Az egyiptomi cápatámadás margójára

Lehet, egyszerűen csak emberi felelőtlenség van a baleset mögött. 

cápa egyiptom

A napokban röppent fel a hír, hogy egy tengerben úszó diákot harapott meg egy cápa, és a sérülés olyan komoly volt, hogy a fiatalember egyik lábát amputálni kellett. Kiderült, képek is készültek a támadó állatról, ami feltehetően egy makócápa volt.

Az első hírek arról szóltak, nem egy népszerű strandon történt a baleset, hanem a parttól hat kilométerre. Később aztán ezt úgy pontosították, hogy a nyaralóhelytől voltak csak hat kilométerre, a part csak 150 méterre volt- ez érthető is, miért úszkálna valaki a tenger közepén.

Felkerült egy videó is az internetre, ezen egy csónak közelében úszkáló cápa látható. Nos, én már láttam cápát a Vörös-tengeren, de hogy csak úgy, saját kedvükre nem úszkálnak egy hajó körül, az szerintem szinte biztos. Sokkal valószínűbb, hogy csalival vonzották oda a csónakhoz, a látványosság kedvéért- a felvételen még a horgászbotok is láthatóak. (Meg persze az is egyértelmű, hogy nem hat kilométerre vannak a parttól, ide akárki kiúszhatott, aki nem tudta, milyen veszély leselkedik rá a vízben.)

Akár az is előfordulhatott, hogy a fiú vagy éppen erről a hajóról ment a vízbe, egy menő cápás videó kedvéért, vagy egyszerűen csak pechje volt, mert a közelben ment úszni, nem tudván, hogy becsalizott, ideges cápa van tőle karnyújtásnyira. Persze a vizsgálat után többet tudunk majd, de bizonyos források máris arra utalnak, hogy tényleg ez történt, ugyanazon a területen történt a cápacsalogatás mint ahol úszni ment az áldozat.

Meg kell jegyezni, hogy az etetétes cápacsalogatás Egyiptomban tilos (ahogy látható, okkal), de páran a plusz bevétel kedvéért továbbra is illegálisan csinálnak ilyet. Nagyon szomorú lenne, ha kiderülne, egyszerű butaság, emberi felelőtlenség okozott volna ilyen súlyos balesetet- ám ennek sokkal nagyobb a valószínűsége, mint hogy egy ragadozó kifejezetten emberekre akart volna támadni.

0 Tovább

A cápa csókja

Ilyen, amikor nagyon érdeklődővé válik egy cápa Egyiptomban.

cápa egyiptom

A tavasz és az ősz általában cápás időszak a Vörös-tengeren. Persze a part közelébe ilyenkor se nagyon mennek, ahol sok a strandoló és nagy a hajóforgalom, de a nyílt tengeri zátonyoknál gyakran előfordulnak. 

A kisebb termetű szirti cápák mellett felbukkanhatnak pörölycápák is például az Elphinstone vagy a Daedalus zátonyoknál, de láttak mostanában rókacápát, tigriscápát is. Ezekre a fajokra általában jellemző, hogy ritkán merészkednek igazán közel a búvárokhoz, viszont akad még egy Egyiptomban gyakran felbukkanó cápafaj, ami sokkal kíváncsibb.

Az óceáni fehérúszójú (Carcharhinus longimanus) kifejezetten tolakodó is tud lenni. Ilyen élményben nekem is volt részem pár éve, de több barátom is megtapasztalta már, milyen amikor felszökik az adrenalin, ahogy ráfordul egy ilyen villámgyors, kecses ragadozó. 

Most éppen egy olyan felvétel akadt utamba, ami ugyan rövidke, de érdekessége, hogy ugyanazt a pillanatot több szemszögből örökítették meg a búvárok- még szerencse, hogy manapság boldog-boldogtalan apró kamerákkal megy a víz alá. Látható a cápa szuperközeliben, és megfigyelhető a távolabbról készült felvételeken, ez bizony nem filmtrükk, valóban megérintette a kamerát. 

Hogy veszélyes-e ez a helyzet? Nos, a cápákat jellemzően kedvelő búvárok szerint az állatok csak érdeklődnek, és kétségtelen, nagyon ritka, hogy incidensről hallunk- de azért nem is példátlan ez. A magára maradó, felszínen csapkodó búvár tehet olyan mozdulatot, ami ingerli a cápát, szóval aki ideges, az inkább jobb, ha kihagyja az ilyesfajta merülést. Észnél kell lenni a cápák közt, oda kell figyelni a mozgásukra, és persze határozottnak kell lenni.

Pont a napokban került fel egy másik felvétel is, ami szintén a Vörös-tengeren készült, szintén ilyen cápa főszereplésével, akit több rúgással tart távol egy olyan búvár, aki már annyira nem lelkes az érdeklődés miatt. Szóval aki hezitál, szeretne-e ilyen kalandot, képet kaphat róla, mire számíthat.

Megjegyzem, azért nem kell a cápák közelében maradni akkor se, ha felbukkannak, szóval a döntés a miénk- a mostanában sokkal kevesebb turistát vonzó Egyiptom víz alatti világa még mindig látványos, akár jönnek a cápák, akár nem. És aki kifejezetten rájuk kíváncsi, még mindig nem talál helyet, ahol olcsóbban és egyszerűbben cápázhatna.

0 Tovább

Mi újság Egyiptomban?

A mostani parázós hangulatban úgy véltem, pár szót érdemes szólni arról, én mit tapasztaltam meg Egyiptomban, ahova évről évre visszajárunk, tehát van egyfajta összehasonlítási alapon. Noha többnyire a búvárhajón töltjük az időt, azért így is tudtam benyomásokat szerezni.

Röviden szólva: nem éreztem úgy, hogy bármiért aggódnom kellene az országban. Egyszerű turistaként szemlélődve nagyjából olyan volt minden, mint egy évtizede. Ugyan volt közben forradalom (meg egy újabb váltás), a helyi viszonyok hasonlóak. Olyan egyiptomosak... Aki nem nagyon szereti ezt a világot, azt nem biztatom azzal, hogy nagyot változott minden, de aki elfogadja a kompromisszumokat, az bátran utazhat.

Azzal én is tisztában vagyok, hogy megváltozott az utazási piac, és megváltoztak a szokásaink is. Sokkal elérhetőbb lett például Ázsia, a fapadosoknak köszönhetően olcsóbban mozgunk Európában, így aki bizonyos régióktól idegenkedik, bőven talál magának más úti célt. Egyiptomban pedig nagyon érződik, hogy megcsappant az érdeklődés az ország iránt. Nem nagyon tapasztaltam zsúfoltságot sehol, se a reptéren, se a városban, se a tengeren.

Ennek azért a mi szempontunkból megvoltak az előnyei. Ha búvárkodni megyünk, nagyon nem mindegy, hogy egy-egy népszerűbb, szebb merülőhelyen mekkora forgalom van a víz alatt. Ha sok a búvár, egymást kerülgetjük, és persze az élőlények is inkább menekülőre fogják. Most több alkalommal is megtapasztaltuk, hogy híres, annak idején nagyon zsúfolt merülőhelyeken a mi hajónkon kívül nem volt egyetlen másik se. 

Elvileg ez azt is magával hozhatná, hogy egyre egészségesebb lesz az élővilág, egyre több érdekes élőlényt, nagy halrajt látunk. Ebből a szempontból kicsit vegyesek a benyomásaim. Nem mondhatom, hogy unatkoztam volna, poliptól a tengeri teknősön és pörölycápán át a delfinekig sokminden előkerült. De még mindig látni sok-sok letört koralltömböt, amelyek helyén majd hosszú idő múlva regenerálódhat a zátony. Ehhez bizony ennyi kis visszaesés édeskevés. Megszenvedte a Vörös-tenger azokat az éveket, amikor szinte kontrollálatlanul ment a búvárkodás: a hajók horgonyai törték a korallokat, a túl közel manőverező hajók rombolták a zátonyokat, és a turisták maguk sem ügyeltek arra, nem okoznak-e kárt. Ha azokra az időkre gondolok, akkor tulajdonképpen egy szavam se lehet, még mindig nagyon sok élményt tartogat a búvároknak Egyiptom, ami ár-érték arány tekintében továbbra is az élmezőnyben van.

A helyi hétköznapokkal pedig a merülések előtti és utáni napon találkozhattunk- már amennyire Hurghada turistavárosa a helyi valóságot tükrözi. A parti vendéglőkben van minden, a hajón sem szenvedtünk hiányt, az ellátással minden rendben van. A turizmusban dolgozók igyekeznek korrekten, udvariasan dolgozni, nem nagyon lehetett kifogásunk. Gördülékenyen ment minden a reptéren is (megjegyzés: a Wizzair megjelenése a mi szempontunkból komoly és nagyon pozitív változást jelent, olcsóbban és jobb szolgáltatással lehet eljutni Egyiptomba velük). 

A biztonság? Erre nem tudok okosat mondani. Mit említettem, én nem éreztem hogy félnem kellene, és utastársaim is bátran barangoltak a városban. Azt gondolom, általános veszélyhelyzet nincs, egyedi eseteket pedig éppen úgy nem lehet kiszűrni, mint ahogy Londonban, Madridban, Párizsban sem sikerül. Szóval aki viszonylag olcsóbban szeretne jó búvártúrán résztvenni, annak Egyiptom még mindig kiváló alternatíva, főleg nyáron, amikor a víz is kellemesen meleg- mi délen 28 fokosnak mértük, ami igazán kellemes. Delfinekkel úsztunk, teknősökkel fotózkodtunk- ennél sokkal többet aligha várhat el a merülés szerelmese.

2 Tovább

Így születnek a roncsok

A múlt a Vörös-tenger egyiptomi partszakaszán kalandoztunk egy búvárhajón, de arra nem számítottunk, hogy valós tengeri dráma tanúi leszünk.

Az első napon Safaga környékén merültünk a Salem Express híres roncsánál. A hajózás történetének egyik legtragikusabb katasztrófája volt az emberekkel zsúfolt komp elsüllyedése 1991-ben: az áldozatok száma ma sem ismert pontosan, becslések szerint akár ezernél is többen veszhettek oda, de több százan biztosan. A hajó leginkább elzárt helyein rekedt emberek maradványai ma is ott vannak a mélyben. A hatalmas hajótest felett úszva, ez is eszünkba juthat. 

A több, mint 100 méter hosszú Salem Express egyébként jól ismert merülőhely, mert számos fotótéma akad rajta, a története miatt viszont van benne valami nyomasztó. Ez persze egy roncs esetén nem szokatlan, ám itt annyian haltak meg, ami valóságos tengeri sírhellyé változtatta a hajót. A tragédia oka is sokkoló: a kapitány sietve akart visszaérni Safaga kikötőjébe, ezért lerövidítette az útvonalat, reménykedve abban, hogy kikerülheti az útba eső veszélyes zátonyokat. Nem járt sikerrel, és ezért a hibáért sokan fizettek az életükért.

A merülés után indult tovább a mi hajónk délre. Hosszú út várt ránk, tudtuk, hogy folyamatosan megyünk másnap hajnalig- ám az éjszaka közepén váratlanul megálltunk, manőverezni kezdtünk. Kinéztünk a szalonból, és azt láthattuk, a legénység izgatott kiáltozások közepette emel ki egy mentőcsónakot a vízből!

Ember nem volt benne, de tudtuk, nem véletlen, ha egy ilyen sodródik a tengerben. Villámgyorsan elkezdtünk kutakodni az interneten, és kiderült, aznap egy hajó süllyedt el Safaga közelében, arról szabadulhatott el a mentőtutaj. Azt is megtudtuk, mindenkit sikerült kimenteni, tehát ezúttal minden tengerész megúszta a balesetet. Nem lett volna túl kellemes, ha azzal a tudattal kellett volna pásztázni a vizet, hogy áldozatokra is rábukkanhatunk. Lassan haladt a kapitány, hiszen rengeteg törmelék, a hajóról a felszínre lebegett tárgy, áru volt a tenger felszínén.

Miután arra fény derült, hogy csak a hajó veszett oda, máris elkezdtünk azon tanakodni, a vadonatúj roncsnál nem lehet-e búvárkodni? Másnap már elég sok információt tudtunk a hajóról: Taba volt a neve, teherszállító komp, méghozzá elég méretes, sok kamionnal fedélzetén süllyedt el. Állítólag a vesztét az okozta, hogy rosszul rakodtak fel, túlságosan egy oldalon volt minden, és egyszerűen felborult nem sokkal az indulása után.

Egy ekkora hajó, tele kamionokkal sok búvár vonzhatna, hiszen sokan merülnek már most is a két ismertebbe safagai roncsnál (a Salem Express mellett az Al Kahfain a másik), és a kamionok eleve különleges víz alatti maradványnak számítanak, mint azt a ciprusi Zenobia roncsánál búvárkodók nagy száma bizonyítja.

Ám a tengeren odaveszett hajók elsüllyedésének körülményei mindig mások és mások. Míg a Salem Express zátonynak ütközött és gyakorlatilag fennakadt sekélyebb vízben, a Zenobia pedig eleve sekélyebb részen került a tenger fenekére, a Taba sorsa máshogy alakult. Nyílt tengeren borult fel, nem ment neki semminek, így az első hírek szerint 600 méteres, búvárok számára elérhetetlen mélységben nyugszik. Egy darabig biztos nem fog ott merülgetni senki...

0 Tovább

51 órás merülés

Egyiptomban egy helyi búvár állított fel időtartamrekordot: Walaa Hafez 51 órán és 20 percen át folyamatosan a víz alatt volt, így mostantól övé a Guiness által is hitelesített csúcs. A korábbi csúcs negyedórával volt rövidebb, de ilyen roppant hosszú merülésnél már minden egyes újabb perc nagy teljesítmény.

Az egyiptomi búvár 1979-ben született, a haditengerészet kötelékében szolgált a speciális egységekben, ám a 2011-es forradalom idején olyan sérüléseket szenvedett el, ami után leszerelték. A búvárkodásnak viszont nem fordított hátat, és miután egy szintén egyiptomi ex-katona, Ahmed Gabr 332 méteres merülésével mélységi csúcsot állított fel, úgy döntött, az országba hozza az időtartam rekordot is.

A leghosszabb ideig tartó merülések terén is többféle kategóriát tart számon a Guiness- ma már nem olyan egyszerű ügy rekordot felállítani, bemondásra senkinek nem hiszik el. Létezik édesvízben és tengerben végrehajtott merülés rekordja, van külön hűvös vízi kategória, medence és így tovább. Hafez a tengeri, nem hideg vizes kategóriában került a ranglista élére.

Persze nem úgy kell az ilyet elképzelni, hogy a búvár egyedül begázol a vízbe egy rakás palackkal, aztán bő két nap után kijön. Két tucatnyi búvár segítette merülés közben, hozták a levegőutánpótlást, no meg az élelmet és a vizet. Ugyanis az energiát valahogy pótolni kell, nyilván pépesített ennivaló formájában. A helyszínen lennie kell orvosnak, ha bármi balul ütne ki. És ugyan csak tíz méteres mélységben volt a rekorder, a felszínre emelkedés ennyi idő után kínosan lassan zajlik.

Ez a rekord tehát ismét az egyiptomi búvárkodás hírét vitte a világban. Ám nem ez volt az egyetlen új csúcs mostanában: Ahmed Gabr volt a fővédnöke minden idők legnagyobb víz alatti szemétszedésének, amit szintén Egyiptomban szerveztek meg. 614-en merültek alá egyszerre, hogy a tenger fenekét elcsúfító hulladéknak legalább egy részét összeszedjék. Sajnos a Vörös-tengerbe is bőven kerül szemét, de egy-egy ilyen nagyobb akciónak azért már lehet látható eredménye, hiszen zsákszámra hordják ki a hulladékot a vízből.

Persze tudom én, ezek a nagy felhajtással járó rekordok más célt is szolgálnak: Egyiptomot akarják népszerűsíteni, mint búvárparadicsomot. Az ország megsínylette a politikai bizonytalanságot, az idegenforgalomban még mindig nagy a visszaesés, pedig szükség lenne a tengerimádók pénzére. A bökkenő csak az, hogy egy ilyen eseményre hiába figyelünk oda, az egyiptomi helyzet még mindig nem ideális. Rendszeresen járok oda, tudom, hogy évek óta ki sem mozdulunk a hajóról, egyszerűen nem vonzanak a városok. 

Fogalmam nincs, mennyi idő kell ahhoz, hogy Egyiptom felzárkózzon a vonzóbb helyekhez, hamarosan teszteljük majd a mostani állapotokat. Azt hiszem, az idő jó részében továbbra is a víz mélyén zajlanak majd a nyaralás érdemi eseményei, és ha összeadjuk majd a végén mindannyiunk merülési idejét, szép nagy szám jöhet ki- akár összemérhető a rekorddal. És persze teszünk azért, hogy mi ne szemeteljünk a vízbe, sőt, abban reménykedünk, hogy a kevesebb turista miatt szebbek lesznek az élőhelyek. Várjuk, hogy a Vörös-tenger elkápráztasson és olyan jól érezzük magunkat, mint annak idején. Mi élménygyűjtésben szeretnénk csúcsot javítani...

0 Tovább

Egy kis Vörös-tenger

Ilyenkor telente szinte minden magyar búvárnak eszébe jut a jól ismert és szeretett Vörös-tenger. Annak idején ezekre a hónapokra is időzítettünk egy búvártúrát Egyiptomba- nyomottabbak voltak az árak, mások voltak a lehetőségek. Mostanában viszont inkább a jobb, igazán meleg szezonokat részesítjük előnyben.

De ettől még az embernek így decemberben eszébe jut, hogy a kinti hideg helyett a Vörös-tenger 23-24 fokos vizével még nagyon is jó alternatíva lenne. Ahogy változnak a turisták szokásai, ez eléggé holtszezonnak látszik, ám a régi olcsóság is a múlté. Összességében ilyenkor félgőzzel működik Egyiptomban minden, miközben egy évtizede még rendesen pörgött minden Sharmban vagy Hurghadán.

A tenger viszont ekkor is szép, tele színes halacskákkal, és persze a roncsok is pont ugyanott vannak, mint nyáron, ugyanúgy izgalmas élményt nyújtva. Szóval jó lenne ott lenni, merülni párat. Nekem a Vörös-tenger kapcsán először mindig a koralloknál élő kis piros halak serege jut az eszembe, nyilván a színűk miatt. Hiába láttam már ezerszer őket, nem tudom megunni a sürgés-forgásukat.

Nem is tudom, egy ilyen szép videót érdemes-e ilyen hangulatban nézni? Az embernek néha csak megfájdul a szíve- másfelől viszont jó látni olyan dolgokat, amiket már én is láttam a saját szememmel, sőt, jövőre minden bizonnyal ismét ott leszek a Vörös-tengeren, szóval nem maradok le semmiről. Fő a pozitív hozzáállás! 

0 Tovább

Rozsdazátony

Jól illusztrálja a tenger ostromának erejét egy Vörös-tengeren megfeneklett hajó története.

Azok, akik az egyiptomi Sharm el-Sheik nyaralóhelyre utaznak, akár a partról is láthatják a Louilla nevű hajó roncsát. A Gordon Reefen megakadt hajótest gyakorlatilag acélzátonnyá vált, mozdítatlanul hever az igazi korallzátony tetején. A búvárok körében jól ismert a Gordon Reef, ami a felszín alatt pompás élővilágáról ismert, míg odafenn a rozsdásodó maradvány fémjelzi.

Természetesen az egykori teherhajó története nem úgy indult, hogy sok évnyi hűséges szolgálat után egy zátony tetején köt ki. 1952-ben bocsátották vízre Svédországban, Antonina néven. A korszerűnek számító, 107 méteres hajó 14,5 fél csomós sebességre volt képes. 1965-ben adták el, onnantól keletnémet zászló alatt hajózott és át is nevezték. Új gazdái a romantikusan hangzó Zschopau nevet választották neki.

Ám milyen a hajósors, 1978-ben újból gazdát cserélt, és a Blue Mediterranean Shipping Company emberei a Louilla nevet pingálták rá. Ám több névváltozásra már nem volt módja, mert 1981. szeptember 29-én a Tiran-szorosban zátonyra futott. Aqabából tartott Szuezbe, amikor a baleset bekövetkezett, és a legénység minden erőfeszítése ellenére sem sikerült levontatni a Gordon Reefről. 

Akkor még szinte teljesen épnek tűnt a hajótest, de a látszat csalt, mozdíthatatlan és menthetetlen volt a Louilla. Talán a zátony védelme miatt nem darabolták fel a helyszínen, így szépen lassan elkezdett megkopni a festése, ahogy a tenger hullámai ostromolták.

Aztán fokozatosan megindult a korrodálás. Először a vízben levő részek rozsdásodtak, egyre nagyobb lyukak tátongtak a hajó testén, majd darabok szakadtak le. 

Hamarosan elkezdett megrogyni a hajótest, és ugyan pár része felismerhető még három évtized elteltével is a Louillának, tapasztalatlan szem már nem tudja megállapítani, hogyan festett ez a hajó fénykorában.

A Vörös-tengernek ezen a részén búvárkodók persze egészen közelről megnézhetnék a roncsot, de valljuk be, többnyire a felszín alatt nyugvó maradványok érdekelnek, ahol merülni is lehet. Ez inkább csak a mementója annak, hogyan pusztul el a tengeren egy büszke acélhajó, amiből fokozatosan lesz rozsdazátony, amíg végképp el nem tűnik a hullámok mélyén.

Az idén erre járva jött egyik barátunk ötlete, ugyan adjunk esélyt ennek a hajónak, hátha jó fotótéma lehet. Hiába van jelentős része a felszínen, a víz alatt is vannak még részei, tehát a búvárfotósok vízhatlan tokba zárták kameráikat, és a sekély vízben sétálva próbálták megörökíteni a roncsot. 

Tökölyi Csaba barátomat kértem meg, hogy küldjön át pár képet azok közül, amiket ezen a napon készített. A Louilla talán még drámaibban fest ezeken a képeken, ahol látszik, hogy fekszík a zátonyon, és bizony még a víz alatt is ott rozsdásodnak bizonyos részei. Meglepő, de a masszív lánc, hiába van a tenger mélyén három évtizede, még kiválóan látszik, miközben a hajó oldalfalai lassan teljesen eltűnnek. Nagy kérdés, hogy az erősen megdőlt felépítmény és a híd meddig marad meg így. Szerintem egy-két éven belül beleborulhat a vízbe- egyenesen a korallzátonyra.

Nem tudom, mikor fog végleg összeomlani a Louilla, nem vagyok a téma szakértője. Noha egy ideig biztosan láthatják még az erre járók, de előbb-utóbb úgyis az eltűnés lesz a sorsa. A tenger türelmesen végzi munkáját, és semmi nem sietteti: úgyis a víz az erősebb, bármennyire masszívra épít valamit az ember.

A víz alatti sorozat további fotóihoz klikk: Tökölyi Csaba (http://outlet.csabatokolyi.com/)

0 Tovább

Egy ritkán merült egyiptomi roncs

Meglepő, de még a Vörös-tenger egyiptomi szakaszán is akadnak könnyen elérhető, mégis alig ismert roncsok. Egyszerűen vannak tipikus útvonalak tipikus merülőhelyekkel, és amik ezekbe nem férnek bele, mintha nem is léteznének.

Jó példa erre az SS Turkia nevű hajó maradványa. A hajót 1910-ben bocsátották vízre Angliában, és Livorno néven állították szolgálatba. A 91 méter hosszú teherszállító többek között az Adrián is gyakori vendég volt, Trieszt kikötőjében megfordult, így aztán mondhatjuk, a magyar búvárokat ebből a szempontból is érdekelhetné, hiszen gyakran járt a "szomszédban". Később aztán gazdát cserélt, görögök birtokába került, ekkor kapta a Turkia nevet.

1941 májusában New Yorkból indult el utolsó útjára, Pireusz felé. Ám a kormányzat által megrendelt robbanóanyagok, gumiabroncsok, járművek és fegyverek soha nem értek el Görögországba. Felmerülhet a kérdés, mit keresett a Vörös-tengeren a hajó, hiszen a legrövidebb út a Földközi-tengeren át vezetett volna- nos, a háború már javában dúlt Európában, és a Gibraltári-szoros lezárása miatt Afrika megkerülésével a Szuezi-csatornán át kellett volna eljutnia úti céljáig.

Az elsüllyedéséhez viszont a háborúnak nem volt köze: a beszámolók szerint május közepén tűz ütött ki a raktérben, és a legénység a sorsára hagyta a Turkiát. A szállított robbanószerek pedig a tenger fenekére juttatták a hajót, ami sekély vízben, gyakorlatilag egyben maradva nyugodott háborítatlanul évtizedekig.

Egy angol búvár, Peter Collings volt az, aki ráakadt a roncsra 2006-ban. Ő azt tűzte ki célként, hogy az egyiptomi vizekben nyugvó, de még meg nem talált hajók maradványaiból mind többet felkutasson, és amikor olvasott a Turkia sorsáról, egyből nekilátott az informálódásnak. A Szuezi-öböl északi részére még véletlenül sem kalandoznak el a búvárhajók, így igényelt némi szervezést az expedíció. A helyben dolgozó halászok, akik általában számon tartják, hol akad el a mélyben a hálójuk, tippet tudtak adni, merre érdemes keresni, és a búvárok sikerrel is jártak.

A hajó merülése egyszerű, mert a legmélyebb pontja is csak 24 méteres mélységben van, de már 10 méteren elérhető a felső része. Hatalmas halrajok élnek körülötte, sok lágykorall nő rajta, a raktérben máig ott vannak a szállított dolgok, be lehet úszni a nagy terekbe, és az áramlás sem jellemző- szóval szinte minden együtt van ahhoz, hogy népszerű merülőhely legyen. Bár a látótávolság a Szuezi-öbölben gyengébb, mint délebbre, azért még ez is elfogadható lenne.

A probléma az, hogy ez a pont már tényleg kiesik a szafarihajók útvonalából. Ráadásul igen forgalmas hajózási útvonal van a közelben, nem sokan vállalják azokat a nehézségeket és a hosszú hajóutat, ami az eléréséhez szükséges. Így aztán valószínűleg a jövőben is csak az Egyiptomban merülő búvárok töredéke nézheti meg saját szemével a Turkia maradványait. A többieknek maradnak a képek és a videók...

0 Tovább

Minden jó, ha delfin a vége

Egész héten át az egyiptomi búvár szafari eseményeiről tudósítottam, nyilván többnyire a pozitív dolgokra koncentrálva. Nem titok senki előtt, hogy egy hosszabb utazásnak mindig lehetnek árnyoldalai, de a lényeg a végső mérleg.

Ezen a héten viszont tényleg minden jól sikerült. Jókat merültünk, szépeket láttunk, kegyes volt hozzánk az időjárás, jó volt a hajó és a kaja... De az ember mindig telhetetlen. Egyszerűen vártunk még valami slusszpoént a túra végére.

Adtunk egy esélyt egy Shaab El Erg nevű helynek. Az angol neve többet mond: Dolphin House. Itt él egy delfincsapat, de azért kell szerencse hozzá, hogy még is mutassák magukat nekünk. Pedig ha nem jönnek, a hely nagy-nagy csalódás, mert halott, leharcolt korallok vannak mindenütt. 40 percen át unatkoztunk a víz alatt, mígnem felbukkantak a delfinek és pár percen át velünk is maradtak.

Ilyenkor aztán persze mindenki boldog, nagy élménnyel zártuk a merüléseket. De még másnap is ott voltunk a zátonynál, és bíztunk benne, pár percet talán úszhatunk a delfinekkel. Ebből aztán az lett, hogy egy órán át sznoriztunk velük, folyamatosan ott köröztek, néha tőlünk karnyújtásnyira úsztak a felszínre. Mi megnéztük őket, ők pedig minket.

Mit is mondhatnék? Kell-e bármit? Fantasztikus hét volt, és most már biztos, az év egyik legjobb döntése volt Egyiptomba jönni. Nem ez volt az utolsó vörös-tengeri szafarink, ebben biztos vagyok...

0 Tovább

A Thistlegorm vonzásában

Egy igazi roncslegendát is merülhettünk a héten. A Thistlegorm már Cousteau első híres filmjében, A csend világában is komoly szerepet kap, és azóta is megmozgatja a búvárok fantáziáját.

Az 1941-ben elsüllyesztett angol szállítóhajó rakománya számtalan víz alatti fotón bukkan fel. A motorok, teherautók, vasúti kocsik, tankok, no meg a rengeteg fegyver és lövedék még ma is a mélyben nyugszik és roppant látványossá teszik a merüléseket. A raktér ráadásul könnyen elérhető és a roncs sincs túl mélyen. A magányosan álló hajó körül megannyi hal is el, nem csak rozsdás vasakat látunk odalent.

Akkor nincs is itt semmi gond a búvárkodással, gondolhatnánk. De a helyzet ennél kissé bonyolultabb. A Thistlegorm a nyílt vízben nyugszik, semmi nem fogja fel az erős tengeri áramlatokat. Emiatt gyakran csak kötél mellett lehet le- és felmenni. A mélyben is oda kell figyelni rá, honnan jön a víz, és persze vigyázni kell a belső terekben, ne akarjon el a búvár. Ha a szél felkorbácsolja a hullámokat, akkor a hosszú hajóút éppen úgy rázós lesz, mint a merülés utáni kimászás. Ráadásul a népszerűsége miatt szinte biztosan lesz még itt pár másik hajó.

Ám minden nehézség ellenére megéri a merülés. Ritka az a búvár, aki nem élvezi ezt a kalandot, mert a maradványok, a rakomány, az élővilág mind-mind izgalmas. És mindenből hasznot lehet húzni: sok búvár jött szembe, mindnél volt lámpa, így aztán fényárban úsztak a rakterek, lelkesen fotózhattam. Előre tudtuk, hogy a Thistlegorm túránk egyik csúcspontja lesz, és nem is kellett csalódnunk.

0 Tovább

Legfrissebb bejegyzések

Google hirdetés


Google hirdetés

Google hirdetés

Elérhetőség

elche@freemail.hu

divecenter.hu

Hirdetés

Címkefelhő

Hirdetés

Kedvencek

Kultúrmunka Kultúrmunka

Élmény, benyomás, vélemény filmről, zenéről, irodalomról, tévéről...

Darwin Darwin

Kis és nagy teljesítmények az emberek és állatok világából. Van aki győ...

Táj-kép Táj-kép

Izgalmas, megkapó, elgondolkodtató, lenyűgöző fotók a világ minden sarká...

Sportfoglalkozás Sportfoglalkozás

Ez a mindennapos testnevelés fotelszurkolóknak: hírek, érdekességek, sztori...

Big Blue Búvár Blog Big Blue Búvár Blog

Kalandjaim a mélység világában és a felszínen, hírek a tengerről, és mi...

Reblog