Az apró termetű japán szabadtüdős búvár, Tomoko Fumuda a világ közvetlen élmezőnyébe tartozik. Képes hat és fél percen át egy levegővel a víz alatt lenni, a Constant Weight kategóriában pedig 83 méteres mélység a legjobb eredménye.
Az 1978-as születésű sportoló viszont szépségével is kitűnik a búvárok közül. A tenger igazi szerelmese, így a legtöbb róla nyilvánosságra került fotón a vízben vagy a víz közelében van...
Cápák, cseppkőbarlangok, a medúzák tava, no meg a híres nautilusz - erre nem unatkozik a búvár.
A közelmúltban írtam már a Jellyfish lake nevű helyről, ami Palau egyik leghíresebb látványossága: a sós vízű, de tengertől elzárt tóban medúzák milliói úszkálnak, sok híres kép készült itt. Ám Palau többi érdekességéről akkor nem ejtettem szót.
Segítségemre sietett kiváló búvárfotós barátom, Pohl András, aki néhány remek képpel örvendeztetett meg: pár hete járt az országban, és a medúzás tó mellett más izgalmas helyeken is merülhetett.
A nyílt tengeren az egyik legismertebb hely a Blue Corner. Itt mindig számítani kell áramlásra, ám az élővilág is nagyon gazdag. Aki nem merül, annak számára nagy kérdés lehet, miért búvárkodnak ott, ahol a tengerben erős áramlások vannak, hiszen ennek megvannak a maga veszélyei. Nos, az áramlás azt jelenti, hogy több a tápanyag, gazdagabb az élővilág, sokkal nagyobb eséllyel lehet például cápát, nagy halrajt, napóleonhalat látni. Ahol túl erős a víz sodrása, ott egy kis kampóval rögzítik magukat a búvárok, máshogy nem nagyon tudnának adott helyen maradni. Cserébe sok érdekeset fotózhatnak...
Szintén nagyon érdekes hely a Chandelier cave: ez a három kamrából álló cseppkőbarlang-rendszer részben van víz alatt, bizonyos pontokon belélegezhető levegő van a tengerfelszín felett. Egészen különleges kaland ilyen "oszlopcsarnokban" merülni, nézelődni, fotózni...
Persze a víz alatt minden fényjátékos üregnek örülnek a fotósok és a kedvtelési búvárok egyaránt, hiszen a kék szín számtalan árnyalatát lehet megfigyelni, megörökíteni.
A végére pedig egy igazi különlegességet is tartogatott számomra András. A nautilusz nevű mészházas lábasfejűek roppant ősi élőlények. A csigáspolipnak is nevezett állatok meleg vízben élnek, szép házuk miatt sokat fogtak ki belőlük, emiatt erősen lecsökkent a számuk. A nautiluszok háza nagyjából 20-25 centi átmérőjű, és a házban levő kamrák folyadékot illetve gázkeveréket tartalmaznak, ezek arányának változtatásával szabályozza az állat tartózkodásának mélységét.
A nautiluszokat különleges módon fogják: egy 300-400 méteres mélységbe leeresztett ketrecbe zárt csalival, jellemzően csirkehússal kapják el őket. A búvárok megnézhetik, lefotózhatják őket, aztán a zátonytól távolabb szabadon eresztik a nautiloszokat- azért itt, hogy a zátonyon élő ragadozóknak ne essenek áldozatul a lassan mozgó, furcsa megjelenésű állatok.
Még hogy a szabadtüdős búvárkodás a kőkemény vasemberek világa! Meglepően törékenynek tűnő, csinos hölgyek is nagyszerű teljesítményre képesek ebben a sportágban, ahol egy levegővel kell minél messzebbre vagy minél mélyebbre eljutni.
Ennek a demonstrálására szeretnék bemutatni néhány kiváló búvárt, akik mellesleg modellként is megállnák a helyüket. Először egy török szabadtüdős, Sahika Ercümen legjobb képeiből készítettem egy válogatást, de az ő esetében is ki kell térnünk sportkarrierje legnagyobb sikereire.
Sahika 1985 januárjában született, Ankarában szerzett dietetikusi diplomát. Tanulmányai mellett vágott bele a búvársportok különböző ágainak űzésébe, a török víz alatti rögbi, víz alatti hoki és tájékozódási búvár csapatoknak is tagja volt.
Igazi sikereket viszont a szabadtüdőzés területén ért el. A Constant Weight kategóriában a legjobb eredménye 70 méter, míg az uszony nélküli Variable Weight kategóriában 61 méteres csúcsot állított fel. (A csúcsok esetében meg kell jegyezni, hogy a különböző világszervezetek esetenként más és más rekordert tartanak számon ugyanabban a kategóriában, a versenyeket ugyanis a különböző szervezetek égisze alatt egymástól függetlenül tartják.)
A legkülönlegesebb rekordot Sahika 2011 februárjában állította fel, amikor Ausztriában a befagyott Weissensee felszíne alatt két lék között 110 méteres távolságot úszott le egyetlen levegővétellel. Ezzel ő lett a Guiness-világrekorder, a férfiak addigi legjobb eredményét is felülmúlva. Remélhetően még sok csúcsot állít fel a kiváló török búvár és emellett továbbra is szívesen pózol a fotósok kamerája előtt.
A víz alatti fotózásban is komoly nemzetközi versenyek zajlanak, bármennyire hihetetlen. Persze ebben a műfajban nem másodpercekről és méterekről szól a versengés, hanem a zsűri dönt- akad még bőven ilyen sportág. Van némi szubjektum az ítéletben, de szerencsére ebben a körben a legtöbb versenyző reálisan szemléli a saját alkotásait és a többiekét is. Akadnak viták, elemzések, ám itt azért könnyebb korrektnek maradni, mert nem dollármilliós pénzdíjakról és nagy reklámszerződésekről szól a versenyzés.
Sőt, magának a versenyzésnek is van egy nagyon kellemes oldala: a búvárkodás. Néha nem jön össze a "nagy kép", de akkor is merülünk, élvezzük a víz alatti világ látványát, ez önmagában jó dolog. Másrészt akár nyer egy felvétel, akár nem, ha kedves a szívünknek, akkor mindenképpen elégedett lesz a fotós.
Szóval vannak ezek a speciális, búvárfotós versenyek, amiket különféle szabályzatok alapján hirdetnek a világ sokféle részén. Vannak, ahol egy helyen, egy időben merül minden fotós, és adott helyzetből kell kihozni a legjobbat. Máskor viszont akárhol készült képeket nevezhetnek különböző kategóriákban.
Ám ezek többnyire egyéni versenyek. A német Unterwasser magazin érdekes ötlettel rukkolt elő: legyen egy "nemzeti válogatottak" számára hirdetett búvárfotós verseny, és a négy fős csapatok tagjai fordulóként egyénileg is pontot szereznek, illetve csapatuk számára is pontot gyűjtenek. Az év végén alakul ki a sorrend, és a helyezéshez minden versenyző hozzáteszi a maga részét.
Ebben az évben a magyar csapat remekül szerepelt: a második helyet érték el a németek mögött, akik mégiscsak "hazai pályán" versenyeztek. Az egyéni versenyben Bálint Attila összetettben negyedik lett, de az év folyamán több forduló is volt, ahol a közvetlen élmezőnyben volt a magyar fotós csapat valamelyik tagja. Rajta kívül Válóczy István, Pohl András és a csapatkapitány (az Év Természetfotósa versenyen az idén az Év búvárfotósa címet szerző) Tökölyi Csaba alkotta a sikeres magyar válogatottat.
Ez önmagában is szép, de arról is szólnék pár szót, hogy én személy szerint roppant komolynak gondolom ezt az eredményt. Egyrészt akik versenyeznek, a jó értelemben vett amatőrök: a víz alatti fotózás csak a szenvedélyük, nem ebből élnek. A hétköznapokban rendes polgári foglalkozásuk van, ezzel teremtik meg az esélyt az utazásra, a búvárkodásra, a fotózásra és a versenyzésre. Nem kapnak támogatást az államtól, a felszereléseiket is maguknak veszik. És miközben igyekeznek minél többet merülni és fotózni, tudják, családjuknak is szükségük van rájuk, tehát okosan kell gazdálkodni az idejükkel.
Ebben a körben idehaza mindenki ismeri a másikat. A csapat tagjai sokszor utaztak együtt búvárkodni, van köztük egy egészséges rivalizálás a versenyzéstől függetlenül is. Ám fejlődni csak a közös vitával, elemzéssel lehet, és akkor, ha mások jó felvételei nem bosszantanak, hanem inspirálnak.
És amikor a korlátos pénzügyi lehetőségre és időre gondolunk, akkor eszünkbe juthat, hogy egyébként is hátrányból indulnak a magyarok. Alig van idehaza olyan hely, ahol látványos, színvonalas képek készítésére nyílik esély. A tengerparti országokban élő búvárfotósok csak lemennek hétvégente a vízhez, de még az olyan országokban élők helyzete is könnyebb, ahol izgalmasabb édesvízi merülőhelyek vannak, mint mondjuk az osztrákoknál a szép tavak.
Szóval a fentiek miatt gondolom úgy, hogy remek siker az európai búvárfotós mezőnyben ilyen jól szerepelni egy magyar csapatnak. A tagok nevét már említettem, de úgy gondolom, az igazi az lenne, ha a képeikből is közreadnék egy csokrot. Jöjjön tehát néhány az Unterwasser idei versenyén szereplő legjobb fotóikból.
Tökölyi Csaba: Pier (2013. március, 8. hely)
Tökölyi Csaba: New Generation (2013. június, 4. hely)
Válóczy István: Halloween pumpkin (2013. július, 4. hely)
Válóczy István: Error (2013. szeptember, 1. hely)
Bálint Attila: Mondvision (2013. február, 2. hely)
Bálint Attila: Im sicherheit (2013. május, 8. hely)
Pohl András: Shaggy (2013. május, 10. hely)
Pohl András: Jellyfish lake (2013. augusztus, 3. hely)
Palau már tényleg a világ végén van. A mikronéziai szigetország meglehetősen ismert úti cél a búvárok körében- ismert, híres, de nem gyakran felkeresett. Kevesen engedhetik meg magunkak, hogy elugorjanak oda pár merülés kedvéért, de aki a szerencsések közé tartozik, az dús élővilágú korallkertekben úszhat, és esélyesen nagyobb élőlényekkel is találkozhat.
Ám amilyen furcsa a víz alatti élővilág, a legkülönösebb élőhely nem a tengerben van. Az Eil Malk sziget ékessége a Jellyfish lake, aminek a neve pontos leírást ad az élővilágáról: milliónyi medúza él a sósvízű tóban, elszigetelten a ragadozóktól. Az itt élő medúzák csípése túl gyenge ahhoz, hogy az itt úszóknak nem kell védőruhát viselnie. Búvárkodni nem lehet, egyrészt mert a kifújt buborékok kárt tehetnek a medúzákban, másrészt pedig nagyobb mélységben a búvárok lehetnek veszélyben a víz összetétele miatt. Palackra persze igazán nincs is szükség, elég a sekélyben maszkkal, légzőcsővel felszerelkezve úszni a pulzáló medúzák közt, és élvezni a látványt.
Aki eljut az országba, szinte biztosan elmegy ide is. Állítólag ez okoz némi problémát, mert a tó olyan különleges élőhely, ami nem bír el túl sok turistát. Volt olyan év, amikor nagyon sok medúza pusztult el, a két fajból az egyik egyedei gyakorlatilag eltűntek 1998-ban. Azóta visszaállt a korábbi állapot, de a sznorkelezést szigorúan szabályozzák, és szép pénzbe is kerül.
Megjegyzem, én legutóbb akkor hallottam a tóról, amikor a több területen aktív Bódi Sylvi töltött fel fotót az itteni élményeiről. A csinos modell kalandjának elsősorban annyiban van jelentősége (eltekintve attól, hogy az ilyen fotók mindig jobban mutatnak, ha egy dekoratív bikinis lány is van rajtuk), hogy ő korántsem nevezhető rutinos sportbúvárnak, azaz ezt a kalandot bárki bevállalhatja különösebb merülési tapasztalat nélkül. Miközben a híres tengeri merülőhelyeken az áramlások miatt észnél kell lenni, itt egy kis felszíni lubickolás elég ahhoz, hogy nagy élményben legyen része a szerencsés turistának.
Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!
A víz alatti világnak nem csak szépségei vannak. Akad pár vonzónak egyáltalán nem nevezhető állat, de némelyikük viszonylagos csúnyaságának megvan a maga oka.
A skorpióhalak családjába tartozó fajok jellegzetessége az, hogy erős mérgükkel védekeznek a támadók ellen. Van olyan faj, ami feltűnő jelenség a korallzátonyok világában, mintha jelezni akarná, "ne érj hozzám, mert rosszul jársz!" Ide tartoznak a tűzhalak, amelyek akár szépnek is mondható állatok, Egyiptomban például gyakran látni őket, de vigyázni kell velük, mert a csípésük igen fájdalmas. Aki éjszaka merül, még vadászat közben is megfigyelheti őket.
A családba tartozó halak ugyanis ragadozók. Ám van bőven olyan faj, ami inkább kerüli a feltűnést: a sziklahalnak vagy kőhalnak nevezett állatok inkább a magukhoz hasonló köveken hevernek, és kiválóan bele tudnak olvadni a környezetükbe. Noha csak akkor mozdulnak meg, ha valaki a közvetlen közelükben van, nagyon is éberen figyelik, mi történik. Ha pedig valaki óvatlanul kőnek gondolja őket és megpróbál beléjük kapaszkodni, nagyon fájdalmas élményt élhet meg. A mérgezés veszélyes, ezért mindig körültekintőnek kell lenni a víz alatt. Ráadásul nem csak trópusi tengerekben élnek ezek a mérgező jószágok, a Földközi-tengerben is gyakran látni őket. Ez a példány például Máltán a HMS Maori roncsán igyekezett a rozsdás vasdarabok közé beolvadni.
Egyébként szerencsénkre a kőhalak és tűzhalak nem akarnak emberre támadni, pusztán védekezsként használják szúrós tüskéiket. A búvár dolga csak a szokásos: körültekintően, ésszel kell merülnie, és kerülnie kell hogy bármihez hozzáérjen. Mivel ezt tanítják már a kezdetektől, elvileg mindenkinek így kéne viselkednie búvárkodás közben, és akkor szinte sose történne baj...
Mellesleg ha már ezek a halak könnyen megközelíthetők, akkor ezt ki is lehet használni. Néha egészen jó fotókat lehet készíteni a tüskékkel ékesített és általában morcós képet vágó kőhalakról- megfelelő tudás birtokában. A kövek közt alig észrevehető állatokat vaku nélkül, távolról fotózva mi magunk se fogjuk meglátni a képen utólag a halat, nem hogy az ismerőseink. Szóval próbálgatni kell, hogy lehet a legjobb beállítást elérni, vagy esetleg csak egy-egy látványos részletre kell koncentrálni- ám mindig megtartva a biztonságos távolságot...
Ismét a természeté az érdem: aki kíváncsi a legszebb fényjátékokra, annak a mexikói Yucatán-félsziget vízzel telt barlangjait, a cenotékat kell felkeresnie. Manapság ez az egyik legnépszerűbb úti cél a búvárok körében, és talán az alábbi képeket megnézve még a laikusok számára is nyilvánvaló, káprázatos szépségű helyekről van szó.
A cenoték a jégkorszak idején alakultak ki, amikor sokkal alacsonyabb volt az óceánok vízszintje. Ekkor a félszigeten barlangok keletkeztek, melyek mélyén cseppkövek képződtek. Ahogy a vízszint emelkedett, a barlangok vízzel teltek meg, és a maják szent helyként tisztelték a cenotékat. Jelenleg édes és sós víz is jelen van a barlangokban.
Akár úgy is mondhatjuk, a búvárok a majákhoz hasonlóan mitikus tisztelettel tekintenek a barlangokra. Rengeteg vízzel telt járat hálózza be a Yucatánt, némelyik barlang több kilométer hosszú, a járatok feltárása már évtizedek óta tart, és mindig kapunk hírt új feldezésekről. Ám a kedvtelési búvárok szerencséjéra a járatok egy kis részében a merüléshez nem kell barlangi búvár képesítés, a helyi vezetővel kényelmesen végig lehet úszni a fényjátékos termeket, miközben a fényjátékban gyönyörködünk: a kristálytiszta vízben a felszínről beszűrődő fénypászmák teremtenek fantasztikus hangulatot.
Ám észnél kell lenni: a barlang nem tolerálja a hibákat. Csak addig pontig szabad merészkedni, ameddig a búvár képzettségének megfelelően biztonságosan merülhet. Minden évben életét veszti pár túlságosan merész búvár. A hosszú járatokban végzetesen el lehet tévedni, és hiába szépek a nem fényjátékos részek, a zárt terek nem valók mindenkinek. Az itt készített videókat viszont mindenki megnézheti, élete kockáztatása nélkül...
Elcsépelt, de igaz, hogy Máltán a november még kifejezetten nyárias. Persze máshol is ki lehet fogni olyat, hogy ősszel 25-27 fokokban lehessen élvezni a jó időt, de az már kevesebb helyen párosul hozzá itt Európában, hogy a búvárkodni is meleg vízben lehessen. Az ember nem feltétlenül hiszi el, amikor 24 fokos tengervízzel kecsegtetik, pedig a múlt héten ennyit mértünk. Ami még szebb: nem a felszín közelében, hanem 30 méteren.
Volt egy esős napunk, akkor is tudtunk merülni, mert ez általában nem jelent akkora gondot. Aki nem búvár, az is megérti, miért rázósabb a heves szél, amikor megáll a parton, és meglátja a felkorbácsolt hullámokat. Ott voltunk a híres Blue Grotto előtt, és bámultuk a tajtékos tengert. Szép volt, de kicsit sem csábított merülésre...
Ilyenkor jön az "újratervezés": előbbre hoztuk két nappal a kirándulást a szigeten, mert sétálni szélben is lehet. Megnéztünk pár őskori romot, felkerestük a kézműves falut, aztán jött a szerintem roppant izgalmas repülőgépmúzeum (Spitfire, Hurricane, DC-3, és sok egyéb dolog), végül megcsodáltuk a mostai dóm hatalmas kupoláját.
Előtte és utána pedig merültünk jó sokat. A víz hőfoka nem lehetett gond, a néha kissé hosszú séta a felszínen a merülőhelyre viszont nem mindig esett jól. Mégis bevállalta az ember, mert annyi érdekességet láttunk. Először az Anchor Bay-ben búvárkodtunk, itt mindannyian belerázódhattunk a merülésbe. Aztán már olyan finomságok vártak ránk, mint a Rozi és a P29 roncsok, amelyeket mesterséges zátonyként süllyesztettek el, a búvárok kedvéért. Rengeteg hal volt itt, élmény volt látni a roncsok körül keringő rajokat, majd a sekélyben felbukkanó óriási, látványos medúzát.
Merültünk a HMS Maori nevű roncsnál is. Ez arról híres, hogy a II. világháború idején részt vett a Bismarck üldözésében és elsüllyesztésében, ám pár év múlva a máltai kikötőben utolérte a végzete. Ma már nem sok látszik belőle, ám mégis izgalmas hely, hiszen egy darabka történelemről beszélhetünk.
Amikor csillapodott a szél a Blue Grottónál, visszatértünk, és szétnézhettünk az Um El Faroud nevű, óriási tanker maradványainál. Az utolsó teljes napunkat pedig a Máltához tartozó apró Gozo sziget víz alatti és feletti látványosságainak szenteltük: roppant izgalmas víz alatti üregek vannak az Azúr ablak közelében.
Gozo odafenn sem utolsó úti cél, a victoriai Citadellából nyíló kilátás, a tengeri só medencék, a kegyhelyek, az őskori tempolomok mind feltétlenül felkeresésre érdemesek. Igen, akár novemberben is, amikor már jó áron lehet megcsípni egy repjegyet, és a szállodákban sem főszezoni árakkal kalkulálnak. Az egyik legkellemesebb búvártúránk volt ez a mostani, és több mint valószínű, hogy még visszatérünk...
Megvallom őszintén, szerintem semmi baj nincs azzal, hogy a Halloween-tökök faragását néhányan idehaza is elkezdték. Én is faragtam már tököt, egyszerűen csak egy jó mókáról van szó, ennél többet belelátni feleslegesnek tűnik a számomra. Mint ahogy az sem zavar, ha valaki nem vesz részt az ilyen dolgokban- nem is kötelező, szerencsére.
Persze az igazi mánia nem nálunk van, hanem a tengerentúlon. Ott mindenféle művészi tökfaragásokkal rukkolnak elő a legügyesebbek, vagy esetleg extrém körülmények között vágnak neki a munkának. Igen, búvárok is szoktak ilyen programokat szervezni, ilyeneken készült képek csokrát teszem most közzé.
Mint minden víz alatt végzett tevékenységnek, ennek is megvannak a nehézségei, különlegességei- és mivel kedvtelési búvárkodásról van szó, ennek is a közösségi élmény, a kikapcsolódás, a móka a lényege. Lehetne tökfaragás helyett mást csinálni, de ahol ez a hagyomány, nyilván ez a téma. Ki tudja, talán nálunk egyszer majd búvárok busójárását (busóúszását?) szervezi meg valaki.
A búvárfotós lét egyik neuralgikus pontja a fényképezőgép beáztatásának lehetősége. A régi jó mondás úgy tartja, kétféle búvárfotós van: az egyik már áztatott be gépet, a másik pedig majd fog. (Én már az előbbi csoportba tartozok.)
Ehhez egyébként nem feltétlenül kell nagyon bénának lenni. Annak idején írtam arról, hogy merülés előtt érdemes még a hajó fedélzetén tesztelni a tokot, vannak mindenféle trükkök, de néha még csak nem is tudjuk az okát, miért ázott el a gép, csak a tokban lötyögő víz tűnik fel. Amikor a sós víz már jórészt ellepte a gépet, lehet éppen kiugrani a vízből, csak majdnem felesleges.
Ezért aztán nem szokatlan, hogy az embereknek a tokba való gépekből nem egy, hanem kettő is van. A beázás ugyanis a tokot nem teszi tönkre, maximum ki kell öblíteni édesvízzel, aztán lehet használni tovább. Pontosítok: lehetne, ha van bele gép. A probléma az, hogy villámgyorsan cserélődnek a fényképezőgép-generációk, a két éve vett modellből jó eséllyel már nincs egyetlen boltban sem. Szóval lehetne venni egyből két gépet- ezt meg azért nem szeretjük, mert lesz egy olyan tartalék, amit soha, sehol nem használunk semmire, csak úgy van.
A rafinált fényképezőgépgyártók (nyilván a mi érdekeinket maximálisan szem előtt tartva) úgy módosítgatják az újabb modelleket, hogy éppen csak 1-2 milliméterrel odébb kerüljön pár gomb, tehát a régi tokkal semmiképpen ne használhassuk azt. Szóval ha az ember vesz egy akármilyen kompakt vagy DSLR gépet meg egy tokot, akkor a teljes szettben kell gondolkodnia, nem lehet csak egy gépet cserélve fejleszteni- az egészet kell eladni, és az egészet kell megvenni.
Tehát még mindig ott tartunk, hogy az ember szeretne egy tartalék gépet, és ilyenkor jut el a használt gépek piacához. Időnként én is szétnézek a hirdetési oldalakon, mit árulnak. És meghökkenek: páran gyakorlatilag annyiért árulják a több éves kompakt gépet, mint amennyiért vették, nem törődve azzal, hogy hárommal újabb generációs utódmodellt lehet venni a boltban garanciálisan, vadonatújan, pontosan ugyanannyi pénzért. Az új modell nagyobb felbontású, jobb az érzékelője, nagyobb az optikai zoom tartománya, stb. Szóval méretes balek, aki megveszi a használtat ugyanannyiért. Istenem, erre mondta egy ismerős, amikor szóba került miért tesz fel mindent olcsón: "én eladni akarok, nem árulni".
Most lehet erre azt mondani, hogy valamikor az a gép sokba került, és az a hülye aki harmadáron elkótyavetyéli. Persze, mindig lehet balekot fogni, de a helyzet az, hogy ami csak úgy ott áll a polcon, porosodik, pár év múlva elfelejtődik, később még azt a harmadárat sem fogja megérni. Tessék tudomásul venni, ezek a kompaktok nem olyanok, mint a régi masszív fényképezőgépek, pár éves használatot bírnak, többet nem. A legtöbb gépben egy idő után akkut kell cserélni, a kis műanyag alkatrészek megkopnak, a kijelző karcos lesz, stb. Ez nem tragédia, csak tény, amihez alkalmazkodni kell. Ezért egy pár éves kompakt nem olyan mintha majdnem új lenne, hanem már valószínűleg túl van a tervezett élettartama jelentős részén.
Félreértés ne essék: nem akarok senki zsebében turkálni, mindenki annyiért árulgatja a dolgait amennyiért akarja, de be kell látni, egyszerűen ezek a kis műanyag vackok nem az örökkévalóságnak készülnek. (És akkor még mindig hol van az áresésük az analóg dolgokhoz képest, amelyek gyakorlatilag átmentek az "ennyiért már nem adom oda, szobadísznek jó lesz" kategóriába- pedig egyszer több százezres, milliós beruházás volt egy-egy jobb analóg búvárfotós szett.)
Nem azt mondom, hogy ingyen szeretnék egy használható tartalék géphez hozzájutni, erről szó sincs. De amiről tudom, hogy korlátozott ideig tudom majd használni, ha egyáltalán szükség lesz rá, azért csak a számomra reális árat fizetném ki szívem szerint. Persze lehet, hogy az eladók tudják, melyik gépet keresik a búvárfotósok, akik kényszerpályán mozognak, ezért tartják magasan az árat? Oké, ez csak vicc, olyan kevesen foglalkozunk ezzel a hobbival, hogy az átlageladónak eszébe sem jut. De még ha így is lenne, hiába mozgok kényszerpályán a tokkal és a géppel, akkor sem fogok egy használt, ki tudja még meddig jó gépet drágán megvenni, inkább spórolok és veszek egy teljesen új szettet. Bizonyos nagyságrendű pénztől ez ugyanis reális alternatíva.
Nyilván van, aki a szememre veti, hogy a szám nagy, de én eladnék-e a gépet ennyire nyomott áron? Nos, ez nem elméleti kérdés: volt olyan gép, több is, amit az eredeti beszerzési ár harmadáért vagy olcsóbban adtam el, tokkal együtt. Mert ez egy ilyen hobbi. Régi fényképezőgép volt- amikor vettem, még jónak számított a felbontása, ám amikor eladtam, már csak elfogadható volt, és több más téren is fejlődött a technika. Ez volt a reális, és sose bántam meg az eladásokat. Az ugyanis pénzben nem kifejezhető, hogy amíg megvoltak a gépek, mennyi örömöt okozott egy-egy jó kép. Igen, jó volt ránézni a fotókra, és azt mondani, ezt én csináltam, meg tudom mutatni a barátoknak, ismerősöknek, mit láttam a víz alatt. Aztán az én régi gépem még jó lett egy olcsó belépő gépnek egy kezdő búvárfotós számára, én pedig vehettem kicsit jobbat, kicsit többet tudót.
Ha igazán sokat akarnék búvárfotós cuccra költeni, akkor számtalan lehetőség közül választhatnék. De nem ez a cél, hanem egy használható és olcsó tartalék beszerzése. Ha nem megy, akkor nem, ha neadjisten a gépem beázik, akkor majd meggondolom a hogyan továbbot. De előfordulhat, hogy pár hónap múlva a most még magasabban áron kínált régi kompaktokat olcsóbban teszik fel. Nekem van időm, a tokomnak így is, úgy is csökken az értéke, tehát ha önmagában el akarnám adni, fillérekért tudnám. Majd csak akad hozzá való gép is, hozzá való áron, ha szükség lesz rá...
Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.
Csatlakozz a búvárok közösségéhez!
