A búvárszafari utolsó napjára is jutott pár roncs a Vörös-tenger mélyén.
Nem meglepő módon arra riadtam az éjszaka közepén, hogy beindítják a hajó motorját. Tudtam jól, miért: az utolsó napon közelebb húzódtunk Hurghada városához, ahol befejeztük a túrát. Ezért még egy utolsó hosszabb hajóút várt ránk az éjszakában az egyik jól ismert merülőhelyhez.
Az Umm Gamart sokan ismerik az Egyiptomban búvárkodók közül. Ez a szép kis zátony közel van a városhoz, tehát nem csak a szafarik útvonala érinti, gyakran járnak ki ide napi túrákat bonyolító hajók is. Ám nem reggel hatkor érkeznek, mint mi, tehát a nagyobb roham előtt néztünk szét.
A hely egyik jellegzetessége az, hogy nagy koralloszlopok vannak itt, melyek belül üregesek, s üveghalak raja úszkál bennük. Érdemes alulról és felülről is benézni az oszlopokba, jó egy kicsit belefeledkezni a kétségkívül szép korallos élővilágba. Ráják és murénák is gyakran feltűnnek, utóbbiak közül egy páros meglehetősen bizelmas közelségben élt egymás mellett.
Van a merülőhelyen egy kisebb üreg is. Ide éppen csak benéztünk, óvatosan úszva, hogy az aljzatot ne kavarjuk fel. Nem olyan a hely, mint egy nagyobb barlang, hiszen a kijáratot folyamatosan látjuk, inkább csak érdekességként érdemes megnézni a korallkert alatt.
Alig két óra múlva pedig már a hurghadai kikötő előtt álltunk. Valamiért nem nagyon számolunk az itteni merülőhelyekkel, pedig akadnak itt is érdekes dolgok. Az egyik például az El Minya nevű hadihajó roncsa. Mint mindig, a háttérsztori itt is hozzátartozik a búvárkalandhoz. A szovjetek által épített T43 osztályú aknaszedők hogy, hogy nem, egy brit hajó tökéletes másolatai voltak. Az ötvenes végéig építették az 58 méter hosszú hadihajókat, és ezekből vásárolt hét darabot Egyiptom.
A hajókat egyiptomi városokról nevezték el, az egyiket egyenesen Nasszer elnök szülővárosáról, El Minyának. Ez Hurghada előtt állomásozott 1970 február 6-án, amikor izraeli vadászgépek köteléke indult a város reptere elleni támadásra. Az alacsonyan érkező gépek megtámadták a légvédelmi fegyverei miatt veszélyt jelentő aknaszedőt. Az El Minyát egy kisebb bomba találta el, a hajó megfordult majd elsüllyedt. Olvastam egy nyolcvanas évek elején íródott cikket egy brit búvármagazinban, ahol az egyiptomiak még tagadták, hogy a kikötő előtt hadihajó roncsa nyugszik- mára ezt már mindenki tudja.
A roncs viszonylag mélyen van, ám ha jók a körülmények, könnyen merülhető. Inkább történelmi emlék. Azért be is lehet úszni, és lehet látni az egykori felszereléseket. Van pár torpedóra emlékeztető alakú tárgy, ezeket valójában az aknakeresés közben használták.
Még a merülés előtt felmerült, hogy egy kalap alatt, rövid úszással megnézhetjük az El Minya mellett nyugvó halászhajó roncsát is. A Mohammed Hasabellah nem bír történelmi jelentőséggel, merülőtársammal mégis úgy döntöttünk, tegyünk egy kitérőt oda is- ez volt ugyanis a héten merült tizedik roncs. Akkor már legyen kerek szám! A hajóban sok különös valóban nincs, viszont a felépítményt beborító sok kis hal kifejezetten jól nézett ki. Láttam már hasonlót egy izraeli roncson, szóval a Vörös-tenger ott is, itt is hasonló módon népesíti be a roncsokat.
A túrát aztán ott fejeztük be, ahol kezdtük: a kis roncson, macskaugrásnyira a parttól. Komótosan, alaposan néztünk végig mindent, a hajócsavartól egészen a belső terekig. Igazi meglepetés volt most is a Balena, aminek nem csak a fedélzetén élnek üveghalak, odabenn is rengeteg van belőlük. Barrakudarajok, érdeklődő denevérhalak- jó hosszú merülés lett a sekély roncson való nézelődésből. A lágykorallok fantasztikusan élénk színébe pedig könnyű volt beleszeretni. Így kell zárni egy jó túrát!
Azt nem mondom, hogy a búvárkodás végeztével a hurghadai kikötőben töltött másfél nap óriási nagy élmény lenne, de hát mind tudjuk, ennyi pihenőre szükség van a merülések után, a repülés előtt. Legalább át tudtuk gondolni, hogy is sikerült ez a szafari. Sok-sok dologgal szerencsénk volt, az időjárással, a merülésvezetővel, a kapitánnyal, no meg azzal is, hogy mind az ismert, mind az ismeretlen helyeken jó körülmények vártak. Utólag egyértelmű, megérte felhajózni a Szuezi-öbölig. Ha biztosak lehetnénk abban, hogy még kalandozhatunk ott egy kicsit új roncsokat keresve, akkor lelkesen szerveznénk hasonló túrát.
Még az olyan dolgokból is jól jöttünk ki, mint az isztambuli megálló- bár hazafelé nyilván kihagytuk volna. Összességében a Vörös-tenger nem okozott csalódást semmilyen szempontból, sőt, most olyan új élményeket szereztünk, amiket máris kedvet csináltak a tervezgetéshez. Kicsit magunk mögött hagyhattuk a szokványos útvonalakat, és az új kaland új lökést adott. Ritka ajándék volt ez nekünk, amivel a tenger jutalmazta a bátorságunkat. A magam részéről hálás is vagyok érte!
Csatlakozz a búvárok közösségéhez!
