Big Blue Búvár Blog

Egy búvárt beszippantott egy hűtővizet szállító cső az Egyesült Államokban, ám a nyomasztó öt perces sodródás után túlélte a kalandot. Most viszont természetesen perelni akar...

Christopher Le Cun nyilván örül annak, hogy egyáltalán élve megúszta a kéretlen utazást, amihez hasonló utoljára 1989-ben fordult elő. Gyakorlatilag akkor is hasonló játszódott le, mint ebben az esetben. Le Cun 2015 júliusában családjával és barátaival ment hajózni Floridában a Hutchinson Island közelében. Ahogy nézelődtek, egy nagy sárga bóját láttak lebegni a tenger felszínén, és a mélyben valami hatalmas építmény körvonalait vették ki. 

Le Cun és régi jóbarátja, Robert Blake úgy döntött, itt mennek el merülni, míg a családok a hajóban várják meg őket. Beszámolójuk szerint elképzelésük sem volt arról, hogy mi van odalenn, egyszerűen csak kíváncsiak voltak. A hajót a bójához kötötték, és a búvárok becsobbantak a vízbe. Elmondásuk szerint semmiféle figyelmeztetést nem láttak, míg a Florida Power & Light vállalat szerint a bójára van írva, hogy legalább 100 yard társaságot kell tartani a helytől.

A két búvár odalenn megnézte a szemmel láthatóan ember által épített monstrumokat, ám ahogy közelebb úsztak, Le Cun egyre erősödő áramlást érzett. Aztán váratlanul az egyik csővezeték beszippantotta őt, aki egyik pillanatról a másikra tűnt el társa elől. Blake pánikolva úszott a felszínre, és amikor kiabálva elmondta, hogy Le Cun eltűnt, utóbbi felesége azt hitte, viccel- ám arckifejezése láttán rájött, nagy a baj. Természetesen mindenki kétségbeesettt, kiabált, sírt, és meg voltak győződve róla, Le Cun nem kerül elő élve.

Maga a búvár is ezt hitte. Teljes sötétségben sodródott az ismeretlen végcél felé. Próbálta maszkját és légzőautomatáját tartani, aztán keze ügyébe akadt a lámpája, de bármerre világított, semmit sem tudott kivenni. Mint kiderült, egy nagyjából öt méter átmérőjű, negyed mérföld hosszúságú csőben vitte magával a víz egyenesen egy atomerőműbe, ahol ezt a vizet a reaktor hűtésére használják. 

Mint Le Cun elmondta, a körülbelül öt perces rémálom során ezer dolog megfordult a fejében. Ahogy nem egy horrorfilmben látta már, arra számított, óriási turbinalapátok lesznek a cső túlsó végén, amelyek darabokra szaggatják a testét. Még arra is gondolt, inkább kiveszi a szájából a légzőautomatát, mert még az is jobb halál, mint az, ha elevenen ledarálják. Természetesen eszébe jutott családja, mi lesz velük nélküle.

Aztán egyszer csak felderengett a fény az alagút végén, és egyre nagyobb lett, majd váratlanul egy kristálytiszta vízű medencében kötött ki, halak úszkáltak körülötte, rásütött a nap fénye- már azt képzelte a menyországban van. Ám nagyon is életben volt- egy létrán kimászott a vízből, és az egyik arra járó alkalmazottnak kiabált segítségért, aki természetesen megdöbbent, hogy került oda. Le Cun gyorsan elmondta, és egyből telefont kért, mert a családját akarta egyből értesíteni. Ám felesége akkor még épp a mentőknek próbálta elmagyarázni, mi történt, így nem foglalkozott az ismeretlen számról érkező hívással. Amikor harmadjára is hosszan csörgették meg onnan, mégis felvette, és óriási megkönnyebbülésére férjét hallotta a vonal túlsó oldaláról.

Le Cun most bíróságra vinné az ügyet az elszenvedett élmények miatt. és természetesen azért,  hogy más ne kerüljön ilyen helyzetbe. A válallat viszont elutasítja a vádakat. Egyrészt szerintük a bóján világosan jelölve van, hogy távolságot kell tartani. Másrészt pedig nem olyan egyszerű a beömlő nyíláshoz kerülni, mert a búvárnak szándékosan ki kellett kerülni azokat az alkatrészeket, amelyek a véletlen beszippantást gátolják- pont azért, hogy ne kerüljön a csőbe bárki gyanútlanul. 

Majd a bíróság eldönti kinek van igaza, de azért egy józanul gondolkodó búvár tisztában van vele, ipari létesítmények, katonai objektumok környékén merülgetni nem annyira jó ötlet. Nem is tudom, mire gondol az, aki egy atomerőmű tövében indul el egy kellemes kis hobbimerülésre...

Még 2012-ben Dél-Afrikában történt, hogy egy búvár veszélyesen közel merészkedett egy akváriumban a szülés előtt álló cápához, aki rosszul reagált. 

Ezek a nagytestű dajkacápák a természetben veszélyeztetettnek számítanak, Ausztráliában nagy számban fogták őket annak idején. Emberre viszont soha nem támadnak normál esetben. Egyrészt ezért tartják őket akváriumokban, másrészt viszonylag jól tűrik ezt a fajta bezártságot.

Ezúttal a búvár segíteni kívánt egy nőstény példánynak, mielőtt az világra hozza kicsinyét. Ám a cápa gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra bevadult, elkapta a búvár karját és másodperceken át úgy rángatta, mintha csak egy rongybaba lenne. (A videó vége meglehetősen véres, erős idegzetűeknek ajánlott megnézni.)

A felszínre vergődő búvár sebeit megpróbálták gyorsan ellátni, ám az jól látható, hogy rendesen megharapta őt a cápa, ömlik a vér is. Szerencsére túlélte az esetet, ám a tanulság egyértelmű: még egy veszélytelennek mondott állat közelében is megvan a kockázat, ha valami balul sül el.

És ez nem csak cápára igaz, még egy felidegesített cica is képes rendesen megkarmolni valakit. Csak persze egy három méteres ragadozó harapása kissé fájdalmasabb...

A búvárkodásban is azok a tragédiák a legszomorúbbak, amiket egy kis odafigyeléssel meg lehetett volna előzni. Egy Vanuatun történt baleset vizsgálatának eredményei éppen ezért tanulságosak az amatőr búvárok számára is.

Lailade Osunsade még 2013 májusában vesztette életét Vanuatu közelében. Az új-zélandi állampolgárságú orvos egy szervezett merülésen vett részt, a bázis az SS President Coolidge roncsához vitte a búvárokat. A 33 éves turista elszakadt a csapattól, nem emelkedett a felszínre, a keresők 41 méteres mélységben találtak rá. Életét már nem tudták megmenteni.

A baleset után Új-Zélandon a halottkém vizsgálatot indított. Megállapításait azért tette közzé, hogy mindenki okulhasson a baleset tapasztalataiból. Először is leszögezte, minden búvárnak ismernie kell a felszerelését, annak jó állapotúnak kell lennie, és a víz alá merülők rendelkezzenek megfelelő tudással, rutinnal. Aki bármilyen okból elbizonytalanodik, rosszul érzi magát a merülés előtt, inkább maradjon a felszínen, figyelmeztet rá a halottkém.

A víz alatt pedig be kellene tartani a társmerülés szabályait, együtt kellene maradni a búvároknak, oda kell figyelni a többiekre. Így nem fordulhat elő, hogy egy tapasztalanabb ember lemarad, bajba kerül. Különösen fontos ez, ha egy szervezett merülésről van szó, és a csoportban van olyan, akinek kevesebb a rutinja. 

Vanuatu nem kevés híres merülőhellyel rendelkezik, sok vendég érkezik oda megcsodálni a víz alatti világ érdekességeit. Ám az infrastruktúra talán nem igazán fejlett. Mint kiderült, az áldozat meglehetősen leharcolt felszereléseket kapott a búvárbázistól. Nem találtak megfelelő méretű uszonyt sem a lábára, így az vélhetően lötyögött rajta, túl nagy volt. Így nehéz tempózni. Ráadásul a többiek szerint túl sok volt rajta az ólom is. A gyakorlott búvárok tudják, a sok súly, a nem megfelelő felszerelés és a stressz együtt könnyen vezet a szokásosnál nagyobb levegőfogyasztáshoz- állítólag Lailade egyik korábbi merülése rövidebbre is sikerült pont amiatt, hogy túl gyorsan fogyott el a levegője.

Több mint valószínű,  hogy a végzetes merülés során is ideges volt a számára nem megfelelő felszerelés okozta nehézségek miatt. Talán a mélység miatt is stresszes volt, és az is megijeszthette, amikor lemaradt a csapattól. Hogy utána pontosan mi történt, már nem megállapítható. Talán pánikolni kezdett, és nem tudott a felszínre úszni, mert esetleg elvesztette az uszonyát- azt ugyanis nem találták meg rajta a mentők. 

Minden kezdő búvár számára tanulság lehet tehát az, hogy ha még nincs saját felszerelése, akkor ne elégedjen meg lötyögős, rossz állapotú bérelt felszereléssel, mert az akár balesetet is okozhat. Jobban járnak, ha ismerős, rutinos búvárral mennek túrázni eleinte, akik figyelnek rá. Amennyiben valaki egyedül van, bármikor elmondhatja a profi helyi oktatónak, ha nem érzi jól magát, vagy szüksége van plusz segítségre. És persze ha túlságosan bizonytalan, akkor vissza is lehet lépni a merüléstől- csak pár dollárt veszíthet, míg egy baleset esetén ennél sokkal-sokkal többet.

Nem a cápáktól kell félni annak, aki Floridában a vízbe merészkedik! Egy öt fős búvárcsoport valamennyi tagja kórházi kezelésre szorult egy merülés után, ugyanis a portugál gálya nevű medúzák csápjai olyan komoly csípéseket okoztak.

Az évnek ebben a szakában több száz, több ezer mérgező csípésű medúzát sodor Florida partjaira a tenger áramlása. Éppen ezért nem szokatlan, hogy csípéseket kell ellátnia a vízimentőknek, mert úszók és szörfösök is belegabalyodnak a szinte láthatatlan csápokba. 

A búvárok ráadásul folyamatosan víz alatt vannak, és nem is nagyon veszik észre, ahogy körülöttük megjelenik több szinte teljesen áttetsző, pulzáló medúza. A portugál gályák a telepes medúzák közé tartoznak, maga a felszínen úszó test harminc centiméteres lehet, a lebegő csápok viszont akár 15-20 méteresek! A mélyben levők testét így aztán számos helyen érinthetik, szinte körbefonják a csápok.

A három felnőttből és két gyerekből álló csoport a hírek szerint épp búvártanfolyam okán ment a vízbe, és úgy érte őket baleset. Rutinosabb búvárok általában még melegebb vízben is egész testet fedő neoprénruhában merülnek, pont azért, mert az megvédi őket a medúzacsípéshez hasonló sérülésektől vagy az apró horzsolásoktól. Vélhetően a floridai kezdők csak egy rövidruhát kaptak, ez jellemző a tanfolyamoknál, sőt, a nem fázós búvárok esetleg csak egy fürdőruhában merülnek még az ottani viszonyok között nem túl meleg vízben is. 

A medúzacsípések szerencsére ritkán okoznak igazán súlyos sérülést (bár akadnak kockamedúzák, amelyek roppant erős mérge már több tragédiát okozott). A gyors kezelésre általában ecetet használnak, aztán lassacskán enyhülnek a tünetek, de az első pillanatban nagyon nem kellemes élmény a medúzával való találkozás, ezt saját tapasztalatból állíthatom. Az óvatosság semmiképpen sem árt, és én is azok közé tartozom, akik direkt a meleg vizekre beszereznek egy vékonyabb, könnyebb, de hosszú búvárruhát. Cápa ugyanis még nem veszélyeztett, de pár fránya leszakadt medúzacsáp már igen.

Szerencsére nem portugál gálya fogócsápjába akadtam bele, mert annak elég ijesztő lehet a végeredménye, mint ezen a képen is látható. Szóval ha ilyenek jelenlétére figyelmeztetnek, inkább jobb kihagyni a fürdőzést, merülést.

Két olyan helyen is cápák haraptak meg turistákat, ahol korábban nem fordult elő hasonló. 

A Brazíliához tartozó Fernando do Noronha szigetcsoport egy kis oázis a tengerben: sok búvár is jár arra, mert különösen gazdag az élővilága. Teknősök, delfinek, cápák élnek a környéken, a tenger szerelmeseinek tehát mindig van mit látni.

Egy brazil nyaraló családjával együtt érkezett, és az egyik nap délelőttjén közösen mentek úszni a tengerbe. Búvármaszkkal nézelődtek a felszínen tempózva, aztán a fiatal férfi egyedül maradt a vízben, mert a többiek kimentek. Ekkor vett egy észre egy hirtelen felbukkanó tigriscápát, ami megragadta a karját. Sikerült kiszabadulnia, és mivel alig 30 méterre volt a parttól, gyorsan ki tudták menteni. Kórházba szállították, és karját ugyan elvesztette, sikerült megmenteni az életét. A hatóságok lezárták az öblöt néhány napra és vizsgálatot indítottak, ugyanis még soha nem jegyeztek fel hasonló támadást a szigetcsoporton.

Szintén rendkívül szokatlan volt az a támadás is, amit a Kanári-szigetekhez tartozó Gran Canarián szenvedett el egy nő. Ő is a part közelében úszkált decemberben, amikor azt érezte, valami hozzáér a lábához. Pár pillanattal később a karját ragadta meg egy cápa, akit egy ütéssel elzavart, majd a partra evickélt.

A fotókon látható a cápa fogainak nyoma: sok, de nem túl mély seb keletkezett a karján és a lábán. A szenzációhajhász brit sajtó "horrortámadást" emleget, míg az áldozat szerint még akkor is komolyabbnak érezte a sérüléseit, amikor egyszer elesett a biciklivel.

Gran Canarián még soha nem jegyeztek fel ilyen jellegű támadást, mint ami az úszót érte. Szakértők szerint esetleg selyemcápa lehetett a támadó, ami a tengervíz melegedése miatt jelenhetett meg a Kanári-szigetek körül. Mindenesetre úgy vélik, nem sok esély van arra, hogy a következő pár évtizedben hasonló történhet.

Cápák természetesen minden tengerben élnek, de általában a parttól messze, nyílt vízben tartózkodnak, és elkerülik a zsúfolt tengerpartokat. Ha arra gondolunk, évente hány millióan strandolnak a Kanári-szigeteken, feltűnő, ehhez képest mennyire ritkán látnak cápát a vízben. Az, hogy a támadás "váratlan", nem sokat mond, hiszen természetesen soha senki nem számít hasonlóra. A mostani esetek azt is bizonyítják, ha oda is kapnak a ragadozók, nem az "emberevés" a céljuk: miután kiderül, nem ilyen zsákmányra számítottak, továbbállnak.

Ettől még fájdalmas és akár komoly következményekkel is járhat egy ilyen támadás. De pusztán emiatt kár kihagyni a strandolást, hiszen minimális az esély arra, hogy valakit hasonló baleset érjen.

Nagyon égő lett volna a Jennifer Anistonnal kötött házasság után búvárbalesetet szenvedni, de a színész megúszta a nászúton bevállalt merülést.

Naná, hogy az egész sztorit bulvárszagúan dolgozták fel. (Ezúton gratulálok a kedves magyar újságíróknak, akik még mindig oxigénpalackoznak! Abban bizony nem oxigén van, hanem sűrített levegő.) Ez persze már eleve onnan indul, hogy Theroux maga is elég zavaros történetet mesélt el arról, hogy pánikolt be Bora Borán.

A tengerparti nyaralások szokásos programja szokott lenni a teljesen kezdők számára szervezett bevezető merülés. Ilyenkor az emberek kapnak valami kis képzést, elmutogatják nekik az alapokat, aztán pár méteres mélységben bugyborékolhatnak egy keveset, és nézegethetik a színes halacskákat. Theroux beszámolója szerint az ő ismerkedése a búvárkodással is így indult, élvezte is a merülést, befizetett hát másnap is egy kirándulásra.

Állítólag a következő nap egy másik oktatóval hajóztak ki, aki nem túl jól beszélt angolul, nem tudta neki elmagyarázni, ő mennyire kezdő. Meg kell jegyezzem, a helyzet az, hogy egy jó bázison egy valamirevaló oktató pontosan tudja, kit visz a víz alá, és már a készülődéskor látja, ki kapkodó kezdő és ki nem az.

Theroux sztorija úgy folytatódik, hogy észlelte, az előző napihoz képest jóval mélyebbre merültek, és amikor megnézte, mennyi levegő van a palackjában, a műszer mutatója már a piros zónában járt. Ettől megijedt, elkezdte volna jelezni a profi vezetőnek, hogy már alig van levegője, de az nem törődött vele, mutatta, ússzanak tovább. Theroux ekkor egy vele merülő barátjának jelzett, tehát innentől már ketten voltak idegesek. És persze jött a pánik, a színész fejében már az is megfordult, hogy valaki ilyen rafinált módon akar végezni vele a nászútján.

Az oktató végül észlelte hogy baj van, a saját tartalék levegőjét osztotta meg a bajba került búvárral, végül aztán biztonságosan a felszínre értek. Ott aztán elmagyarázta Theroux-nak, hogy egyszerűen csak merülés közben kicsit elkalandoztak, és a víz alatt akart visszaúszni a hajóig, azért nem emelkedtek a felszínre azonnal. 

Meg kell jegyezni, nem is nagyon mesélhette volna el értelmesebben ezt a "veszélyes" helyzetet a minimális búvárképzettséggel rendelkező színész, akitől nyilván azt várták, hogy igazi életveszélyről meséljen a nagyobb nézettség kedvéért. Persze, hogy nagy sztori halálközeli élményt emlegetni, amikor az ember fia épp elvette Hollywood egyik legkedveltebb sztárszínésznőjét! 

Ám azért valójában aligha volt arról szó, hogy hajszálon múlt az ifjú férj élete. A filmekben szokott úgy történni, hogy váratlanul elfogy a levegő, és a búvár már csak azt érzi, itt a vég. Az a bizonyos mutató a palackhoz csatlakoztatott nyomásmérő vörös zónájába érve még messze nem azt jelzi, hogy a palack üres. Általában 200 bar nyomásra feltöltött palackkal indulunk merülni, a vörös zóna műszertől függően 40-60 bar levegőtől indulhat, ami még mindig bőven elég hogy a búvár biztonsággal befejezze a merülést. Ha pár méteren úszkál az ember és egy ilyen műszeren eléri a piros részt a mutató, akkor még nagyon messze van az életveszélytől- a zóna eleje azt jelzi, hogy még megvan a levegő harmada.

A búvár képzettségétől függ, hogy tisztában van-e a saját helyzetével. Lehet, hogy ekkor már a végefele jártak a merülésnek, a csoport csak 3-4 méterrel a felszín alatt úszott, és a vezető úgy érzékelte, a levegő pont elég ahhoz, hogy kicsit közelebb menjenek a hajóhoz. Ám a teljesen rutintalan kezdő nagyon könnyen bepánikolhat, ha nem érti a tervet, és csak a fejébe vert egyetlen dolog jár az agyában: ha elfogy a levegő, megfullad. A vezető ilyenkor abban lehet hibás, hogy ha nem veszi észre, a búvár azért mutogatja olyan idegesen a műszerét, mert már a pánik határán van. Ám meg kell jegyezni, azért mégiscsak szemmel tartotta a színészt, mert amikor bajba került, egyből ott volt a közelében. 

Szóval ebben az egész történetben több a hangulatkeltés, mint a tény. Nem baj, bulvársajtóban előfordul az ilyesmi. Tanulság is maximum annyi van az egészben, hogy akkor jár a legjobban a búvárkodás iránt érdeklődő, ha már kezdőként is valódi tanfolyamra fizet be, ahol egy kicsit alaposabb tudással vértezik fel mire vízbe kerül. A próbamerülések során a teljesen képzetlen emberek inkább csak a túlélésre tudnak koncentrálni, nem a víz alatti világ szépségeire, hiszen annyira minimális ismeretanyagot tudnak nekik megtanítani a pár perces "tanfolyam" alatt. Akit valóban érdekel a víz alatti világ, szánja rá az időt és az energiát a tanulásra, és akkor jó eséllyel kerülheti el a felesleges pánikot, miközben ezerszer kellemesebb élmény lesz a merülés.

A brit búvárszövetség (BSAC) éves baleseti statisztikája szerint 20 éve nem volt olyan kevés merülés közben bekövetkező haláleset, mint tavaly. Ez főleg annak a fényében jó hír, hogy nyilván egyre többen búvárkodnak, így egyre több a merülés is. Ehhez képest összesen 9 brit búvár halálos balesetéről számoltak be. Emellett természetesen voltak nem tragikusan végződött esetek is, ám számuk elenyésző a rengeteg balesetmentes, remekül sikerült merüléshez képest. 

A BSAC éves jelentését minden évben átfutom, és akit alaposabban érdekelnek a búvárkodás aktualitásai, nyilván hozzám hasonlóan beleolvasnak. Egy átfogó statisztika sokat mond arról, hogy milyen jellegű balesetek történtek, milyen korcsoportba tartoznak az áldozatok és sérültek, mik a legtipikusabb okok. 

Ma a búvárkodás kifejezetten biztonságosnak számít. A tények azt mutatják, hogy a komoly balesetek egy része korábban már meglevő egészségügyi problémára vezethető vissza, és csak a véletlen műve, hogy épp merülés közben okozott tragédiát. Mondhatni, ha valakinek rakoncátlankodik a szíve, nem csak a víz alatt kerülhet bajba, hanem akár akkor is, ha fel kell sétálnia a negyedik emeletre. Ilyenkor is fontos azonban, hogy minél előbb felismerjék ezt, és kórházba kerüljön az áldozat, akin talán még lehet segíteni.

Még hasznosabb a megelőzés, azaz a rendszeres orvosi vizsgálat, ami kiszűrheti a kockázati faktorokat. Ne feledjük azt se, hogy az idősebb búvároknak érdemes úgy tervezni a merüléseket, hogy azok ne legyenek túl mélyek vagy túl megterhelőek. 

A búvárkodásban egyébként is fontos, hogy mindenki a határain belül maradjon. Kezdőként csak olyan merülést szabad bevállalni, amit biztonságosan végre tudunk hajtani- mindig lehet nemet mondani! A balesetek egy része könnyen elkerülhető lenne akkor, ha mindenki betartaná az alapszabályokat, odafigyelne a felszerelés állapotára, nem maradna el a társától és így tovább. Tehát maga az emberi hiba is veszélyfaktor lehet.

Ezek közé sorolom a felelőtlenséget is, amikor valaki esztelenül mélyre megy, vagy figyelmen kívül hagyja a figyelmeztetéseket. A túl erős áramlás, a rossz idő, egy zegzugos roncs még a legrutinosabb búvárt is bajba sodorhatja- szóval nem csak a kezdők mondhatnak nemet, a tapasztaltabbak is kihagyhatják a merülést veszélyes helyzetben.

A felszerelések hibája az egyik legritkább oka a baleseteknek. A régóta bevált, magas minőségű búvárfelszerelések normál karbantartás esetén nagyon ritka esetben hibásodnak meg. Egy képzett búvár pedig egy-egy problémát meg is tud oldani- ezeket a szituációkat akár medencében is jól lehet gyakorolni. 

Végül van még egy fontos faktor, amit én megemlítenék a búvárkodás biztonsága kapcsán. Egyszerűen változik a szemlélet: noha van, aki szerint túlságosan üzleties alapúvá vált a búvárkodás, de a történet másik fele, hogy a kezdőket nem rángatják bele mélymerülésekbe, a turisták nem saját szakállukra merülgetnek ismeretlen helyeken hanem szervezett túrákra fizetnek be és így tovább.

Még én is emlékszem azokra az időkre, amikor az számított vagánynak, aki a mélységmérővel tudta igazolni, hogy lejjebb jutott mint a többiek. 50-60 méteres merülések fordultak elő, amelyek enyhén szólva is túl kockázatosak voltak. (Nem is mindenki élte túl ezeket a búvárkalandokat, sajnos.) Manapság arról beszélünk elismerően, aki a legjobb képeket készíti, aki a legügyesebben szúrja ki a rejtőzködő apró víz alatti állatokat, vagy aki szépen lebeg és semmiben sem tesz kárt maga körül. 

Szóval aki úgy gondolja, azért nem merül, mert az nem biztonságos, téved. Egyszerűen csak be kell tartani a szabályokat, tudni kell, mire vagyunk képesek, és nem értelmetlen kockázathajszolásban kell megtalálni a kalandot, hanem az élővilág megfigyelésében, megörökítésében. Így lehet a merülés igazi megnyugvást hozó, örömöt adó kedvtelés, amit hosszú-hosszú éveken át űzhetünk.

Egy cápa által megsebesített búvár beperelte a túra szervezőjét, bár értelemszerűen nem ugyanaz a két fél véleménye az esetről.

Elke Specker több feltűnést keltő víz alatti filmet is készített már. San Diegóban fizetett be egy olyan túrára, ami azzal kecsegtetett, hogy testközelből örökíthet meg makócápákat a nyílt tengeren.

A makócápák roppant gyors állatok, és több alkalommal sebesítettek meg embert a múltban- nem számítanak a legveszélyesebb cápák közé, de az áramvonalas, akár három méteresre is megnövő állatok közelében azért nem árt az óvatosság.

Michael Kazma már hosszú ideje merül, régóta szervez búvártúrákat, és cége egyik különleges szolgáltatása pont az, hogy a makócápákkal találkozhatnak a vendégei. Kazma kézből eteti a ragadozókat, és mondani sem kell, a vízbe merészkedő embereknek be kell tartani az alapvető biztonsági szabályokat, ha nem akarnak megsérülni, ugyanis a búvárok nem ketrec védelmében merülnek.

Specker szerint a bajt az okozta, hogy Kazma ittas volt azon a nyári napon, amikor részt vett a túrán. Felelőtlen volt, nem figyelt oda a vendégekre, és a csalival rossz irányba terelte az egyik cápát, így az komoly sérüléseket okozott a filmesnek: állítása szerint a makócápa megharapta.

Kazma azért elég komoly névnek számít a cápás merültetés területén, hosszú évek óta sikerrel futnak ezek a túrái. Így aztán érthető módon visszautasítja a vádakat. Véleménye szerint videofelvételek bizonyítják, hogy nem volt részeg azon a napon, és állítja, Elke Specker az eligazítás ellenére ment olyan helyre, ahova nem lett szoba, így pont a cápa útjába került. Hiába próbálta megvédeni a vendéget a cápától, az kétségtelenül sérüléseket okozott, bár harapásról szó sem volt.

Talán majd a bíróság kideríti az igazságot. Nyilván születtek bőségesen felvételek, amelyek választ adhatnak a nyitott kérdésekre. Ám tény, aki cápákkal merül, az valamennyi kockázatot mindenképpen vállal, akkor pedig főleg, ha olyan túrára fizet be, amikor csalival vonzzák közelebb a ragadozókat. Lehet reklamálni és perelni, de aki beugrik a cápák közé, annak tisztában kell vele lennie, hogy nem egy csapat aranyos törpenyúllal fog játszadozni.

Néha az egy méteres mélység is túl sok egy búvárnak, ha valami váratlan dolog következik be.

Furcsa esetről olvastam a napokban. Oklahoma államban egy sekély medencében történt tragikus baleset, aminek során egy víz alatti videós vesztette életét. A 32 esztendős Robert Champ Williams egy teknősről akart közeli felvételeket készíteni dokumentumfilmjéhez, ám amikor családtagjai rátaláltak, már eszméletlenül feküdt a kevesebb, mint egy méter mély medence alján.

A filmes nem volt kezdő búvár, sőt. Még lakhelyének hivatalos víz alatti mentő és kereső egységében is évekig szolgált, emellett pedig sokat forgatott búvárkodás közben. A fiatal dokumentumfilmes számos elismerést gyűjtött be munkáival, legkomolyabb díja egy Emmy volt, amit az Attack of the Sea Slugs című alkotásért kapott.

Mostani filmjén már négy éve dolgozott. A befejezés előtt szeretett volna még néhány felvételt készíteni egy medencében élő teknősről: a méretes állat közel száz kilós, igazi folyami szörnyeteg. Az utolsó merülés előtt még képet is feltöltött az oldalára, amin újralégző készüléke látható, azzal a kommentárral, hogy randevúzni készül az óriásteknőssel.

Valószínűleg ez a bizonyos újralégző hibásodhatott meg, vagy maga a búvár követett el hibát a merülés előtt. Ezeket a készülékeket azért használják előszeretettel víz alatti filmesek, mert nem eregetnek a forgatást vagy az állatokat megzavaró buborékot- cserébe viszont van olyan hibalehetőség, aminek következtében a búvár észrevétlenül elájul, és ha nincs senki a közelben, megfullad.

Williams számos merülést hajtott végre újralégzőkkel, több típust használt, mindegyikhez elvégezte a szükséges tanfolyamokat. Volt búvároktatói végzettsége is, tehát mindannak a tudásnak és rutinnak a birtokában volt, ami elvárható. Talán a medence kis mélysége miatt volt esetleg óvatlan, vagy egészen más körülmény játszott közre- ezt még nem lehet tudni. A felszerelés vizsgálata sok kérdésre adhat választ: kiderül belőle, hogy bármi hibája volt-e az újralégzőnek, illetve az is, ha használat előtt a búvár követett el végzetes hibát.

Ám bármit fognak kideríteni, ez már nem adja vissza a fiatal filmes életét. A tanulság az, hogy a víz az víz, akár 60 méter, akár 60 centi van belőle az ember feje felett, tehát tisztelni kell. Az odafigyelés, a megfelelő előkészület, a felszíni segítség mind-mind olyan dolgok, ami vészhelyzetben életet menthetnek.

Drámai órákat élt át egy csapatnyi elsodródott búvár Dél-Afrikában.

Jó tudni, hogy a búvárkodásban az egyik legnagyobb veszélyforrás a tenger maga: a végtelen víztömeg, ahol könnyen nyoma veszhet az embernek. Nem csak a víz mélyén tűnnek el búvárok, minden évben akad néhány baleset, amikor a felszínen sodródó embereket nem találják meg.

Az utóbbi helyzet drámaiságát nem nehéz átérezni. Ott van valaki az óceán felszínén, egyetlen apró pontként lebegve, távol minden parttól, hajótól, miközben a víz sodorja magával valahova. Nem csoda, hogy nagy sikerű film is készült erről: az Open Water (Nyílt tengeren) ilyen történetet dolgoz fel.

Vannak módszerek, amelyek elvileg az ilyen esetek elkerülését segítik, de néha kiszámíthatatlan a tenger. Túl erősek az áramlások, lecsap egy váratlan vihar, és máris bekövetkezik a baj. Dél-Afrikában a közelmúltban kilenc búvár került a pácba, amikor a felszínre emelkedve azt vették észre, hajójuk nincs a közelben, és a part túl messze van. Időközben feltámadt a szél, és hatalmas hullámok között lebegve, egymás kezét fogva próbálták tartani a lelket mindenkiben.

Ilyenkor fontos, hogy ne uralkodjon el a búvárokon a pánik, ne szakadjanak el egymástól. A csapat tagjai eleinte még egy kicsit viccelődtek is, hiszen hittek benne, hamarosan kimentik őket: a hajón levő ember már nyilván riasztotta a hatóságokat, és gyorsan a nyomukra akadnak. Látták a helikoptereket is, ám aztán csalódottan vették tudomásul, azok túl messze köröznek, a part mellett, miközben őket nagy sebességgel vitték tova az áramlások. A tapasztaltabb búvárok próbálták a part felé vezetni a csapatot, igyekeztek közelebb tempózni, de úgy, hogy senki ne maradjon el.

Meglehet, még nagyobb lett volna a baj, ha egy, a keresésbe bekapcsolódó hajós nem vet be egy sajátos módszert. Ahelyett, hogy körözött volna az eltűnés helyén, egy jelzőbóját dobott a vízbe, és megfigyelte, tíz perc alatt milyen irányba és milyen távolságra jut el. Christ Korsten kiszámolta, az áramlás jóval erősebb mint arra mindenki számított, és akár 20 kilométerre is lehetnek már a búvárok attól a ponttól, ahol a hajó szem elől tévesztette őket.

Korsten a megfelelő irányba indulva próbált a felszínen sodródó emberekre bukkanni, és sikerrel is járt- ekkora már 18 kilométernyit vitte őket a víz. Négy órát töltöttek a vízben a búvárok, de mindannyian ép bőrrel megúszták a kalandot. Mint utólag kiderült, valószínűleg az okozta a bajt, hogy a jelzőbója kötele elszakadt, így a hajóval nem tudták követni, merre járnak a víz alatt. Amikor felemelkedtek, már túl messzire voltak ahhoz, hogy meglássák őket.

A parton természetesn nagy üdvrivalgással fogadták a búvárokat és a megmentőjüket. Az egyik búvár, Ivan van Heerden édesapja öt éve hasonló módon tűnt el a Karib-tengeren, de soha nem került elő- van Heerden feleségét természetesen megrázta, hogy férjével is ez történhetett volna. A hozzátartozók aggodalma nyilván érthető, de amikor a csapat két rutinos búvárát megkérdezték, mikor merészkednek vissza a vízbe, rögvest rávágták: jövő hét végén!