Ezen a napon a búvárprogramot a körülmények alakították. És milyen jól jártunk ezzel!
A Gobal sziget lagúnájában levő kis roncsot már ezerszer körbemerültük az elmúlt évek alatt. Jó hely ez, de kinn, a külső oldalon van izgalmasabb roncs is: az Ulysses. A 95 méter hosszú gőzhajó 1871-ben épült. 1887 augusztusában Londonból tartott Kínába, amikor navigációs hiba miatt megfeneklett a zátonyon. Néhány napig küzdöttek azért hogy a hajót levontassák, ám az Ulysses túlságosan komoly sérüléseket szenvedett, így rakományát mentették csak ki, aztán a hajó a tenger fenekére került.
Érdekes történet, és a roncs maga is izgalmas. Ahhoz képest, hogy bőven több mint egy évszázada állja a tenger hullámainak ostromát, egészen szépen egyben van a hajótest. A merülés egysszerű, mert a roncs legsekélyebb része csak 4-5 méteres mélységben nyugszik, csak a hajócsavar környéke van 20 máter alatt. Be is lehet úszni, komoly élővilág van rajta- naná, hogy ezt a roncsot is tervbe iktattuk.
A reggeli merülést terveztük oda, csónakunk neki is lendült a tengernek. Ám a lendület nem tartott sokáig, a motor egyre gyakrabban akadozott, majd le is állt. Egy darabig küzdött a vezető, próbáltunk legalább a zátony első feléig eljutni. Elvergődtünk a Bluff Point nevű részig, beugrottunk merülni, bízva abban, hogy majd valaki értünk tud jönni- és hogy roncs nélkül is érdekes lesz a merülőhely.
El vagyunk kényeztetve a Vörös-tengeren, azt kell mondjam. Igazán szép fal mellett búvárkodtunk, sok kis hallal, nagy legyezőkorallal, a nagyon intenzív élményt jelentő roncsok után mégis kicsit úgy éreztük, ez inkább csak afféle "töltelékmerülés". Egészen addig gondoltuk ezt, amíg fel nem bukkant egy nagy teknős előttünk.
Az ekkora teknősökre jellemző az, hogy nem nagyon zavartatják magukat. Egyszerűen túl vastag a páncéljuk ahhoz, hogy valaki kárt tegyen bennük, így aztán gyakran unottan tűrik azt, hogy megközelítsük, fotózzuk őket. És ez most sem volt másként, majdnem fél órát tölöttünk vele. Ő közben békésen falatozott, nézelődött, úszkált, míg igyekeztünk portrét készíteni róla. Egy szó mint száz, ócskavasak nélkül is élveztük a merülést. Persze ki számított másra?...
A következő csobbanás a felerősődő huilámok miatt a lagúnában volt, a kis roncsnál. Megkerestük a nagy murénákat, játszottunk a bohóchalakkal, megnéztük az aljzaton hasaló hatalmas krokodilhalakat, szóval mindazt, ami itt, ezen a sekély helyen előfordulhat. Aztán ahogy arra készültünk, hogy befejezzük a merülést, még azért közbenéztünk- és ismerős sziluettekre figyeltünk fel: egy kisebb csapat delfin úszott el az orrunk előtt! Csak pár másodpercig tartott az egész, de mondani sem kell, le voltunk nyűgözve. Még mindig nem jutottunk el az Ulysseshez, és most sem bántuk meg.
Délután aztán már tényleg ideálisak voltak a körülmények a zátony külső oldalán is. Az Ulysses pedig nem okozott csalódást. Ahogy régebben, úgy most is benn hömpölygött a hatalmas, átláthatatlan üveghal-raj. Mint egy nagy, élő felhő, úgy áramlottak egyik helyiségből a másikba, néha szinte falat emeltek elénk, máskor teljesen bele is vesztünk. Ez egy megunhatatlan látvány.
A merülés második felében aztán hagytuk magunkat a sekély vízben sodortatni a zátony külső oldalán. A korallzátony igazán szép arcát mutatta itt, a víz is melegebb volt a szokásosnál. Egyszerűen csak nézelődtünk, belefeledkeztünk a látványba, aztán jött egy kis halakból álló raj, ami egy időre körbeölelt minket, majd tovább is álltak. Az, hogy az éjszakai merülés előtt még befutott egy delfincsalád az öbölbe, s hármukat kivittek csónakkal, így közelről is láthattuk őket, már csak hab volt a tortán a nap végére.
Tulajdonképpen minden a lehető legjobban alakult, egyetlen dolgot kivéve: utunk vészesen közeledett a végéhez...
Csatlakozz a búvárok közösségéhez!
