Igazi kalandtúrává vált a Szuezi-öbölben a búvártúránk.
Az éjszakai hajózást már lassan kezdjük megszokni, reggel pedig ismét próbáljuk megtippelni, pontosan hol is állunk. Egy roncshoz vagyunk kikötve, és ezt elég könnyű megállapítani, mert annak rozsdásodó felépítménye kilóg a vízből. A korábban látott képek alapján okoskodok, talán a nagyon sekélyben nyugvó Laura Security ez? A háttérben a parton ipari létesítmények, a tengeren olajfúrótornyok- az biztos, hogy Ras Gharib előtt állunk. Erre se szoktak jönni búvárhajók!
Azt hisszük, készülhetünk a merülésre de a kapitány másként dönt. Ugyan csak egy roncs helyzetét ismerjük, próbálunk még más hajókat is találni a környéken. Azt vesszük észre, hogy egy úszó platform körül forgolódunk, de ott ipari búvárok dolgoznak valószínűleg- sok dolgunk ott nem lehet. Aztán odébbállunk, majd a motorok elhallgatnak, kikötünk, és jöhet az eligazítás.
A merülésvezetőnk, Aziz rutinos profi, húsz éve vezet merüléseket a Vörös-tengeren. Most viszont nevetve mondja, életében először fogalma nincs, milyen roncs van alattunk és mit fogunk látni. De hát mi akartuk, hogy minden új merülőhelyet próbáljunk ki, és mi bólogatunk: menjünk, nézzük meg, mi az a roncs!
A merülőpárommal követjük a kötelet. Nem teljes hajótestet találunk, hanem nagyobb alkatrészeket, acéllemezeket. A víz sekély, a látótávolság közepes, de azért megyünk tovább. Hamarosan egy nagyobb tömb sziluettje rajzolódik ki: ez lehetett a hajó tatja. Méghozzá szép nagy hajó lehetett egykoron, igaz, a hajócsavar helyén már nincs semmi. Tovább úszva elérjük a gőzgépek hatalmas kazánjait, majd újabb darabokra szakadt részeket.
Végül a szintén egyben maradt hajóorrnál fordulunk. Mivel előre felkészültünk a környék roncsaiból, ekkor én már tudom, hogy a Scalaria maradványainál merülünk. Gyakorlatilag egyetlen kört tudunk tenni, mert hiába van darabokra esve, ez egykoron egy méretes, 126 méter hosszú tanker volt, ami a második világháború idején süllyedt el. Történelmi érdekessége volt a helynek, de nem mérhető az élmény a Turkiához. S hogy növekedjen a kalandfaktor, a kötél elszakadt, csónakkal szedik össze a búvárcsapatot.
Meglepő, de mindenki örül és lelkes, hogy szinte ismeretlen helyeken merülhetünk, így a kapitány is keresgél tovább. És visszatérünk ahhoz a bizonyos platformhoz, ahol munkát végeznek. Ott fogunk merülni! Meglepődünk, ugyan minek? Mint kiderült, a környék legjobbnak számító roncsát, az Aboudy-t darabolják fel éppen, de megengedték, hogy búvárkodjunk. Na ezt tuti nem hagyjuk ki, csónakba pattanunk, odavágtatunk és beugrunk a vízbe!
Követjük Azizt, aztán megtaláljuk a rakományból származó kis gyógyszeres üvegeket, alumínium rudakat. Na de hol a roncs, nézünk egymásra? A körvonalai látszódnak csak a homokban, azt követve jutunk el a platform közelébe, ahol megtaláljuk a hajó orrát. Már csak ez van egyben, az Aboudy jó részét feldarabolták és kiemelték. Nem túl szívderítő látvány, pedig van rajta élet, sok hal, apróságok, még egy elektromos rája is.
Benézünk az egyik helyiségbe, furcsa fényre figyelünk fel: lángvágóval dolgoznak az ipari búvárok. Igazán sok látványosság sajnos már nincs. A hajó középrésze, ahol a legtöbb érdekes beúszási lehetőség volt, teljesen eltűnt. Csinálunk sok képet az orr közelében, és azzal a különös érzéssel emelkedünk a felszínre, hogy valószínűleg mi voltunk az utolsó kedvtelési búvárok, akik láthattuk ezeket a maradványokat. Pár nappal később azt halljuk, illegálisan dolgoztak a roncson- ki tudja, így van-e. Csak az a biztos, hogy legközelebb ide már nem kell merülést tervezni...
Visszatérünk a nap első roncsához, ahol a rozsdás vasdarabok lógtak ki a vízből. Aziz most is csak találgat, hogy ez mi lehet, Laura vagy Laura Security vagy valami más? Beugrunk, és gyorsan elérünk a nagyon sekély vízben nyugvó hajóig. A tatnál kezdünk, ahol szintén hiányzik a hajócsavar. (Nem vagyok a téma szakértője, de úgy sejtem, ezt mindig a legjobb minőségű acélból gyártották, ezért érhette meg ezt kiemelni, ha mást nem is.)
Feljebb úszunk az orr közelében. Nagy csörlőt látunk. Aztán benézünk a raktérbe- kicsi, tele éles fém lemezekkel. Ráadásul csak 2-3 méter mélyen vagyunk, a hullámok mozgatnak, vigyázni kell. Azért szétnézünk, hátha látunk valami érdekeset a kabinokban. Halacskák vannak mindenfelé, van itt élet, de a hullámzás miatt küzdünk kicsit. Irány vissza a tathoz, szeretnék pár fotót- és a tenger élővilága által lepett hátsó részen betűk rajzolódnak ki! Alul az van hogy SUEZ, felette pedig az, hogy BAKR! Vidáman összenézünk a merülőtársammal, megvan a nap újabb "felfedezése".
A merülés után a csapatnak el is meséljük, mit tudunk a Bakr-ról. Kisebb, olajkutatásra használt hajóról van szó, amit a Szovjetuniótól vásárolt Egyiptom. 1973-ban viszont, ki tudja miért, az aktuális arab-izraeli háborúban az ellenséges vadászgépek a tenger fenekére küldték. Ilyen szempontból tehát ennek is van érdekessége.
Mit is mondhatnék? Ha csak ez a három roncs lett volna a Thistlegormtól északra, akkor máshogy értékelnénk őket, de a Turkia után új, érdekes kaland volt ezeknél is merülni. Nem mi fedeztük fel őket elsőként, de rajtunk kívül nagyon kevesen láthatták ezeket, ezért elégedetten írtuk be a naplóba a nevüket. Ha valaha visszatérünk a Szuezi-öbölbe, még jobban fel fogunk készülni, koordinátákkal, adatokkal, a Google műholdképeinek böngészésével.
A következő napra a terv egy régi kedvencet tartogatott: a Thistlegorm roncsát. Pár órányi hajózásra van Ras Gharibtól- naná, hogy éjszaka indulunk tovább. Le a kalappal a kapitány előtt, aki tényleg igyekszik igazodni az ötleteinkhez, elképzeléseinkhez, pedig nem könnyíti meg a munkáját, hogy szinte folyamatosan a sötétben kell hajóznia...
Csatlakozz a búvárok közösségéhez!
