Big Blue Búvár Blog

Bűnbandák működésének tárgyi emlékei nyugszanak a Comói-tó mélyén.

Moregallo az Olaszország északi részén található Comói-tó egyik jól ismert merülőhelye. Az Alpok lenyűgöző csúcsai által körülölelt vidék a felszínen is igen látványos, de sokkal meghökkentő, ami a víz alatt várja az embert: tucatnyinál is több autóroncs nyugszik a mélyben, 15 és 60 méter között.

Van itt szétesőfélben levő Renault, jól felismerhető Volkswagen Passat, de még egy újabb Jaguar is felbukkan a lámpák fénykörében. Az autókat bűnözők dobták a vízbe a magas sziklafalról- talán jobbnak látták eltüntetni a bűnjelet, esetleg megszerezték belőle ami kellett, és aztán a tóba dobták a "felesleget". 

A tó viszont nem csak ezek miatt kerül be időnként a hírekbe. A meredek sziklafal a víz alatt folytatódik, könnyen csúszik mélyre a hideg és gyorsan sötétedő tóban a búvár, azaz észnél kell lenni. Sajnos a hibákért többen fizettek már nagy árat.

Aki viszont kellően felkészült, nagyon furcsa élményeket szerezhet ebben az autótemetőben. A merülőhely partról könnyen megközelíthető, s aztán a környék szép városaiban, remek éttermeiben lehet lazítani, azaz igazán érdekes úti cél lehet az Észak-Olaszországba vetődő búvároknak a Comói-tó.

(Képek: Marco Daturi)

Roncsokkal vonzaná a búvárokat a ma még kevésbé népszerű úti célnak számító ország.

Az Adriai-tenger a mi szempontunkból kifejezetten fontos búvárhelynek számít. Nagyon sok magyar búvár első merüléseinek volt helyszíne az egykori jugoszláv tengerpart, és az utódállamok közül a leghosszabb partszakasszal büszkélkedő Horvátországba ma is sok búvár utazik évről évre. De merülnek az olasz oldalon, Szlovéniában és Montenegróban is, sőt, az Adriától alig délre eső görög Korfu szigeten is vannak búvárhelyek.

Albániára viszont általában nem gondolnak a merüléseket tervezők. Pedig meg kell jegyezni, még a jugoszláviai búvárexpedíciók előtt a magyar búvárkodás egyik úttörője, Rádai Ödön pont albán vizekben hajtott végre tengeri merüléseket. De az elzárkózó balkáni országhoz képest sokkal jobb infrastruktúrával, fejlettebb idegenforgalommal, pezsgő búvárélettel büszkélkedő Jugoszláviával nem vetélkedhetett.

Albánia még a kommunista rendszerek bukása után is erősen lesajnált úti célnak számított. Kalandra vágyó utazók jutottak el ide, ám mostanság egyre többen kelnek útra, hogy megismerjék a lassan lábra kapó ország legszebb helyeit. A beszámolók szerint a fejlődés egyértelmű, az emberek kedvesek, és ma még itt el lehet kerülni a tömegturizmust. 

És ahol tenger van, ott búvárkodni is lehet! Albánia nagy vonzereje az, hogy a milliószor merült többi adriai partszakaszhoz képest felfedezetlennek számít, új vagy alig párak által látott roncsoknál lehet például merülni. Az RPM Nautical Foundation az utóbbi időszakban a partszakasz egyharmadát mérte fel, s 38 roncsra bukkantak, melyek közül hat több, mint kétezer éves. 

Ez a helyi kulturális örökségvédelmi hatóságokra feladatot is ró, hiszen nem lenne jó, ha kincsvadászok lepnék el a nem túl jól őrzött lelőhelyeket. Viszont azzal is kecsegtet ez a sok roncs, hogy a búvárok is jönnek majd a világ tájáról, hogy megnézzék az izgalmasabb maradványokat, netán afféle felfedező expedíciókban vehessenek részt. Búvárként igazi nagy álom az, hogy olyan roncsnál merüljünk, amit rajtunk kívül még soha, senki nem látott- a világ sok pontján ehhez már igen mélyre kell menni. Európán belül pedig iszonyúan nagy szerencse kell egy ilyen felfedezéshez.

Személy szerint kifejezetten érdeklődve várom, milyen lehetőségek nyílnak meg a közeljövőben. Magam is merültem már Horvátország mellett Montenegróban, Szlovéniában, az Albániától karnyújtásnyira levő Korfun, szóval most már ideje ide is eljutni...

Sekély vízben fedezték fel egy komoly hadihajó maradványait.

A búvárrégészek Karlskrona kikötőjében bukkantak rá a Blekinge nevű 17. századi hajó roncsára, ami megítélésük szerint méretében a híres Vasa nevű hajóhoz fogható.

A svéd nemzeti tengerészeti múzeum munkatársa, Jum Hansson beszámolója szerint alig 4-5 méteres mélységben vannak a maradványok. A Blekinge nagyjából 45 méter  hosszú, 68-70 ágyúval felszerelt hajó volt.

Nem véletlenül emlegetik a felfedeés kapcsán a Vasát: az 1628-ban, legelső útján elsüllyedt pompás hajó nem sokkal korábban veszett oda. A Vasa felfedezése igazi régészeti szenzáció volt a hatvanas években, és egy nagyon komoly kiemelési művelet után restaurálták, külön múzeumot építettek a számára, ami évente egy millió látogatót vonz.

Az viszont nagyon eltérő, hogy a Blekinge messze nem maradt fenn olyan ép állapotban. A kikötőben korábban zajló építkezési munkálatokat nem vészelte át a felépítmény, de talán az üledék által megőrizve vannak egészben maradt részek. Most a homokból kiállnak a hajó részei, és sok fém alkatrészt is találtak a közelükben. 

A Blekinge volt az első Karlskornában épült hajó, 1682-ben bocsátották vízre és résztvett XII. Károly Dánia elleni támadásában 1700-ban. 1713-ban süllyedt el, és úgy vélték, szándékosan küldték a tenger fenekére hogy ágyúval felszerelt őrhelyként védjék vele a kikötőt- akkoriban zajlott a háború az oroszokkal szemben. 

Természetesen hosszú lesz még a feltárás, de a helyi búvárrégészek nyilván izgatottak, hogy kis mélységben ilyen jelentőségű maradványokat kutathatnak. Minél többet szeretnének megőrizni és megmutatni a kulturális örökség e fontos darabjából a jövő nemzedéknek.

Most az Azori-szigetek közelében bukkantak rá egy német roncsra.

Lassan kezdem azt érezni, második világháborús német tengeralattjárót a legkönnyebb keresni, mert abból már mindenhol találtak. Persze az oka prózai annak, hogy miért fedeztek fel sok ilyen roncsot: óriási számban vesztek oda a búvárhajók annak idején, és bevetéseik jellegéből adódott, hogy észrevétlenül eljuthattak például akár az Egyesült Államok partjaihoz is.

Az U-581 egy VIIC osztályú tengeralattjáró volt, 1941-ben állt szolgálatba. Először Kielből indult el portyára az Atlanti-óceánon, aztán 1942-ben St Nazaire kikötőjéből kelt útra legénységével. A feltételezések szerint egy kisebb brit hajót süllyesztett el, ám hamarosan az U-581-est is elérte a végzet.

A HMS Westcott nevű romboló olyan súlyosan megrongálta mélységi bombákkal, hogy a tengeralattjáró a felszínre emelkedett, majd legénysége sorsára hagyta. Négy tengerész veszett oda, 41-en viszont megmenekültek. Egyikük hat kilométert úszott amíg el nem érte az Azori-szigeteket, így ő megúszta a hadifogságot, mert ez semleges helynek számított.

Azt tehát tudni lehetett, hogy a tengeralattjáró a Portugáliához tartozó, de a kontinenstől távol eső szigetcsoport körül van, de csak most, napra pontosan 75 évvel az elsüllyedés után derült ki, merre is nyugszik. Egy német házaspár, Kirsten és Joachim Jakobsen 15 éve folyamatosan kutatja a térség vizeinek élővilágát, saját tengeralattjárót is építettek. A kicsi, három személyes szerkezettel akár ezer méterre is ereszkedhetnek. 

Az U-581 kutatása természetesen először a felszínen kezdődött, megvizsgálták a rendelkezésre álló feljegyzéseket, meghatározták a valószínű helyzetet. Utána a tengerfenék műszeres vizsgálata következett, végül az esélyesnek tűnő helyeken maguk merültek le a tengeralattjárójukkal. Szükség is volt a csúcstechnikára, mert a roncs végülis 870 méteres mélységben került elő.

Jakobsenék az először 2016-ban megtalált roncsról most, a süllyedés évfordulóján adtak hírt. Azt is közölték, nem csak történelmi jelentősége van a felfedezésnek: a roncsból különleges mélytengeri korallzátony vált. A tudósok csak pár éve jöttek rá, hogy korallok hideg vízben, nagy mélységben is élnek, csak persze másfélék mint a trópusokon. Az U-581 maradványa pedig úgy él tovább a tenger fenekén, hogy élőhelyet biztosít egy különleges, sok más helyhez hasonlóan veszélyeztetett mélytengeri zátonynak.

Különleges élményt kínálnak az egyik luxus óceánjáró utasainak.

Búvárkodásra ezerféle módon nyílik lehetőség: az ember elutazhat valamerre, merülhet partról, kihajóhat egy merülés vagy egy napi túra kedvéért, és persze ott van a csúcs, az egész hetes szafari. Ilyenkor egy kifejezetten búvárkodás kedvéért épített hajón tölti az időt a csapat, merülés-evés-alvás életritmust követve. A szenvedélyes búvárok számára általában ez a legvonzóbb választás, ám van még egy lehetőség, amivel mifelénk nem nagyon élnek.

A hatalmas úszó szállodaként funkcionáló luxus óceánjárókat mindenki ismeri. Több száz turista, elegáns vacsorák, szórakoztatóprogramok, és persze körutazás a Földközi-tengeren vagy a Karib-térségben, megállókkal az izgalmasabb helyeken- nagyjából ez a lényeg.

Amerikai búvárok viszont azt találták ki, elsősorban a karib-tengeri utazásokon fellelkesülve, hogy összekötik a luxushajós nyaralásokat a merülésekkel. A kiválasztott kikötőkben már várja őket az előre leszervezett búvárbázis, elmennek merülni, délután pedig visszatérnek a hajóra, hogy egyenek, igyanak, szórakozzanak. Ennek az előnye az, hogy egyetlen 10-12 napos túra során merülhetnek mondjuk Santa Lucia, Bonaire, Aruba, Barbados legjobb helyein. Változatos élmények a víz alatt, luxus a hajón- végülis ez sem rossz megoldás. 

No de nem csak meleg tengereket járják a nagy óceánjárók, vannak skandináviai vagy alaszkai hajóutak is. Alighanem ezeken az utakon ritkábban mennek búvárkodni, viszont megcsodálják a sarki fényeket, a jéggel borított tájakat, amik ugyanúgy lenyűgözik az utazókat.

Az egyik cég viszont olyan utat kínál az északnyugati átjáró térségébe, aminek egyik megállója a Franklin-féle expedíció elveszett és csak a közelmúltban megtalált hajóroncsánál lesz. A Nunavutból induló hajóút egészen Grönlandig tart, ebbe illeszkedik bele a különleges jelentőségű lelőhely. 

Aki nem akar a hideg vízbe merészkedni, az meghallgathatja a Parks Canada szakemberének előadását a felszínen, és közben élőben láthatják a távirányítású kamera felvételeit. Ha pedig sikerül mindenben megegyezni, akkor a tervek szerint páran a roncs felett úszkálva saját szemükkel is megnézhetik az Erebus maradványait. Azért igényel ez tárgyalást, mert fontos a turisták biztonsága mellett az is, hogy a roncsot se rongálja meg semmit.

A HMS Erebus és a HMS Terror ugyanis másfél évszázadon át számított eltűntnek: a Franklin-expedíció két hajója még 1846-ban esett a jég csapdájába, és csak 2014-ben történt meg a szenzációs felfedezés. A balsorsú expedíció teljes legénysége odaveszett a messzi északon, a roncsok viszont sokat elárultak a történtekről, a korszak földrajzi felfedezőiről.

Ugyan többször felmerült, hogy fizetős vendégeket vigyenek az Erebushoz, de nem könnyű megtalálni azt a kompromisszumot, ahol a lelőhelyet tisztelő, érdeklődő búvárok és a régészek is elégedettek. A Parks Canada együttműködése az óceánjárós céggel jelzi, hogy nem akarják teljesen elzárni a nyilvánosságtól a maradványokat, de az idő dönti majd el, hogy melyik megoldás válik be.

A viktoriánius korban épült búvárhajó roncsát 1995-ben fedezték fel.

A Resurgam igazán különleges tengeralattjárónak számít. A 19. század második felében kezdtek el azon töprengeni, hogyan lehetne a víz felszíne alatt, észrevétlenül megközelítve megtámadni az ellenséges hajókat, de a kísérletek gyakran balul végződtek. A brit George Garrett első hajója alig öt méteres, egyszemélyes tengeralattjáró volt, amit kézzel lehetett volna meghajtani. Nem meglepő módon ez a kialakítás nem vált be.

Az 1879. novemberében tengerre bocsátott Resurgam már sokkal komolyabb szerkezet volt: 14 méter hosszú és 3 méter átmérőjű törzsében gőzgép volt. A három fős legénységet szállító, úszóképesnek tervezett hajó merülését egy szerkezettel lehetett szabályozni. Akkoriban elég drágának számított a maga 1500 fontos költségével.

Dokkban végezték el az első sikeres próbákat vele, aztán úgy döntöttek, a hajó saját erejéből jusson el Portsmouth-ba, ahol bemutathatják a brit királyi haditengerészet képviselőinek. Ám már az út elején, Rhyl kikötőjében meg kellett állni hogy kijavítsák a felmerült hibákat. Egy másik hajó vontatta volna tovább a tengeralattjárót 1880. februárjában, ám a rossz időben a vontató is bajba került. A Resurgam legénysége átszállt a hajóra, a tengeralattjáró ajtaját viszont kívülről nem lehetett rendesen lezárni, így az erős hullámzásban egyre több víz került a hajótestbe, és a Resurgam végül a víz fenekén kötött ki.

Több mint egy évszázadon át senki nem tudta, hol nyugszik a gőzhajtású tengeralattjáró. 1995-ben sekély vízben próbált beakadt halászhálókat eltávolítani egy búvár, amikor rábukkant a roncsra. Az természetesen mára védett helynek számít, a Resurgam történelmi jelentősége miatt. Így csak engedéllyel lehet merülni rajta, elsősorban szakemberek vizsgálták meg alaposabban a hajótestet.

Azoknak a búvárkluboknak a tagjai, amiknek engedélye van a merülésre, készítettek fotókat és videókat, így mindenki megnézheti a tengeri élőlények által belakott roncsot. Noha nincs mélyen, a tenger mozgása miatt nem mindig egyszerű itt a merülés, gyakran rossz a látótávolság is. Ám aki megnézheti, az a hajózás történetének izgalmas viktoriánus emlékét láthatja testközelből.

Pont 11 éve süllyesztettek el egy 737-est kanadai vizekben, ami alaposan megváltozott a tenger mélyén.

A mesterséges zátonyok között különlegességnek számító repülőroncsok jellemzően sok búvárt vonzanak- főleg, ha olyan nagyok, mint egy Boeing 737-es utasszállító. A Kanada nyugati felén található Brit Columbia régóta ismert a merülőhelyeiről, ugyanis nagyon gazdag hideg tengeri élővilág található itt. És ezek a lények gyorsan benépesítették a repülőt is.

A Canadian Airlines által használt gép 1975. januárjában állt szolgálatba, és 27 évig repültek vele. Ezek után került a mesterséges zátonyok kialakítását szorgalmazó civil szervezet kezelésébe a 737-es, és alapos tisztítás után, 2006. januárjában süllyesztették el.

Azóta is népszerű a búvárok körében a roncs, ami jól bejárható, hiszen kiürítették a repülőt, és egyébként is elég nagy. A legmélyebb pontja 32 méteren nyugszik, de a nagy része sekélyebben beúszható. Tele van a hideg vizekben jellemző élőlényekkel, szivacsokkal, élnek itt halak is, szóval nem csak a gépet érdemes megnézni, hanem azt is, mi él benne.

130 méteres mélységben nyugszik egy sokáig nem ismert sorsú hajó.

A Protée (Q155) nevű francia tengeralattjárót még 1930-ban bocsátották tengerre. A Redoutable osztályú tengeralattjárókból a második világháború kezdetéig több, mint 30 készült: 93 méter hosszú, 11 torpedóvetőcsővel és egy hajóágyúval felszerelt hajón nagyjából 80 fős legénység szolgált.

A Protée kapitánya, más francia tengerészekhez hasonlóan, Franciaország eleste után döntéshelyzetbe került. A Protée végül a szövetségesek oldalára állt, az angolok utasításait követve teljesített bevetéseket, majd a szabad francia hadsereg flottájába került. 1943 novemberében torpedóval elsüllyesztett egy német tankert.

1943. december 18-án indult Provence-ból, a francia legénység mellett három brittel a fedélzetén. Ám soha többé nem hallottak róla, és a következő év januárjában eltűntnek nyilvánították, valamennyi tengerésszel együtt.

1995-ben fedezték fel a Protée roncsát 130 méteres mélységben, és a sérüléseit látva ekkor derült ki, a hajó minden bizonnyal aknára futott 1943 decemberében. Ezzel cáfolták azt a teóriát, hogy német hajó süllyesztette volna el. 

Manapság a Protée roncsát technikai búvárok számára elérhető mélysége révén látogatók keresik fel. Ám mivel háborús sírhelynek nyilvánították, természetesen a kellő tisztelettel tekintenek rá, és nem háborgatják az elhunytakat. A hajótest épsége miatt a búvárkodás érdekesnek számít, mert ebből a tengeralattjáróból nem sok nézhető meg ebben az állapotban.

Cipruson még télen is korrektek a búvárkodási lehetőségek.

A szerencse úgy hozta, hogy el tudtunk utazni pár napra Larnakába. Elég sokszor fordultam meg arra, van már egy bejáratott hotel egy bejáratott helyen, és persze akad egy búvárbázis is, ahol jól ismernek, és akiket most is megkereshettem. Szerencsém volt, segítettek merülést szervezni az egyik napra.

A cél természetesen nem is lehetett más, mint a Zenobia roncsa, ami csak pár percre van a parttól. Jó időt fogtunk ki, tükörsima volt a tenger és hívogatóan kék- de azért nem ártott a vastag neoprénruha a 19 fokos vízben. Az első borzongás a beugrás után nem tartott sokáig, ha készül rá az ember rendes öltözékkel, akkor ez teljesen vállalható- decemberben ilyen olcsó úti cél, ilyen merülési lehetőséggel biztosan nem akad.

Először mélyebbre mentünk, megnézni az ott levő kamionokat. Utána elindultunk az orr irányába, ahol először a felépítmény nagyobb részei mellett úsztunk el, majd bekukkantottunk a hídra, végül az étterembe néztünk be. Hatalmas belső terek vannak itt, és szerencsénk volt, mert jó volt a látótávolság is.

A túrát a roncs külső, sekélyebb részén fejeztük be, ahol a mentőcsónakokat fotóztam le. Aztán előkerült egy tűzhal is- furcsa, hogy ez az invazív halfaj már a ciprusi vizekben is megél.

Kellemes, kényelmes merülés volt. Ilyenkor már kevesebb a búvárturista, és aki ott van, az is lelkesebb, ügyesebb búvár, szóval nem akadályozzuk egymást a merülésben. Bő két óra után már ki is tettek a hotel előtt- kár lett volna kihagyni ezt a Zenobia merülést!

Az Okinawa mellett nyugvó USS Emmons rombolót öngyilkos pilóták süllyesztették el.

A kamikaze japán szó, jelentése isteni szél. Mint azt sokan tudják, a második világháború végső szakaszában, amikor az amerikai haditengerészet csapásai alatt megroppant japán haderők már nem nagyon tudtak máshoz nyúlni, kétségbeesett (és valljuk be, esztelen) öngyilkos akciókkal próbálták feltartóztatni az ellenséget. A kamikaze pilóták nem túl képzett fiatalok voltak, akik tudatosan zuhantak rá gépükkel az amerikai hadihajókra. A mérleg: rengeteg fiatalon odaveszett katona, és ehhez képest viszonylag kevés eredmény.

De kétségtelen, néhány hajót azért sikerült elsüllyeszteni ezzel a taktikával. Ezek egyike volt a USS Emmons. A hajó építését 1940-ben kezdték, 1941-ben bocsátották vízre. A 106 méter hosszú romboló a háború több színterén is megfordult, az Atlanti-óceánon és a Földközi-tengeren is részt vett bevetésekben. 

1944. novemberében vezényelték át a Csendes-óceáni hadszíntérre. Új feladatot kapott mint aknaszedő romboló, 1945. márciusában az Okinawa szigetét támadó flotta tagja volt. A Tokiótól messze délre eső, de már Japánhoz tartozó sziget elfoglalása stratégiai jelentőségű volt. A part menti vizek megtisztításában vett részt a USS Emmons illetve a Rodman nevű hajó, amikor április 6-án megjelentek a kamikazék. Noha jópárat közülük úgy lőtték le mint az agyaggalambokat, de egyszerűen túl sokan jöttek, és az Emmons fedélzetére öt is rázuhant. A hajó irányíthatatlanná vált, a túlélők elhagyták és másnap elsüllyesztették, hogy ne kerüljön az ellenség kezébe.

A hajóval együtt 60 tengerész veszett oda. Így amikor 2001-ben felfedezték Okinawa mellett 45 méteres mélységben, háborús sírhelyként kezelték. Épp ezért okozott nagy felháborodást, amikor kiderült, 2010. februárban elloptak egy táblát a roncsról- a veteránok mindezt sírrablásként kezelték. A relikviát a haditengerészeti nyomozók 2011. áprilisában szerezték vissza. A roncsnál azóta is merülnek, és rendszeresen vannak az elsüllyesztéséről megemlékező alkalmak, amikor a búvárok a víz alatt róják le a tiszteletüket a hősi halottak előtt.