Nem kell ahhoz a világ egy eldugott pontjáig menni, hogy a merülés a teljes bizonytalanságról szóljon: elég hozzá egy magyar tó, két hiányos felszerelés és két még hiányosabb képzettségű búvár.

Több mint egy évtizede, nagyon kezdő búvárként feltelefonáltam pár búváriskolát, szerveznek-e hétvégi merülést. Az egyikük azt mondta, igen, és lehet hozzájuk csatlakozni, az úticél a dorogi Palatinus-tó. Kértem felszerelést, aztán a megadott napon ott voltam a tó partján, ahol már készülődött pár ember. Bemutatkoztam, adták a cuccot és még egy merülőtársat is. Akkor az én hátam mögött öt merülés volt, négy még a tanfolyamról, és egy pár héttel korábbról egy másik tóban. És kiderült, én vagyok a tapasztaltabb búvár, mert a társamnak csak négy merülés volt beírva- a tanfolyam után első "önálló" merülésére készült.

Dorog Palatinus tóA rendszerben ahol tanultam, a szabályzat olyasmit mond, hogy két alapfokú végzettségű búvár merülhet párban önállóan a tanfolyaméhoz hasonló vagy jobb körülmények közt. Mivel mind a ketten magyar tóban vizsgáztunk, a körülmények tényleg hasonlítottak. Akkor vágjunk bele, gondoltuk!

El kell áruljam, akkoriban éppen úgy mint ma, a kezdő búvárok többségének korántsem volt teljes a felszerelése. Maszkja, uszonya éppen lehetett, talán már ruhája is, de a drága mellény, légzőautomata vagy búvárkomputer szinte mindig későbbi beszerzés. Így aztán nekem sem voltak ebből sajátok, a búvártársnak se. A felszerelés összerakásakor kiderült, hogy az iskolában úgy gondolták, felesleges egy magyar tavi merüléshez mélységmérő vagy tájoló, csak nehezíti a kezdő búvár életét. Így aztán az összes műszerünk egy-egy nyomásmérő volt, hogy legalább azt tudjuk, mennyi levegőnk van még.

Elindultunk a vízbe, csak úgy az orrunk után. Pár dolgot le kell szögezni: egy maximum 3-4 méteres látótávolságú vízben, ahol az aljzaton nincsenek tájékozódási pontként használható tereptárgyak, tájoló nélkül senki nem képes eligazodni. Leginkább úgy lehetne a mozgásunkat jellemezni, hogy úszkáltunk össze-vissza. Kezdőként a lebegőképességet se nagyon tudtuk beállítani, szóval fel is rúgtuk az iszapot, hogy a gyenge látásból tragikusan rossz legyen.

Azt se tudtuk, épp milyen mélységben vagyunk, pedig néha segít az eligazodásban a lassan emelkedő tófenék esetén: ha folyamatosan egyre sekélyebbre megyünk, valószínűleg a part közelébe érünk. Aztán nem árt, ha az ember azt is tudja, mióta merül, mert bizonyos időközönként be lehetne iktatni felszíni szétnézést. Ehhez képest egyszer feljöttünk véletlenül, mert idétlenek voltunk, aztán legközelebb akkor, amikor elfogyott a levegő. Azt láttuk, hogy a part rohadt messze volt, egy negyedórán keresztül tempóztunk a felszínen, amíg kiértünk. De legalább láttuk, hová megyünk!

Meglehetősen elfáradva vettem le a cuccot, és persze el is töprengtem. Igen, lehet így is merülni, még túl is lehet élni a kalandot, de értelemszerűen gyakorlatilag semmit nem láttunk, nem is nagyon tudtuk, hol, merre nézelődjünk. Nem ismertük a mélységünket, nem tudtuk, honnan emelkedünk. Fogalmunk sem volt, a tó melyik részén búvárkodtunk. Máig nem tudom, hány percet voltunk víz alatt. Szóval a merülést be lehetett írni, de ez volt az igazi homályzóna, mert a helyzetünkkel sem odalenn, sem később nem voltunk tisztában. Nagyobb biztonságban van az ember a világ végén, ha legalább néhány dolgot tud, például hogy merre úszik és milyen mélységben, mert akkor van esélye magának irányítania a történéseket.

Aztán az ember vagy felismeri egy ilyen merülés után, hogy át kell gondolja a viszonyát a búvárkodáshoz, igyekeznie kell képeznie magát és beszerezni a szükséges felszereléseket, vagy azt mondja, "király volt", és folytatja kamikaze-stílusban. Én inkább az előbbi utat választottam, és aki tapasztalatlanabb még, annak is csak azt tudom javasolni, inkább előbb mint később próbáljon meg valóban önálló búvárrá válni. Mert az igazi búvár az, aki birtokában van a tudásnak és a felszerelésnek ahhoz, hogy felelősen döntsön a víz alatt minden helyzetben.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.