre a mélyben rekedhet, a barlangból nem olyan egyszerű a felszínre úszni. A legbátrabb barlangi búvárok rengeteg hosszú járatot úsztak már be, és átjárókat fedeztek fel a barlangrendszerek között, ám ehhez rengeteg felszerelésre van szükségük.

A szabadtüdős búvárkodás világában jól ismert versenyzőnek számít Guillaume Nery, aki viszont még csak palackot sem visz magával a cenoték mélyére. Tisztában van a képességeivel, és úgy indul a járatok felfedezésére. Erről a kalandról készült egy dokumentumfilm: The Passage a címe, és ennek utolsó jelenetét töltötték fel az internetre.

Nem is tudom mit mondhatnék, ez a jelenet minden bizonnyal magáért beszél.

Eszembe jut, egy levegővel én még a négyméteres medence aljára se feltétlenül merülök le túl gyakran, az meg, hogy elkezdjek járatokba beúszkálni, hát kiver a hideg gondolattól is. No, ez a különbség egy amatőr búvár meg egy élvonalbeli szabadtüdős közt. Persze azért én is élvezhetem annyira a merülést, mint ő, csak kicsit másként. Még akár a cenotékban is, de szigorúan csak palackkal...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

A Krím-félsziget Oroszországhoz csatlakozása nem csak az ott élő emberek mindennapjait forgatta fel, érintettek többek között a haditengerészet szolgálatába állított tengeri emlősök is.

Mint az már közismert, már évtizedek óta kísérleteznek azzal, hogy delfineket és fókákat képezzenek ki különféle bevetések végrehajtására. Az ezekről szóló anyagok egy része titkos, nem tudható biztosan az, hogy például ellenséges búvárok megölésére is felkészítették-e az állatokat. Az viszont bizonyos, hogy a szovjetek és az amerikaiak jártak élen a kísérletezésben a hidegháború idején.

Ám emlősök manapság is "szolgálnak". A Szovjetúnió szétválása után a Krím-félsziget az ukránok fennhatósága alá került, és ezzel sok katonai létesítménynek is a gazdái lettek. Ezek közé tartozott a delfinek kiképzését végző központ. Ám miután a félsziget visszakerült az oroszokhoz, ezek az állatok is új főnököket kaptak, a legfőbb parancsnok maga Vlagyimir Putyin elnök lett.

A kiképzőközpont az orosz védelmi minisztérium fennhatósága alá tartozik mostantól, és nekik eszük ágában sincs lemondani a kiképzett harci delfinekről és fókákról az ukránok javára. Remélhetően nem azért van szükség rájuk, mert különféle felderítő- és szabotázsakciókra akarnák bevetni őket a közeljövőben. Az ukránok fegyverként tekintenek rájuk, és azt kérték Moszkvától, hogy ugyanúgy adják át őket, mint a Krím-félszigeten maradt ukrán harceszközöket.

Más célokra kiképzett delfinek is élnek a félszigeten. Szevasztopol városban például sérült gyerekek fejlesztésében részt vevő állatok vannak, és ezek továbbra is ilyen feladatot kapnak.

Érdekesség, hogy a tengerben élő harci delfinek nincsenek folyamatosan elzárva. Minden évben előfordul, hogy a párzási időszakban 2-3 hím akár egy hétre is eltűnik, aztán visszatérnek a bázisra. A jól kiképzett állatok nyilvánvalóan teljesen szocializáltak, ezért ragaszkodnak az emberekhez. Ám talán jobb lenne, ha szép lassan felhagynának azzal minden helyen, hogy katonai célokra képezzenek ki delfineket, és ezek az intelligens élőlények élhetnének szabadon, fajtársaik közt.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!